Oscarról csak álmodni tudott
SZABÓ G. LÁSZLÓ
Elizabeth a most megjelent életrajz címe. Írója J. Randy Taraborrelli a hollywoodi film- és szórakoztató ipar bennfentese, aki újságíróként és televíziós showmanként rengeteget forog az álomgyár falai között. Könyvet írt Grace Kellyről, a monacói hercegnőről, ő mesélte el a világnak Madonna titkos történetét, s most itt az Elizabeth, a könyv, amely New Yorkban jelent meg angolul, Rohonyi Borbála élvezetes fordításában pedig magyarul.
Nyolc részben egy nyugtalan élet.
„Veszélyesen éltem – meséli Liz Taylor. – Néha gőzmozdonyként száguldott felém a szerencsétlenség. Előfordult, hogy kis híján halálra ittam magam. Adódtak olyan helyzetek, amelyekben nagyon közel álltam hozzá, hogy elpusztítsam magam. Többször majdnem meghaltam. Valami ösztön, valami belső erő mégis mindig megmentett, visszarántott, éppen időben, mielőtt elgázolt volna a vonat.”
Taraborrelli szerint sem volt könnyű Taylor élete. Még akkor sem, ha a látszat mást jelez.
„Bonyolult személyiség, akit gyakran félreértettek, nemcsak mások, hanem saját maga is. Egész életében kereste a tisztánlátás pillanatait, hogy végre olyannak lássa a múltját, amilyen az valójában volt. Anyja, Sara – aki azelőtt színésznő volt – kezdettől fogva szentül hitte, hogy a lánya istenadta tehetség. A fiatal Elizabeth Taylor előtt hamarosan csupán egyetlen lehetőség maradt: tökéletesnek lenni. Minden más kudarcnak számított. Később arra is rájött, hogy az életben vannak elkerülhetetlen dolgok. Az élet néha fájdalmas. Időnként igazságtalan és sokszor kiszámíthatatlan. Csak miután mindezt elfogadta, akkor született meg benne a legnagyobb felismerés: élni mégis érdemes.”
Londonban született, Beverly Hillsben tanult. Tízévesen, 1942-ben szerepelt először filmben. Később a Broadwayn is játszott, dekoratív szépsége mellé botrányos viselkedése is jól jött, nemcsak viharos temperamentuma. Drámai és vígjátéki figurák egész tucatját formálta meg pszichológiai igényességgel. Tehetsége nem hagyta cserben soha. Igaz, a szimata sem. Mindig igényesen szelektált a megbízások között. Kiváló rendezőktől kapott remek szerepeket. Bukásai nem voltak. Legalábbis nem a mozivásznon. Theodor Dreiser Amerikai tragédiájának filmváltozatában (Egy hely a nap alatt) kapta első komoly drámai szerepét, és huszonnégy évesen már James Dean partnere az Óriásban. Abban az időben Montgomery Cliftnek és Rock Hudsonnak jó barátja, a két férfi szexuális beállítottsága ugyanis gátat emelt vágyai előtt. És ugyanez történt James Dean esetében is: neki is csak a szívét adhatta, testi bájaival őt sem provokálhatta.
„Abban az időben igen nehéz sorsuk volt azoknak a férfiaknak, akik nem akarták takargatni másságukat – állapítja meg a könyvben. – Azoknak, akiket ismertem – Montgomerynek, Jimmynek és Rocknak –, ha már mást nem tehettem értük, legalább segítettem kilépni a titkolózásból. De még csak nem is tudtam, hogy ezt teszem. Nem voltam tudatában annak, hogy sokkal haladóbb gondolkodású vagyok, mint a legtöbben ebben a városban (Los Angelesben). Sosem jutott eszembe.”
Ami az Óriást illeti: 1956-ban ez a film hozta a legnagyobb bevételt a Warner Bros. stúdiónak, és nemcsak a közönség körében lett népszerű – a filmet kilenc Oscarra jelölték. Elizabeth Taylor alakítását azonban nem vette figyelembe az Amerikai Filmakadémia, de sem a jelölt Hudson és Dean, sem a rendező, George Stevens nem nyert. Taylort később újra és újra jelölték a díjra, hiszen az éppen eladósorba kerülő tinédzserlánykától a jól karban tartott, matróna külsejű nagymamáig mindenféle szerep jutott neki, a legtöbbször persze az érzelmek és az érzékek vad hullámait kellett meglovagolnia, Oscart végül mégsem kapott soha.
Taraborrelli igyekszik minden lényegeset elmondani a színésznő életéről, ám a könyv lapjain bevallja: úgy meséli el Liz Taylor életét, ahogy ő látja, és ahogyan többéves kutatómunka alapján be tud számolni róla. Életének azokra az időszakaira koncentrált, amelyek szerinte a legtöbbet mondják el róla, azokra a mozzanatokra, amelyek a leginkább történetekké kerekedtek, és amelyek rávilágíthatnak jellemére, egyéniségére. Könyvében többen is megszólalnak azok közül, akik személyes kapcsolatot ápolnak vagy ápoltak a színésznővel. Miss Taylor senkit nem akart lebeszélni arról, hogy hozzájáruljon ehhez a könyvhöz, sőt legszűkebb baráti körének tagjait még bátorította is, hogy nyilatkozzanak róla. Taraborrelli pedig egyetlen történetet sem vont be cukormázzal, ami nagy értéke írói munkájának.
Macska a forró bádogtetőn, Múlt nyáron, hirtelen, Kleopátra, Nem félünk a farkastól, Makrancos hölgy. Az utolsó film 1980-ban: A kristálytükör megrepedt. S már csak tévéfilmek következnek, és egy legendás barátság a popkirállyal, Michael Jacksonnal.
„Ötven éven át próbáltam védeni a magánéletemet – mondja Taylor. – Rosszul viseltem a hírnevet, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy akár fel is használhatom egy jó ügy érdekében.”
Így lett Hollywood legendás Kleopátrája AIDS-aktivista.
„Szörnyű volt, ahogy az emberek viszonyultak ehhez a kérdéshez: csupa szenteskedés mindenütt! Senki sem tett semmit, beszélni sem akartak róla, és ez feldühített. Sértette az érzékenységemet és a tisztességtudatomat.”
S hogy hol tart ma, hetvennyolc évesen? Túl a sok testi és lelki gyötrelmen? Önsajnálat nincs benne. A nehéz pillanatokban nem roskad össze. Tudja – minden gondját magának kell megoldania. Bölcs ember. Erős asszony. Még a tolószékben is.