Elhunyt Lukács Zsigmond

A sors mintha csak az élők soraiból távozó emlékének megőrzése iránti kegyelet jeléül rendezte volna úgy, hogy a párkányi gimnázium volt tanára, Lukács Zsigmond hosszú betegség után, a napokban hunyt el. A hatvanas évek végén egyenesen az egyetemi padsorokból lépett a vidéki középiskola katedrájára. S előtte még részese és alakítója volt azoknak az eseményeknek, amelyek 1968-ban szárnyakat adtak a szlovákiai magyar fiatalok önálló társadalmi erővé válásához. A főiskolások és a vidéki kortársaik klubmozgalma a Csehszlovák Ifjúsági Szövetségen belüli progresszív irányzat képviselőivel összefogva a szlovákiai magyar ifjúsági szövetség létrehozására irányuló törekvésbe torkollott. Negyven évvel ezelőtt, az új esztendőt a szlovákiai magyar fiatalság már saját szervezete kikiáltása utáni lelkesítő hangulatban köszöntötte.

Lukács Zsigmond úgy érezhette, hogy az új szervezetben a klubtevékenységre építve már saját diákjaival együtt munkálkodva járulhat hozzá a szlovákiai magyarság értékgyarapodásához szükséges szellemi utánpótlás kiműveléséhez. A többségi elfogultság és az úgynevezett konszolidáció vihara azonban meghiúsította a reményteljes szervezkedés kiteljesedését.

Lukács Zsigmond alapító tagja volt a pozsonyi magyar diákok 1964-ben létrejött József Attila Klubjának. Kevesen tudnak arról, hogy amikor Fábry Zoltánhoz fordultunk, felkérve a Mestert, vállalja el a klub tiszteletbeli elnöki szerepét, a levél jórészt Lukács Zsiga fogalmazványaként született. Sajnos, mára elkallódott Fábry Zoltán válasza, melyben azt üzente, hogy akik ezt a levelet írták, ne hagyják abba az írást. Kár, hogy Zsiga roppant olvasottságon csiszolódott íráskészségének birtokában nem állt be az újságíró-palánták sorába. Félelmetes, szinte polihisztori ismeretekkel rendelkezett. A József Attila Klubban otthonra találó műszaki főiskolai hallgatók a gyakori vetélkedők során sokszor kiáltottak fel lelkendezve: „Ez szinte nem lehet igaz, ez az ember mindent tud.” A szlovák diáktársak is csodálták, hogy a nemzetiségi kérdés előtérbe kerülése idején olyan, igaz kurta, de annál magvasabb észrevételekkel volt képes előállni, amit egyes szlovák lapok is közöltek. Mire átvette orosz–magyar szakos diplomáját, már többéves, Új Szó-beli korrektori ténykedést tudhatott maga mögött, ami megnyithatta volna számára a szerkesztőségi ajtókat. Nem ezt az utat választotta. Ösztöndíjából és szerény keresetéből még az otthoniakat is segítenie kellett. Talán ezért is igyekezett a családi fészek közelében maradni. De legalább ennyire élt benne a vidéki diákok felemelkedését szolgálni igyekvő elhivatottság.

Nyugdíjba vonulásakor a családi életében bekövetkezett súlyos csapást váratlanul tetézte az ágyhoz kötő betegség. De még így is küldözgette szellemes szövegeket tartalmazó keresztrejtvényeit az Új Szóba, s jó indulatú, olykor szelíd iróniájú megjegyzéseit a lapokba.

Emlékét megőrzi a szlovákiai magyar sajtó is.

Kiss József