A magány naplója

FECSÓ YVETT

A színpadon a kislány naplója elevenedik meg, melyben édesanyja nyomorúságos életét és saját lelki vívódásait meséli el. A szöveg kapcsán Kurt Vonnegut elbeszélési modora köszön vissza, hasonlóan felnőtt látásmód gyermeki iróniával fűszerezve. Közép-európai groteszk tipikusan orosz intellektualizmussal.

A darab szereplői zömében olyan nők, akik a kemény férfitársadalom áldozataiként élve meg kiszolgáltatottságukat elvágyódnak a női létből.

A fiatal anya egy rosszul sikerült szerelmi kapcsolat után minden szerelemben gyermekének apjához való vonzalmát keresi, az igazit, a nagy Ő-t, aki tovarobogott életéből, mint egy vonat. A kislány anyakönyvébe apaként A.S. Puskin nevét diktálja be, amely jelzi, a valóságot csak ironikus hazugságokkal lehet túlélni. Rövid kapcsolatokba és az alkoholba menekül. A kislánynak se neve, se apja, s valójában anyja sincs, hisz a nő, valahányszor romba dől egy kapcsolata, új boldogságot keresve elrobog a következő vonattal. A rendezetlen és elidegenedett viszonyok között a kislány valódi farkaskölyökként (vĺčatko) nevelkedik. A társaságot a temető egyik sírkövén talált kisfiú fényképe jelent számára, ő a barátja, vele beszélget, s ott a sírkövek között van vele az édesanyja, a tőle ajándékba kapott búgócsigákkal (vĺčok) való játékában. Másik kedvenc elfoglaltsága nem játék. Gyűlöli az anyjával tovasuhanó vonatokat, ezért minden nap kövekkel dobálja. Gyűlöli az anyja által neki adott farkaskölyök nevet is, a név ellen való tiltakozását azonban anyja csak akkor hallja meg a szívével is, amikor a kislányt elgázolja a vonat, amellyel újra, sokadszor is el akarta hagyni őt.

Joanna Zdrada lengyel rendezőnő a kislány naplóját filmszerűen álmodta meg. A képeket snittekre emlékeztető darabolásban láthatjuk. A színpadkép elsötétített szünetekben vált narratíváról élő képpé. A naplószöveg váltakozik élő színpadképekkel, mozivászonra vetített fotókkal, mozgó képekkel és a háttérben megjelenő szimbolikus értelmű, a kislány gondolataiban felbukkanó alakok burleszkfiguráival. Az elképzelés jó irány. A váltások azonban túl gyakoriak, főként a darab elején szétzilálja a színpadi történést. A színészek játéka kevesebb naplószöveggel egységesebb jelenetekké állt volna össze, a színpadi játék így időnként a narráció illusztrációjaként hatott. Az élő harmonikazene ezt a daraboltságot tompította, s kitűnő érzékkel finomított vagy erősített a jelenet drámaiságán. Hasonló funkciója volt a fényekkel való játéknak is az épp fontos történések, szereplők kiemelésében, a misztikus hatás megteremtésében. Hangsúlyozott vagy épp eltakart, szinte mértani pontossággal megszerkesztve.

Nemcsak a kislány gondolataiban megjelenő figuráknak, hanem a számoknak is szimbolikus értelmet tulajdoníthatunk. A számszimbolika – a hármas és a kilences szám – jelenléte kulcsfontosságú a darabban (három női főszereplő, hármas csoportok a színpadon, kilenc darab búgócsiga stb.). Jelentésük a késői posztmodernhez közelítő felfogást takarja, nyoma sincs vallásos tartalomnak, sőt tipikusan az isten nélküli lét kifejezőeszközei.

Az egyfelvonásos darab színpadképe egyszerű. Háttérben kifeszített mozivászon, előtte kimagasított keskeny sáv, ahol a szimbolikus, misztikus figurák megjelennek. Az előtér három részre tagolt. Jobb oldalon egy egyszerű berendezéssel érzékeltetett lakás belső tere, asztal, székek, szekrény, ágyként funkcionáló matrac. Középen félkörívben kőlépcső és sírkertet jelző falrészlet. A bal oldalon váltakozó szín, szülőszoba, utca, mindig az épp ott játszódó jelenetnek megfelelően változva.

A kislány szerepében debütáló Ivana Feníková, aki a kassai konzervatórium diákja, egy nagyon komoly darabban, nagyon komoly teljesítménnyel indul a színészi pályán. Folyamatosan koncentráltan és fegyelmezetten játszik, egy beletörődő, reménykedő naiv figurát jelenített meg. Tehetséges színésznövendékkel állunk szemben.

Az édesanyát megformáló Dana Košická a boldogtalan és felelőtlen nő minden mozzanatát kitűnően érzékeltetni tudta, nyughatatlan, dühös és kétségbeesetten elkeseredett. Teljesítménye több, mint egyszerű színpadi játék – a boldogságért való heroikus küzdelem.

A színészi játékok mindegyike egységesen támasztotta alá a rendezői koncepciót, a kisebb szerepeket megformáló színészek is kidolgozott, hihető jellemet teremtettek a színpadra, megidézve a kort és önmagunk démonjait.