Nagy alkotók izgalmas meccse

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Sok-sok évvel ezelőtti életébe tért vissza, nem abba a napba, órába, amikor kómába esett – vélekedik az önkéntes száműzetésben Párizsban élő moszkvai színházi guru, aki magyar színpadon most dolgozott harmadszor Törőcsik Marival. Budapest (Művész Színház, Dosztojevszkij: A nagybácsi álma) és Szolnok (Osztrovszkij: Ártatlan bűnösök) után ezúttal Kaposváron Marquerite Duras Naphosszat a fákon című regényének színpadi változatában egyesítették tudásukat, emberismeretüket és nem utolsósorban lelki s fizikai erejüket. A Kolorfilm stábja a kaposvári próbákon dolgozott, de forgattak Moszkvában is, Vasziljev zárt ajtók mögötti, egy test és egy lélek által őrzött, évek óta üresen tátongó színházában, a Drámai Művészet Iskolájában is. Az idei Magyar Filmszemle műsorán is szereplő lenyűgöző, sokszor megdöbbentő őszinteségű alkotás előbemutatója a Vígszínház melletti Kino moziban zajlott, ahol Anatolij Vasziljev római elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni, Törőcsik Mari viszont jött, várt és elillant.

Izgalmas, nehéz, olykor viharos próbafolyamat részesévé válik, aki megnézi Kolovratnik Krisztián filmjét. Színházi kukkoló lesz, és hol kacagva, hol összeszorult gyomorral figyeli a történéseket. Itt nincsenek titkok, elhallgatások, „kivasalt” helyzetek. Vasziljev kirobban, Törőcsik Mari elnézést kérve elhagyja a színpadot, aztán visszajön, folytatják a próbát, sokszor hat-nyolc órán át, és többhetes, megfeszített munka után megszületik az előadás.

„Hetvenedik születésnapján találkoztam vele – meséli Vasziljev –, akkor kihunyóban levő embernek tűnt, de most nem ez volt, amikor elkezdtünk dolgozni. Egy papírlapot sem tudott megtartani a jobb kezében, elejtette, de a végén már hőstettet hajtott végre. Nemcsak használni tudja a visszakapott életet, hanem nagyot lépett előre. Nagy ember, nagy asszony Törőcsik Mari.”

Két öntörvényű művész, két nagy alkotó küzd Duras szövegével s egymással.

„Hihetetlen agy kell a darab megrendezéséhez – vélekedik a színésznő –, ugyanis nincs történet, helyzetekbe kell belehelyezni a színészt. Ehhez nagy tehetség kell.” Majd kimondja: „Ezért bocsátok meg neki mindent. Hetvennégy éves vagyok. Nem mindenkinek van az megengedve, ami Anatolij Vasziljevnek. Neki meg van engedve.”

A sztarec ugyanis, ahogy egykori moszkvai színészei nevezik, többször is kikel magából. Durva. Kíméletlen. Talán kegyetlen is. Törőcsik Mari nem szúr vissza, nem kéri ki magának, nem kezd el sem zokogni, sem csapkodni. Tűr, elvégre: tűrőbajnok, ahogy mondani szokta. Nagyvonalú és megbocsátó.

„Megzavarta a világ – fogalmaz tömören. – Nekem nehéz, hihetetlen energia kell hozzá. De minél nehezebb utat kell járnom, annál felfokozottabb örömmel vagyok képes csinálni. Neki meg az a nagy meccse, hogy alkotó ember. Ma ingerlékenyebb, mint régen, rám mordul, idegesen kimegy… ő ezt megengedi magának. Úgy látszik, nem tudja nem megengedni.”

Vasziljev színháza misztériumszínház volt Moszkvában.

„Nem volt nyugtunk sem a nézőktől, sem a hírességektől ” – mondja Igor Popov díszlettervező, aki alkotótársa távollétében egyedül őrzi az épületet, mert úgy véli: „Zsíros falat lehetne egy gazdag burzsuj számára.”

„A fennálló színházi rendszer miatt kellett meghalnom és újjászületnem – így Vasziljev. – Senki nem kergetett el, önkéntes száműzetésben vagyok, és nem is akarok visszatérni Moszkvába. Utánzatokra van szüksége a kormánynak, nem valódi dolgokra. Az imitáció hozza létre az egyensúlyt. A valódi művész nem kívánatos a rendszer számára.”

Vasziljev nem köti magát a közöshöz, az értékek útján halad. Színházi forradalmat indított el csodálatos darabokkal, nyílt próba címen akkor tartott bemutatót, amikor akart. Kivételes helyzetet élvezett, megérdemelten. Aztán épp a szakma fogott össze ellene. Elárulták. Repertoárszínházat akartak csinálni egy általa létrehozott teátrumból. Pontosan kiírt bemutatókra kötelezték. Ő maga úgy érezte: ellehetetlenítik az életét, ezért hagyta el Oroszországot. Most ott rendez, ahová hívják a világban.

„A kaposvári előadás két ember hőstette – vélekedik. – Törőcsik Marié és az enyém.”

A dokumentumfilm szakmai vetítésén Létay Dóra is jelen volt, aki pályakezdő színésznőként Iglódi István osztályában, közvetlenül a rendszerváltás után Törőcsik Maritól is tanulhatott a főiskolán.

„Mi választottuk vendégtanárnak őt, és eljött, de rögtön az elején azt mondta: ő nem tanár és nem rendező, és az egész kurzust hangászásnak hívta. Kerestük a hangokat. Külsőket és belsőket. »Jaj, gyerekek, az olyan szép, hogy maguk bejönnek a színpadra, és rögtön háromméteres szaltót ugranak – mondta –, de én azt szeretném látni, hogy amint belépnek, észreveszik a szerelmüket. Az ugyanis sokkal nehezebb.« Ilyeneket tanultunk tőle. Emlékszem, a kezünket ütötte a kezével, mert görcsös főiskolásként még nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, a testünkkel, és csak a repdesés-gesztikuláció volt. » Ilyen nincs – mondta. – Vagy állok, és nem csinálok semmit a kezemmel, vagy nyitom, és kitárom a karjaimat. De ez az üres szárnyverdesés nincs!« Oroszokkal foglalkoztunk. Csehovval, Dosztojevszkijjel, súlyos szerelmi drámákkal. Valamitől engem nagyon szeretett. Szavak nélkül elem volt, segített, támogatott, s ezzel nagyon sok erőt adott. Én őt tekintem a mesteremnek. Figyelem, hogyan él, hogyan dolgozik, hogyan viszonyul az élethez, az emberekhez. Úgy bánt velünk, mintha a kollégái lettünk volna, nem voltak köztünk falak vagy határok, nem volt alá-fölérendeltség, nem hagyta, hogy gúzsba kössön bennünket a tekintély, a tisztelet. Őszinteség volt, szenvedélyek és indulatok, mint itt, a filmben. A próba intim dolog, ahol minden megtörténhet, sírás, kiborulás. A próba szülés, szeretkezés, válás, amelyhez burok kell, mert annyira bensőséges dolog. Ott egy kamera mindent megzavarhat. Ők meg engedték, hogy ebből film legyen. Egy belső ügy szemtanúja lehettem, amelyben nincs manír, hazugság. Ehhez óriási bátorság kellett a részükről, és teljes őszinteség, mert minden pillanatot vállalniuk kell. És vállalják is, kendőzetlenül. Ettől értékes a film, és ezzel hat a nézőre.”

Hogy miképpen fogadta a kész filmet Törőcsik Mari?

„Adtam neki egy DVD-t, és miután megnézte, azt mondta: Krisztián, ez nagyon rendben van – hallgatom a rendező-producert. – Valószínűleg többször is látta a filmet, és tudja, Vasziljev a maga világában, a maga problémáival küzd, és nem minden Marinak szól az ő hirtelen reagálásában. Bevallom, nagyon megkönnyebbültem, hogy Mari felvállalta a film legintimebb pillanatait is, és nem kérte, hogy ezt vagy azt a képsort vegyük ki belőle. Volt bennem félelem, de most boldog vagyok, hogy feleslegesen aggódtam. Harmincnégy órányi felvett anyagból kellett szelektálnunk. A szemle után a televízió is bemutatja majd a dokumentumot, de már az orosz televíziótól is jött érdeklődés. És elindulunk majd nemzetközi fesztiválokra is a filmmel.”

A Kino-beli vetítést követő sajtótájékoztatón Törőcsik Mari egyetlen „nyílt színi” kérdést sem kapott. Nem bíztatott senkit, hogy „csak bátran, bátran!” Felállt és elköszönt. A mozi előterében azonban utolérte őt az újságírók hada.

„Aranyoskáim, bent nem kérdeztetek, én most már elmegyek. Meg kell főznöm a levest.”

És kacagva távozott.