Csupasz exek
Kukorelly Endre erotikus seregszemlére vetemedett: felvázolta ezer és három nővel történt szexuális játszadozásait. Mindenki csinál ilyesféle leltárt, ha végigtekint az életén, és nem is olyan lényeges különbség, hogy háromig vagy ezerháromig számolunk-e el.
Az viszont már lényeges különbség, hogy az ilyenkor felmerülő alakoknak van-e nevük, arcuk, jellemük, történetük. Kukorelly puszta számjeggyel jelöli azokat a lányokat és asszonyokat, akikkel együtt hált. Ez az elidegenítő irodalmi eljárás bizony meg fogja borzongatni a nőolvasók kedélyét. Hogy névtelen számjegyekké váltunk bárkinek a fejében, aki legföljebb a mellünk formájára tud visszaemlékezni, még inkább arra, hogy mennyire voltunk megadóak, azaz végeztünk-e fellációt, az tényleg megbotránkoztató.
Ez viszont már az esztétikai hatás része. Hogy elborzadunk, és magunkon érezzük az eltárgyiasító és nyers férfitekintetet. Kukorelly Endre regénye nyilván két félre fogja osztani olvasótáborát, ami úgyszintén az esztétikai hatás része, mivel itt pontosan erről, a nemek viszonyáról van szó. Egy macsó férfi szemléletét van szerencsénk megismerni, és ehhez, nőolvasói részről, hozzátartozik a picinykét mindig képmutató borzadály is. Az olvasó nő megkapja a regényből azt a valóságszegmentumot, melytől szívesen eltekint: hogy hajlamos alávetni magát, és a férfi megszerzése érdekében szolgáltatóvá válni.
Azonban ez a regény nem a nőkben rejlő szívről szól, az alcím csalás, hanem éppenséggel a férfiszív vadászmezejére vezet. Egy férfias férfinak a szíve tárul fel (a nadrágja is hulldogál), akit nem muszáj az író személyével azonosítani: alibinek itt az egyes szám első személyben beszélő, Kukorelly életművéből ismerős, rokonszenves narrátor fickó, aki most kevésbé szimpatikus, intim oldaláról mutatkozik be.
A férfias férfi mindenekelőtt versengő hím. Győzni akar, minden nőt akar, és válogatni is akar. A férfiúi gerjedelmek számos variációját, a szexlista sok-sok tételét megismerheti az olvasó – ha nem is ezerhármat, mert az esetek ismétlődnek, és nincs is mind végignyálazva. Ám annyi biztos, hogy a húgon kívül egyetlen nőnek sincs mégoly halvány profilja sem, mind csupaszok: kielégítő vagy kevésbé kielégítő, átmeneti nemi tárgyak. És ez maga a szerencsétlenség, amit Kukorelly ábrázol: hogy miután elvesztek a szerelem kulturálisan meghatározott illúziói, miután kiégtek a szerelem nagyszerű mítoszai, maradtak a puszta vagy cifrázott koituszok meg a gyorsan kilobbanó, zavaros gerjedelmek, a félreértett érzelmek és a feledés, meg a feledésből előrángatott ideiglenes partnerek összemosódó sorozata.
Kukorelly prózája nem erotikus, nem pornográf, és még csak nem is hedonista; a maga módján, olykor bénán, máskor nagyobb erővel, voltaképpen matematikai pontossággal ábrázolja ezt az állapotot: a szerelmet a technikai sokszorosíthatóság korában. Közben dadog, makog, magyarázgat, s mivel irodalmilag ügyesen teszi ezt, azt a szívbéli állapotot is kijelzi, amivel ez a veszteség – vagy nyereség? embere válogatja – együtt jár.
Az írásmű legfőbb formai és tartalmi jellegzetessége az unalom. A számjegy-nőkkel való operációk untig ismétlődnek, és nincs már olyan vad aktus, ami ebből kitörést jelentene. Csupán az írás, a nyelv, mely mindig meglepetésekkel szolgál, és az irodalmi szöveg mint az eszmélet hepehupás terepe.
A narrátor nemegyszer ábrándozik Csipkerózsikáról, aki reá eszmél. Csak a kölcsönösséget felejtette ki számításaiból. Ellenkező esetben ez a szövegelős könyv is sokkal jobb lett volna, talán regény lett volna.
Kukorelly Endre: Ezer és három, avagy a nőkben rejlő szív. Kalligram, Pozsony, 2009.