Penge csak

Nem emlékszem, mikor szólt a Penge kritikagyűjteményről – ha egyáltalán szerepelt már a rovatban verses- és prózaköteten kívül egyéb is. Az viszont biztos, hogy a rovat címével azonos című könyvről még nem volt itt szó. Németh Zoltán Penge című kritikagyűjteményéről lesz ugyanis szó – vagyis arról az 52 kritikáról, melyek az Új Szóban 2006 nyarától 2007 nyaráig ezen az általa kitalált s egy éven át hetente jelentkező rovatban jelentek meg. A könyv mindössze az egyes szövegeket záró pontozást hagyta el, s bővült egy szerzői előszóval. Kérdés, hogy ami egyesével adagolva hétről hétre izgalmas olvasmányként szolgált, a közbülső időt várakozással teli feszült kíváncsisággá tette, végül pedig irodalmi közéleti beszédtémává lett – hogy mindez „egyszerűen” könyvbe foglalva miként hat.

Nos, anélkül, hogy szándékomban állt volna, a könyvet ugyanúgy olvastam, mint annak idején a kritikákat: egy szuszra; eszembe sem jutott letenni, sem bármit átugorni benne, sem az olvasást siettetni. Na most, vélhetnénk: érdekelnek engem a szépirodalomról szóló vélemények. Igen, mert ezekből is tájékozódom, mit érdemes elolvasni, és mit nem. Továbbá: sok könyvet úgysem olvasok el, legalább tudjak róluk, s tudjam, nagyjából milyenek. És sorolhatnám, mi mindenre jó a könyvkritika, túl azon, ami az irodalomban való katalizáló szerepéből adódik. Csak egy a sok közül: képes az olvasójából ugyanolyan katartikus élményt kiváltani, mint a vers vagy a próza. S természetesen ha a maga nemében jó, akkor esetenként akár sokkal jobb is lehet, mint a jó vagy a közepes verses- és prózakötet. Hogy a rossz irodalomról már ne is beszéljünk.

Németh Zoltán Pengéje azonban a világ legtermészetesebb módján beszél a rossz irodalomról is. Ugyanazon a világos, látszólag keresetlenül egyszerű nyelven, mely az adott könyvről mindent tud ugyan, de csak a legfontosabb ismérveit nevezi meg, ugyanakkor bőven jut helye idézni, fenntartásait érvekkel alátámasztva kifejteni. Másrészt nincs az a jó könyv (talán a KAF-kötet, a Hazatérés Hellászból és a Míg alszik szívünk Jézuskája című Borbély-mű kivételével), amelynek kapcsán ne jelezné egy-egy „kissé” vagy „viszont”, egy „mintha” vagy egy „néha” szintjén olvasói-műélvezői elvárásait.

Adott tehát egy nagyon szűk (két flekknyi) terület, és adott a kortárs magyar szépirodalom: kiadásuk idejét tekintve túlnyomórészt 2006-os és 2005-ös könyvek értékelése zajlik, megjelenésüket tekintve Pozsonytól Somorjától, Dunaszerdahelytől és Losonctól Budapesten és Székesfehérváron, Szegeden, Pécsen és Zentán át Aradig, Kolozsvárig. Mindkét adottság vállalt megszorítás, fegyelem kell hozzá, és nagy figyelem is – hogy a köteten nem látszik a heti penzum elképesztő irama, az önmagáért beszél (hogy a kényszere nem, az megint mintha magától értetődő volna). Önmagáért beszél persze sok minden egyéb is: ahogy a szerző visszaigazolja és konkrét példákkal illusztrálja mindazt, amit eddig a kortárs kritikai gyakorlatról írt, ahogy 52-szer következetesen csak a vizsgált könyvszövegre figyel, ahogy még csak véletlenül se téveszt se szerepet, se nyelvet. A többi: ráadás. Mert ráadásul – például – szellemes. Szellemes, miközben nem bántó (nem utalgat, nem sugall, nem célozgat, nem gunyoros, nem nagyképű stb.). Nem sugallja azt sem, mint a tévés reklámok, hogy minden eddigi kés és penge és olló mehet a szemétbe, mert ez volna az egyetlen és igazi, amivel szöget fűrészelni is lehet. Penge csak, amilyennek lennie kell. Aztán: roppant szórakoztató. És szemléletes. Akárhol ütjük fel, máris képben vagyunk – függetlenül attól, hogy erről vagy arról a könyvről vagy akár magáról az irodalomról volt-e korábban valamilyen elképzelésünk.

Remek könyvről van szó, igazi mestermunka. Az efféléhez nem elég a tudás meg a tehetség meg a kitartás meg a szenvedély. Ehhez alázat is kell. Vagy csak az.

Németh Zoltán: Penge. Plectrum, 2009