„Egyet szerettem, s kétszer vesztem el”

KOZSÁR ZSUZSANNA

Meglepő volt, hogy mennyire otthonossá tud válni egy üres színpad, mennyire nincs szükség díszletre, és milyen kevés kellékkel lehet tökéletes színpadi illúziót teremteni. Egy hordó, néhány pokróc, kardok, üvegek, a színpad hátsó falán egy gótikus rosetta töredékei. Tüzek. Fáklya. Őrtűz. Hajléktalanok melegedője. Az üres színpadot pillanatok alatt bejátszották a színészek, sőt belakták a nézőteret is. Ott voltak a nézők között, vitatkozva, színházat ócsárolva kezdték meg az előadást, és a meghódított területeket később sem adták teljesen vissza a nézőknek. Bérgyilkosok osontak a széksorok mellett, hogy Cyranóval végezzenek. Részegek vonultak ricsajozva végig az egész színházon. Cyrano a jobb oldali erkély előtt mondta szerelmes szavait fentről lehajoló szíve hölgyének. Roxán és Christian a nézők között állva ízlelgette az első csókot. Még sosem láttam, hogy ennyire uralták volna Thália papjai és papnői a színházat, még sosem kellett ennyit forgolódnom, kapkodnom a fejemet.

De nemcsak engem mozgatott meg ez a darab, a színészeket is. Szavakkal nehéz visszaadni a bravúros verekedéseket, vívásokat, csatajelenetet, vagy Roxán és Christian táncos ismerkedését. Látni kell. A mozgáskoreográfiák (Király Attila) átgondoltak, aprólékosan kidolgozottak, a szereplők egész jeleneteket mondanak el a tánc nyelvén, egyetlen szó nélkül, és teszik ezt úgy, mintha egész életükben balettel, táncművészettel foglalkoztak volna.

Sok az új arc a színpadon. A kadétokat játszó fiatal társulati tagok és középiskolások mellett remek epizódalakítást nyújt az idén ideszerződött Kiča Katalin, akinek részeges handabandázása olyan élethű, hogy megérdemelne egy szondát is. A részeges jelenetben társait lejátssza a színpadról, és néhány perc alatt gondoskodik róla, hogy nevét alaposan megjegyezzük. Ugyanilyen kellemes meglepetés Christian (Király Attila) is, a szerény értelmi képességű hősszerelmes és a csinos, szenvedélyes Roxán (Šafařík Katalin). Kettejük jelenetei felejthetetlenek lehetnének, ha fülünket nem zavarná Roxán akcentusa, de vannak pillanatok, mikor még erről is meg tudunk feledkezni, mert a szerelemtől sugározni kezd, a megvetéstől és szerelemféltéstől gyilkossá érik, a bánattól elsorvad, és a végső csalódástól megsemmisül. Christian ügyetlenkedésben verhetetlen, az erkélyjelenet mutogatós része az ő nagy pillanata, alakításával Rostand is elégedett lenne. A tisztelt szerzőt azonban szintén meglepné egy s más kedvenc Cyranójában. A megkurtított darabban van néhány olyan szövegi változtatás – a darabot rendező Korognai Károly műve –, mely indokoltabbá, pszichológiailag érdekesebbé teszi Guiche (Petrik Szilárd), a becstelen és élvhajhász csatavezér figuráját, és Roxánt is kiemeli az egyszerű szerelmes kislány pozíciójából. Ugyanakkor közelebb hozza a darabot mai valóságunkhoz, árucikket csinál a szerelemből és a hatalomból. A darab lezárása is változott, kimarad Cyrano zárszava a soha el nem vesztett becsületről, Roxáné a végszó, a kétszer elvesztett szerelem keserves feljajdulása. S ezzel válik a Cyrano Roxán drámájává, a becsapott nő drámájává, akit ketten is szerettek, mégsem volt része soha szerelemben.

S hol marad mindebből a címszereplő? Cyrano (Bocsárszky Attila) jön, sürög-forog, Cyrano mesterien vív, piszkálódik, bérgyilkosokkal verekszik, Cyrano szerelmes szavakat kölcsönöz egy szeretnivaló fajankónak, védi Roxánt és őérte, őmiatta Christiant is, és közben Cyrano öregszik, elfárad, ám felvállalt szerepeit halála percéig játssza hitelesen. Halála a megismerés pillanata, a megrendülés, szerelem és bánat pillanata. Nagyon veszélyes pillanat, nagyon érzékenyen kell átélni, a ripacskodás itt nagyon közeli. A csapdát kikerülve Cyrano úgy hal meg, hogy kiteljesítse Roxán keservét, nagy hörgések és nagyjelenet nélkül, csupán a szeme válik mozdulatlanná.

A néző kiszédeleg a színházból, és nem is tudja hirtelen, mire gondoljon. Alighanem mégsem készült fel arra az élményre, arra a sok ötletre, indulatra, szenvedélyre, amiben a Thália Színház részesítette.