A hihetetlen nagyoperett

KISS PÉNTEK JÓZSEF

Kálmán Imre sem sejthette, amikor 1914 tavaszán Leo Stein és Béla Jenbach felkereste őt a pesti orfeumdíva és a hercegfi szerelméről szóló operett megírásának az ötletével, hogy minden idők legismertebb operettjét írja meg. Inter arma silent Musae, vagyis fegyverek közt hallgatnak a múzsák, mondja a latin mondás. Kálmán csak nagy nehezen, megszakításokkal és Lehár Ferenc határozott unszolására írja meg a művet, amelyet 1915. november 13-án, ráadásul egy pénteki napon mutattak be Bécsben. Eredeti címe Es Lebe die Liebe (Éljen a szerelem) volt, amely csakhamar Csárdásfürstin-re, azaz Csárdáskirálynőre változott, és elindult szó szerinti világhódító útjára. Magyarországon 1916 őszén mutatták be Csárdáskirályné, Szentpéterváron 1917-ben Sylvia (!), Amerikában pedig Gypsy Princess, azaz Cigány hercegnő címen.

Cecília szerepe is igen kalandos a történetben, de erről később.

Színházi kötődésem úgy alakult, hogy ez a darab a szívügyemmé vált. Gyermekkorom egyik meghatározó tévés színházi élménye volt a „honthyhannás” változat, amelyet tizenegy évesen láttam először egy Rubin nevezetű szovjet gyártmányú televízión a keresztanyámék nagyszobájában, vagy tizedmagammal, 1962-ben. Közben sikerült megvásárolnom eme legendás előadás két kazettán tárolt videofelvételét, és gyűjteményem egyik féltve őrzött darabja lett. Pár más, számomra feledhető produkció után következett az Eörsi István átigazításában létrejött kaposvári előadás. Olyan fergeteges erővel hatott rám, amelyhez csak a legnagyobb színházi élményeim foghatóak.

Régi színházi szlogennek számít a mondás, amely szerint, ha üres a színházi kassza, akkor elő kell venni a Csárdáskirálynőt. Szerintem is lehet benne valami; sőt, a Komáromi Jókai Színházban 2008. május l6. óta futó előadás látogatottságát tekintve egyenesen igaznak tűnik. De csak részben. Hiszen azt sem téveszthertjük szem elől, hogy a vendégzenészekből verbuválódott huszonnyolc tagú alkalmi nagyzenekar (neve is van: „Raab Sinfonietta”), a háromtagú cigányzenekar, valamint a főszerepeket alakító vendégművészek gázsija minden repríz alkalmával jelentősen megnyirbálhatja a kasszát. Sebaj; az mindenesetre tény, hogy még a tizenhatodik előadás is teltházzal ment, ami a mi körülményeink között olykor egy premierről sem mondható el.

Most tehát siker van. És: kell is a siker. Apró szeplőcske csupán, hogy a közönség egy jelentős hányada „morog”, amiért az előadás végén a nagy finálé helyett (Álom, álom…) bombázás van. Ugyanis éppen kitört a világháború. A Monarchia oda. Légiriadó szirénája búg fel, fegyverropogás, fényeffektusok. Még a tükör-plafon-mennybolt is aláereszkedik (ami egyébként az előadás egyik erőteljes képe)… Amikor aztán, néhány másodpercnyi döbbenet után, csend lesz, akkor a széthullott világhatalom romjain ott látjuk holtan a „nemistudnimilyen” Vereczki Szilviát (Kiss Diána Magdolna m. v. / Stubendek Katalin m. v.) a hisztérikus Edwint (Ozsgyáni Mihály m. v.), valamint a döbbenetéből éppen felocsúdó, eddig viccesen idióta Bóni grófot (Fabó Tibor), aki megpillantva láthatóan áldott állapotban lévő, nagy viszontagságok árán feleségül vett szerelmét, a nem kevésbé félkegyelműre rendezett Stázit (Holocsy Katalin), azonnal főbe lövi magát. Ekkor lassítva betáncolnak az eddig látott szereplők, mint a letűnt világ árnyai. Majd függöny. Meg kell a szívnek szakadni…

Nos, mindez minimum szépművészeti diskurzusra okot adó dramaturgiai-rendezői elgondolás, ami korábbi híres adaptációkkal összevetve jócskán elmarad azok dramaturgiailag indokolt, színpadilag pedig eredeti és tiszta megjelenítése mögött. Elsősorban a legendás Mohácsi János-féle kaposvári Csárdáskirálynőre gondolok. Mi lehet ennek az oka? Véleményem szerint egyszerűen az, hogy az előadás rendezője, a kolozsvári Kerekes Attila m. v., annak ellenére, hogy saját bevallása szerint odahaza egyszer már sikerre vitte ezt a koncepciót, egyszerűen nem birkózott meg a feladattal. Konkrétabban: a pergő, időszerű áthallásai mellett az illúziót is megőrző és valós emberi indulatokat/ütközéseket felmutató első felvonás után elvesztette vagy elengedte a fonalat/vonalat. A második felvonástól kezdve emberi játszmák helyett valami elképesztően bornírt gagyizásba megy át az előadás, annak figurái, helyzetei és viszonyai is. Legékesebb példa erre a Leopold Mária herceget alakító Pőthe István figurája, aki minden bizonnyal rendezői utasításra, komplett idiótának ábrázolja az arisztokráciát. Így annak minden valós emberi esendőséget nélkülöző, gumikacsa-gyűjteményéért rettegő idióta képviselője lesz belőle, aki egyáltalán nem ösztönzi a nézőt arra, hogy sorsában osztozzék vagy legalább rokonszenvezzen, mintegy sorsközösséget vállaljon vele. Ha másért nem, legalább amiatt, hogy szegényt egy volt orfeumdíva (vagy inkább „dívány”), a Szvrcsek Anita által elegánsan megformált Cecília az orránál fogva vezet. Ez a féleszű Leopold Mária egyenesen megérdemli a sorsát. Legfeljebb röhögünk rajta. Teszik ezt zömmel azok a nézők, akiknek az ilyen folyosói humor még kacajt is bír fakasztani az ajkukon. Elrettentésül álljon itt a legeklatánsabb példa: „Azt mondta a Micike, hogy a farom picike…” Ilyen ízléstelen népi csujjogató-paródiákat mond szakmányban! Átható hakniszaga van, nemde? Sajnos, semmivel sem marad el mögötte Ferdinánd főherceg (Olasz István), aki ugyancsak teljesen indokolatlanul maradéktalanul félkegyelmű ebben az előadásban, miközben szerepe szerint egy nőfaló. Félreértés ne essék, olyan színészekről van szó, akik számtalanszor bizonyították már, hogy igazi emberi vonások színpadi ábrázolására is képesek.

Olykor olyan benyomása van az embernek, mintha a múlt század derekán színpadra állított változat egy szellemileg lepusztított variánsával találkozna. Akkor ugyanis a kommunista pártállam kegyet keresve, de főleg a játszási engedély megszerzése, valamint (egyúttal) a primadonnai szerepkörből kiöregedett Honthy Hanna érdekében Kellér Dezső és Békeffi István átdolgozták a szövegkönyvet. Ekkor ruházták fel némiképp az életképességet megkérdőjelező szellemi jegyekkel a darabbeli arisztokratákat, részben beleértve Bóni gróf figuráját is. Akit azonban ez a dramaturgia sem foszt meg táncoskomikusi eleganciájától, mindössze egy szeleburdi nőcsábász lesz belőle. Erre ma már semmi szükség. Pláne nem, ha az előadás végén még háborús áldozatokként találkozunk velük. Öncélú és hiteltelen lesz miatta az egész általunk elemzett előadás. Egyetlen kivétel van csupán; Kerekes Ferkó alakja. Mokos Attila kimagasló művészi hitellel személyesíti meg az öregedő bohém figuráját. Olyan embert hoz elénk, akinek van múltja, van sorsa és hitele. Ki is lóg az előadásból rendesen. Aminek én nagyon örülök, hiszen azt bizonyítja, hogy ez lett volna/lenne a járható út.

Lassan túllépek a megengedett terjedelmen, pedig nem beszéltem még a sajátosan értelmezhetetlen szereposztási megoldásokról, aminek következtében a kiváló fiatal színésznő, Szvrcsek Anita (Cecília) alig feleannyi idős, mint a Miska pincért ugyancsak kellő ízléssel és bájjal alakító Dráfi Mátyás. Kérdés: hogyan is volt az, amikor ők közös emlékeiket gyűjtögették az orfeumban? Cecília ráadásul szinte láthatóan egyidős a fiát alakító Edwinnel. Természetesen lehet olyan szereposztást is összeállítani, ahol figyelmen kívül hagyjuk a szereplők valós életkorát, de ez feltételezi a következetességet.

Van viszont ennek a próbálkozások és mellényúlások szintjén megrekedt „,megaprodukciónak” (amely a színház fennállásának 55. évében készült) egy nagyon kedves-kellemes-üde és ötletekben gazdag színfoltja. Ez pedig a Ceremóniamester figurája, amelyet Cenky Nikoletta m. v. alakít, akit ihletett színpadi jelenléte, bája és minden darabfeletti elvontsága és jelzésszerűsége ellenére emberi hitele tesz számomra az előadás legszeretnivalóbb szereplőjévé. Bárcsak a harmadik felvonás végén legyilkoltakkal szimpatizálhatnék ennyire!

Bodó A. Ottó m. v. dramaturg lehet, hogy sokat tud a színházcsinálás titkairól, de ezt az előadást aligha segítette az általa generált, vagy legalábbis „jóváírt” áldekadens eklektika. Inkább elrontotta. Sajnos. Már csak azért is, mert elég drága kivitelezésű előadásról van szó. Szép és praktikus viszont a Bartha József tervei alapján készült díszlet, amelyet Győri Gabriella m. v. alkalmazott színpadra. Leszámítva a dús növényzettől zöldbe borult Karlsbadot jelző harmadik felvonásbeli díszletet, amely inkább hasonlított egy mediterrán arborétumra, mint a híres fürdőhely csupa-kő, csupa-márvány gyógyvizes sétányára…

Mondjam azt, hogy sebaj: ebbe a hite- és hitele-vesztett, agyalágyultakkal telezsúfolt világba ez is belefér? Nem mondom. Nem mondhatom. Nem hiszem. Nem hiszem el.