Barázdált hangok
TALLÓSI BÉLA
Vártam. Csöndesen, figyelmesen vártam, mint még soha. Máskor, korábbi években nem is igazából kellett várakozni. Jelentkezett maga. Betoppant, itt volt, jelt adott. Most meg alig-alig sugallta, hogy rohanunk még pár nap csapzottan, üzletből ki, üzletbe be, aztán pár éjszakát alszunk még, jóformán ki se pihenjük magunkat, és itt lesz. Nem az €€-ra gondolok. Nem az új pénzünkre, ami talán mindennél erősebb várakozást kelt bennünk. A karácsonyérzésre vártam.
Esett az eső szakadatlan még múlt héten is. Novemberi latyakot idéztek inkább az elmúlt napok. Nem is vettem észre, ernyő alól, hogy az elnöki palota ki van-e világítva, folyik-e róla a fényzuhatag. Nem is voltak fények most a fények. Arcomba vágó esőben nem úgy világítanak a fénycsíkok, mint tiszta, fagyos, áttetsző hidegben. Fel se tudtam nézni a szitáló zuhéban, hogy fénymanók, fényszánok, csing-ling-ling csengettyűk űzik-e a homályt a sétálóutca felett.
Vártam. Hiányzott a karácsony igazi színe. Az a kis karácsonyvarázs, ami tiszta hóval jár, száncsengővel, zúzmarával, jégvirágokkal, a jászol fölött fénylő csillagokkal. A kellemes vacogást hiányoltam. Azt a kis fagyoskodást a téren, az óriásfenyő tövében, ahol a puncsos pohár forró falát markolja az ember két tenyérrel, hogy meleggel járja át a mámor. Hiányzott az a kis hó csípte pír az arcról, hogy belépve a szobába belobbanjon és lüktessen az ember vére. Hiányzott az átmenet a fagyból a melegbe; ahogy a karácsonyport letopogva betoppan a Jézuska. Érkezésével a gyereksereg zsibong, s a mesékből és legendákból kinőtt felnőttnek sem kell illúziót színlelnie vagy hazudnia, hogy szeretettel telt meg a szíve. Mert gyantaillatával a fenyő, pompájukkal a díszek, s ha szerényebb vagy magányos helyen nincs is fa állítva, akkor a tévéből egy meghitt hangulatú film, az újságból egy hittel teli írás segíti az átlényegülést és az átélést.
Hogy szenteste mindenki úgy érezhesse: valami van az otthon levegőjében. Nem is csak a fenyőillat, akár tűlevélből kipárolgó, akár spray-s dobozból fújt. Nem is csak a villódzó színes fények. Nem is csak a vacsora terjengő aromái. Más is belopja magát az otthon melegébe. Valami, amitől más a kinti sötét, a kinti hideg, a kinti mély csend. A nyugalom. A fa alá az a kicsi elmúlás is bejön a szobába, ami kint van. Hogy elmúlik a veszély az utakról, megszűnik a civakodás úton-útfélen, a zargatás, a féltékenység, az egymás marása a munkahelyen, és még a mobil is magától elnémul. Ez van a levegőben: az ünnep fennköltsége.
Olyan ez nekem minden évben, mint amikor a lemezjátszó korongján először fordult életem első, saját vásárlású bakelitlemeze. Az Intarzia című. A és B oldallal. Tizenkét dallal. A szívem készült kiugrani a helyéről, amikor először hallgattam végig. Csodavárással figyeltem, mennyi új hangot, mennyi új dallamot, mennyi új érzést forgat ki a tű a fekete barázdákból. Nem akartam elmulasztani egyetlen taktust, egyetlen rímet sem. Teljes odaadással és átéléssel hallgatva elsirattam minden elhangzott dalt, minden barázdát, amelyet első alkalommal járt meg a tű. Mert hiába kapott bele az apró fekete rovátkákba másodjára, harmadjára, az a kedves dal, hogy: „Nehéz volt, míg vártalak, mégis eljöttél…” már nem ugyanúgy szólt, mint elsőre.
Így vártam a karácsonyt a mostani esős napokban is. Csöndesen, figyelmesen. Hogy jelt ad magáról. Hóval, faggyal, száncsengővel. S hátha megszólalnak idei hangjai.