Színészkoncert, de több is annál
A NŐ, Molnár Xénia és a FÉRFI szerepét alakító Mokos Attila (Dömötör Ede felvétele)
KISS PÉNTEK JÓZSEF
Már maga a darab egy megrázóan komoly, mondhatni, vészhelyzetet taglal. Azt, vajon hogy éli/élheti meg egy nyomor közeli helyzetben tengődő, kétgyermekes házaspár azt a traumatikus helyzetet, amikor hirtelen kiderül, hogy immár sokszoros milliomosok, mi több: milliárdosok lettek. Egyik pillanatról a másikra.
Varga Emese dramaturg és alkotótársai nagyon dicséretes szakmai „könnyedséggel” szlovákiai (magyar) környezetbe helyezték a történetet úgy, hogy olyan nyelvi jelenségeket (hibrid kalkokat) emeltek a szövegbe, amelyek nem csupán a szavak szintjén működő poénként hatnak, de egyúttal hazaszocializálják a történetet. Mindemellett magyarországi lottón nyerik a sok milliót, ami egyáltalán nem kizárt, hiszen a határhoz közeli települések lakosai közül nagyon sokan rendszeresen lottóznak Magyarországon (is). Néha magam is.
A stúdióban kialakított szűkös játéktér egy szinte hiperrealista műgonddal kialakított többfunkciós konyha, amelyből semmi sem hiányzik a múlt tárgyi emlékei közül. De jelen van a gázpalack és a vizespad is; tudatván, hogy a földgázt ide nem vezették be. Történik is utalás arra, hogy néhány méternyi gödörásás után abbamaradt a gáz bevezetésének megvalósítása. De a vizet is az udvarról hordják, hiszen egy hatalmas pléhdézsa szolgál mosogatóul. Tévé viszont kettő is van. Egy kiszuperált, amely a sarokban áll, és amire mindenféle limlomot pakolnak, valamint egy újabb (?!), amelyik működik is.
Ezt a kiváló, a puszta illúziókeltésnél jóval többre képes helyszínt maga a rendező, Anger Zsolt m. v. tervezte nagy szakértelemmel és műgonddal. A szegénységnek valami elképesztően hiteles, dokumentumértékű eklektikája épült fel a színészek számára. Szűk, telezsúfolt tér, amelyben a dekorációként szuperáló tárgyi elem, a számtalan bóvli éppen olyan fontos, mint azok a tárgyak és ereklyék, amelyeknek konkrét használatukra is sor kerül. Gadus Erika m. v. szinte már házi tervezőnek számít Komáromban. Most is olyan harmóniában dolgozott a díszletet megálmodó rendezővel, mintha csak egy ember agyából pattant volna ki az előadás látványvilága.
Van az előadásban (sok másik mellett) egy poén; amikor a Férfi dühében egy bárddal hirtelen átvágja a televízió villanyvezetékbe (mert az azért nekik is van) csatlakozó dugójának a kábelét. Teszi ezt olyan rutinnal, mintha nem először történne. Kisvártatva, ugyanolyan rutinos mozdulatokkal össze is illeszti a drótokat, majd szigetelőszalaggal körbetekeri. Elképzeltem, mekkora poén lenne, ha a vezetéken más helyeken is láthatnánk két-három hasonló szigetelőszalagos javítást. De hát, amikor ilyesmik jutnak az ember eszébe, ott nemhogy nem lehet nagy baj, de még kicsi sem lehet. Nincs is.
Ugyanez mondható el a színészek játékáról is. Mindvégig az az ember érzése, mintha egy kicsit sok lenne, amit csinálnak, mintha feleslegesen meg- és elemelnék a játékukat a valós emberi hanghordozás, a dokumentumszerű beszédhez képest. Rendben is van ez így, gondolhatná az ember, hiszen nem realista drámát játszanak, hanem komédiát – ahogy azt a műsorfüzet is hirdeti –, de akkor meg miért nem elrajzolt(abb) a tárgyi környezet? Aztán fokozatosan összeáll a kép. Hitelessé válik az, ami eddig soknak tűnt fel, és pontosan olyanok és „annyik” lesznek a csendek, hogy azok a valóságnak a színházművészet tudatosan és jó érzékkel használt eszközei segítségével leképzett jeleiként hatnak.
Molnár Xénia nagyon kiéhezhetett már egy komoly művészi feladatra. Most, mint a NŐ, megkapta a lehetőséget, hogy bizonyítson. Talán ezért is feszült neki olyan elementáris erővel. Az életét a szülői ház falai közt élő falusi „HáziAsszony” halálra rémül, amikor megtudja, hogy egyik pillanatról a másikra elképzelhetetlenül gazdagok lettek. Nem csoda hát, ha megzavarodik, elképzeli, micsoda tragédiák várnak rájuk a hirtelen nyakukba szakadó jólét és az azzal járó pazarlás nyomán. Rémképeket gyárt és lát minduntalan. Csakhogy ezek a rémképek nem légből kapott, hanem nagyon is olyan rémképek, amelyeknek van/lehet valóságalapjuk. Ezt a hangulati ingadozást; a csöbörből vödörbe érzés okozta kétségbeesést mutatja fel elementáris erővel és hitellel a kivételesen erős orgánummal és ábrázolókészséggel megáldott színésznő.
Partnere, a FÉRFI szerepét alakító Mokos Attila színészi kvalitásairól nem először írok az elismerés hangján. Az a fajta művész, aki küzd és birkózik a szereppel; mondhatni „magába gyűri”; a sejtjeibe préseli, majd elengedi és kívülről is vizsgálja, elemzi a megteremtendő figurát. Így keresi és találja meg azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek összekötik az ő személyes helyzetmegélését és a szerepbe bújás nagyon kényes, mondhatni, borotvaélen táncoló egyensúlyát. Elemző alkotó munkája most is sikerrel járt, nagyon pontos emberábrázolásának hitele csak akkor döccent-biccent egy fikarcnyit, amikor a szövegre kellett összpontosítania. Egészében véve azonban egy minden elismerést megérdemlő alakítást láthattunk tőle.
Mindkettőjük játékáról el kell mondanom, hogy meg kell érniük ezeknek a szerepeknek. S ahhoz meg az kell, hogy minél hosszabb ideig, rendszeres időközökben eljátszhassák. Ahhoz meg az kell, hogy legyen közönség, aki látni akarja. Ahhoz meg az kell, hogy megfelelő reklámja legyen. Ahhoz meg pénz kell.
Na, megyek, feladom a lottót…