Kétslukknyi lángoló szerelemben
TALLÓSI BÉLA
Nyesegetni a művész-egóból fakadó rigolyákat, enyhíteni a gyógyíthatatlan beteg sors ellen érzett hasztalan dühét, ellene tenni a lemondásnak, a megadásnak. Infúziós készülékkel és a beleélés erejével tartja Martinban a lelket. Már-már feladja. Már-már magára hagyja az elmúlás pusztító tudatával Martint. De az érzések közbeszólnak. Ha van hattyúdal, létezik hattyúszerelem is: legalábbis Eva és Martin között igen. Egy fellángolás, egy tiszavirág életű szenvedély a kór szövődményeit kimutató CT-vizsgáló, a lélegeztető gép és a halál között.
Már minden eldől. Martin utolsót szív a cigarettából a kórházi ágyon – igaz, talán csak kettőt slukkol. Két utolsót, jó mélyre tüdőzve. Eva engedi, asszisztál hozzá, vele örül az utolsó káros élvezetnek.
Martint utoljára igézi meg a szenvedély. A legtisztább szerelem érzésével fog elmenni, tudja ő is, Eva is. Az utolsó pillanatban hozzátartozói is feltűnnek az ágya mellett. Evának nincs helye leülni mellé. De vele van. Együtt vannak mindvégig.
Martin elmegy, Eva itt marad a megszakadt szerelemmel és Martin ruháival.
Ivan Vojnár szlovák–cseh–magyar koprodukcióban készült új játékfilmje, a Nők a férjem életéből (Ženy môjho muža) című filmjének egyik vonala Eva és Martin kapcsolatát domborítja ki. Evát Komáromból Bandor Éva, Martint, a művészt Vladimír Dlouhý alakítja. Eva Bandor Éva megformálásában erős, kitartó, keveset beszélő, de sokat mondó teremtés. Mélyen érző, befelé élő. Mély érzésekkel vívódó.
Bandor Évát, a Komáromi Jókai Színház színésznőjét a Nők a férjem életéből pozsonyi sajtóvetítése után a filmről és a szerepről kérdeztem.
Első markánsabb filmszerepe hozott valamilyen változást az életébe?
Valójában a filmnek köszönhetően nem érzékelek különösebb változást, mindössze annyit, hogy közben, amíg elkezdtük a forgatást és elkészült a film, megszületett a gyermekem. Ő most jóformán minden időmet leköti. Természetesen azzal az érzéssel és tudattal élem meg a film bemutatóját, hogy ez a szerep színészi pályám fontos állomása, mivel nagyon szerettem volna már találkozni egy nagyobb filmszereppel. Örülök neki. És nagyon remélem, hogy lesz folytatása.
Ez a szereplehetőség találkozásokat is hozott az életébe. Rendezővel, színészekkel, elsősorban filmbéli partnerével, a Milant alakító Vladimír Dlouhýval.
Szerencsés vagyok, hogy Ivan Vojnár rám talált ezzel a szereppel. Ritkán találkozik az ember olyan rendezővel, aki nagyon pontosan meg tudja fogalmazni, mit szeretne látni. Különösen azért volt lényeges ez számomra, mivel nem színpadon, hanem a kamerák előtt kellett megélnem a helyzeteket és a kapcsolatokat. Sokat segített, hogy háromszori találkozásunk alkalmával nagyon jókat beszélgettünk. Kíváncsi volt rám, őszintén érdekelte, honnan jöttem, mit éltem meg, mivel nem ismertük egymást, korábban sosem találkoztunk. Beszélgetéseink közben kiderült, hogy már több szerepre is megnézett. Azután, hogy döntött, kit fogok játszani a filmben, már csak arról beszéltünk átfogóbban, hogy ki ez a figura, ki is valójában Eva Komáromból. Ahogy egyre teljesebb képet kaptam róla, hirtelen előjött egy szomorú kapcsolódás az életemből. S elmeséltem neki, vagyis a rendezőnek is. Elmondtam, hogy amikor a nővérem meghalt, a szomorúságtól és a tehetetlenségtől menekülve a továbbtanulás lehetőségébe próbáltam belekapaszkodni. Kiválasztottam egy főiskolát és egy szakot, s még egy meghallgatásra is elmentem. Ha elvégzem, olyan emberekkel foglalkozhattam volna, akik valamilyen szinten rászorulnak a másik segítségére, testi, lelki vagy bármilyen betegség okán. Ám mivel elég sokat dolgoztam akkoriban, s nem tudtam volna egyeztetni a tanulást és a színészi munkát, és a színészet iránti elhivatottságom is erősebbnek bizonyult, lemondtam a továbbtanulásról. Most viszont az akkor, a nővérem halála után bennem kavargó érzésekből, az akkor megéltekből meríteni tudtam, el tudtam indulni a szerep megformálásához.
Ez volt a rendezővel való találkozása, de gondolom, filmbéli partnere, a csehek népszerű színésze, Vladimír Dlouhý sem hagyta hidegen.
Amikor Pozsonyban, a színészválogatón összekerültünk egy jelenetpróbára, olyan szituációt kellett produkálnunk, amelyben ő elutasítja az én törődésemet, az ápolója gondoskodását, visszautasítja a gyógyszeres kezelést, mivel tudatosítja, hogy rákos, gyógyíthatatlan beteg, s az utolsó hetei, napjai vannak hátra. A reakciók olyan jól működtek közöttünk, annyira természetes volt az ápoló-beteg közeledése, egymásrautaltságának kiélezetten furcsa helyzete, hogy a rendező úgy döntött, partnerekként párosít bennünket a filmben. Örülök neki, mivel nagyon szeretem az olyan színészeket, akik megmaradnak egyszerűnek. Vladimír Dlouhý pedig egy végtelenül egyszerű ember, és nagyon gazdag lelkileg.
Említette, hogy reménykedik a folytatásban. Körvonalazódik valami, vagy erről korai beszélni?
Jelenleg is forgatok, diákfilmben, Molnár Csabával, aki elsőéves a pozsonyi filmművészeti rendezői szakán. Örömmel mentem bele ebbe a munkába is. A szerepvállalások főiskolai, pici filmekben, amelyekből eddig is volt már, akár itt, nálunk, akár Magyarországon, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az embert láthassák és hívják, s a főiskolai filmet ugyanúgy szeretem. Talán már azt is elárulhatom, hogy a Nők a férjem életéből produkciójával továbbra is tartom a kapcsolatot, mivel egy újabb filmbeli lehetőséget kaptam augusztus végére.