Eőbb a trilógia, aztán Petőfi

SZABÓ G. LÁSZLÓ

A hároméves kislányát egyedül nevelő Mona Paparu történetét, aki kalandos nyugati útja során egy angliai szexszalonban köt ki, hogy fekete latexes „játékbabaként” elégítse ki a vendégek vágyait, hatszor vetítették le a Berlinalén, s a rendező minden egyes alkalommal újabb fesztiválmeghívásokat kapott.

Arany Orsó-díj a legjobb rendezésért, a külföldi kritikusok és a filmművészeti főiskolások elismerése, majd rögtön utána Berlin, ahonnan világkörüli útra indul a film… tömören fogalmazva: jól jöttek egymásra az események.

Igen, praktikusan alakultak – vélekedik Hajdu Szabolcs. – Két hét alatt lezajlott minden. A szemlének köszönhetően láttuk, hogyan veszi a filmet a magyar közönség, pár nappal utána pedig már a külföldi fogadtatást is fel tudtuk mérni. Márciusban lesz az országos bemutató, de már az is közel van. Berlinben ott volt a világsajtó, ami a lehető legjobb reklám a filmnek. Ennél többre nincs is szükség. Fizikailag nem is bírnám. Hozzá kell tegyem: nincs az a díj, lelkesedés a közönség részéről, ami kárpótolni tudna a filmbe fektetett energiáért, idegbajért. A legtöbb erőm arra megy, hogy eljátsszam az örömöt. Félreértés ne essék: minden elismerés boldogít, de teljesen természetesnek veszem, hogy díjat kaptunk. Minden rendező, miután elkészül a filmjével, úgy érzi, az a minimum, szakmai részről értékeljék a munkáját.

Ezek szerint leterítette volna, ha a Bibliotheque Pascalt nem díjazzák a szemlén?

Le. Alapvetően le. Az most nagyon rossz lenne. Így viszont nagyon jó egyensúlyi állapot van, amit akkor is élveznék, ha ezt a helyzetet nagyon szárazon, mindenféle partik és ünneplések nélkül lehetne végigjárni. Egy film bemutatója nekem mindig a temetésre hasonlít. Elveszítek minden kapcsolatot vele, minden, ami köztünk volt, holnaptól már csak emlék.

Kész van, mehet, jöjjön a következő.

Csak van ez a furcsa rituálé. Méltóképpen búcsúzzunk attól, akit szerettünk. Persze az a jó, ha nem teljes érdektelenség közepette temetjük, és nem jeltelen vagy tömegsírba helyezzük, ahol a legtöbb film végzi. A berlini mackó, a fesztivál szimbóluma nyilván besegít a filmnek, aztán kiderül, hogyan marad meg az emberek emlékezetében.

Az is pozitív jel, hogy hatszor szerepelt a Berlinale műsorán.

Nagyon nagy sikere volt a filmnek, érezhetően erős hatást gyakorolt a közönségre. Ováció volt a nagyteremben a vetítés után. Nyolcszáz ember nézte a filmet, és jelentős részük ott is maradt a beszélgetésen. Éjjel fél kettőig válaszolgattam a kérdésekre. A második vetítés azonban még az elsőnél is jobb volt.

Pénzt is adtak a szemle fődíjához?

Huszonöt millió forintot a következő filmhez.

Szép összeg.

Óriási. Ennyi pénzzel Nyugat-Európában is öröm a start. Kiindulási pontnak fantasztikus. Másfél millió eurós költségvetésű filmnél százezer euró igazán remek kezdés. Pluszként pedig ott a Berlinből kapott normatív támogatás.

S a forgalmazást illetően mit adott Berlin?

Pár nap alatt kiderült: nem eladhatatlan a film.

Kétségei voltak?

Nyerhet a film bármennyi díjat, az sem garancia semmire. Az még nem jelenti azt, hogy el lehet adni. Akkor sem, ha a témájából eredően aktuális. Arra is van számos példa, hogy egy-két országban eladják, de ott is kevesen nézik meg, mivel a forgalmazók nem kockáztatnak. Berlinben már a sajtóvetítés után több országnak eladták a Biblitheque Pascalt. Sok helyre meghívták versenyszekcióba, más országokban pedig információs bemutatóra.

Korábbi munkájával, a Fehér tenyérrel is bejárta a világot.

De az eladása nagyon nehezen bontakozott ki. Végül közel harminc ország vette meg.

Mi hívta elő a Bibiliotheque Pascal létrejöttét? A kelet-európai lányokat beszippantó nyugati szexpiac?

Tíz évvel ezelőtt az volt az elsődleges. Ez akkor még új probléma volt. Friss téma. Gondoltam, én leszek az első, aki megcsinálja. Mialatt négy egészen más filmet rendeztem, elmúlt tíz év. Közben elkészült egy csomó film ebben a témakörben, orosz, román, német, svéd alkotás, de érdekes mód mindegyik hasonló nyelvezettel, aspektusból, általában naturalista-realista elbeszélési módban. S amikor visszagondoltam ezekre a filmekre, rájöttem, az én novellám, mert az alapján született később a forgatókönyv, nagyon más. Az egy mese. Egy felnőtteknek szóló bizarr mese, egészen a horror határáig kitolva.

Én a balkán humor és a márquezi mágikus realizmus elemeit is felfedeztem benne.

Egy adott ponton ez volt az alapvető mozgatórugó. A másik pedig, ami végső soron a film üzenete, lényege: az embernek az a tulajdonsága, hogy miképpen viszonyul a saját történetéhez, hogyan helyezi el magát ebben a történetben, és hogyan éli túl a kataklizmákat. Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy minden ellenállás dacára ezt vigyem végig. A koprodukciós partnerekkel már a forgatókönyv első verzióit sem volt könnyű elfogadtatni, mert váratlan és meghökkentő volt számukra egy csomó dolog. Mindenki azt akarta irtani a történetben, ami a lényege. Azokat a csodás effektusokat, fordulatokat, amitől az egész működött. Bárki, aki olvasta a forgatókönyvet, azt mondta, jó, jó, de ezeket a hülyeségeket ki kell venni belőle. A szürrealista elemeket irtó nehéz volt elfogadtatni. Főleg a franciáknál, akik hozzászoktak a száraz realista dolgokhoz.

Tudom, van egy régóta dédelgetett terve. Játékfilmet forgatni Petőfiről. Hol tart a felé vezető úton?

Folyamatosan közeledek hozzá.

Mi vonzza olyan nagyon a költő alakjában?

Gyönyörű az egész élettörténete. Az is egy mágikus-realista világ, tele csodás elemmel. Mintha ő maga írta volna. Már az is, hogy január elsején születik egy kocsmáros-mészáros fiaként, vándorszínésznek állt, a magyar történelem egyik legnagyobb pillanatának a középpontjába kerül, és kulcsfigurájává válik egy napra, március 15-én. És egy olyan pillanatban hal meg, amikor az egészben már nem hisz. Van benne valami nagyon misztikus, csodaszerű, ahogy megjósol dolgokat. Nem a hazafiasság és a patetizmus vonz engem, hanem a mágikus ereje ennek a huszonhat évnek, a ráérzésekkel, megérzésekkel, a nagyszabású történésekkel. Petőfi az első szupersztárunk, akinek már életében ott a képe a falusi házak falán. Huszonegy éves, amikor a Felvidéken már tömegek várják. Még gyerek szinte. Saját maga ellenőrzi a János Vitéz kiadását, a papír minőségét, a borítótervet. Világszínvonalú a kiadvány, amit koordinál. Plusz a szerelmi szál. Az is fantasztikus. Nagyon érdekes, ahogy önmagát látja, kezeli.

Mégis szinte tolja maga előtt a filmet.

Tolom, mert alaposan fel kell készülni rá, és meg kell találnom a Petőfi szerepére legalkalmasabb színészt. Ahhoz, hogy mondjuk három év múlva elkezdhessem forgatni a filmet, már most intenzíven kell foglalkoznom vele, miközben a filmkészítést nem hagyhatom abba, mert kiesnék a gyakorlatból.

Mi lesz akkor a következő „nagy fa”?

A rendszerváltás utáni Magyarország. Hogy mi is van itt, mi is történt velünk voltaképpen az elmúlt húsz évben, hogyan is élünk? Mi történt azzal a generációval, amelyik húsz évig húzta a falat, s miután a fal ledőlt, ők hasra estek. De az is érdekel, mi van azzal a nemzedékkel, amelyik 1990 után vált felnőtté. Tar Sándor novellái alapján tervezünk trilógiát, és már mind a három forgatókönyv készen van. Csak pénz kell hozzá. Ja, és még valami! Tar Sándor is debreceni, mint én, aki 1990-ben voltam tizennyolc éves.