2012. május 24. csütörtökMa: Eszter (HU), Ela (SK)Holnap: Orbán (HU), Urban (SK)« Küldj képeslapot!
Az vezérelt mindig, hogy minden szerepben más legyek – vallja Varsányi Mari színművésznő

Nincsenek trükkjeim

Cikk küldése ismerősnekCikk nyomtatása

„A színpadon töltött eddigi harmincöt évem nagyon sok munkával telt” (Dömötör Ede felvétele)

SZÉL JÁNOS

Azután Dunaradványra, a családi nyaralóba ment a színésznő az idén is, mint minden nyáron. Pihent, olvasott, főzött, mert remek szakácsnő. A múlt héten visszaköltözött a városba. Ismét várja a színpad.

Milyen a kertje?

Már nem olyan szép, mint júniusban. Tele volt virággal. Augusztusban egy kicsit elhanyagoltam, kirándultunk két hétig, nem öntözte senki. Néhány évig konyhakertem is volt, azután likvidáltam, mert rontotta az összhatást. A faluban veszek friss zöldséget és gyümölcsöt.

A kert végében ott hullámzik a Duna?

Egy sziget van a Duna közepén. Annak a háta mögött következik a túlsó part, Magyarország. A régi rendszerben csak engedéllyel volt szabad a szigetre átmenni. Most az megy oda és úgy, ahogy akar. A fiaim már átúsztak, én viszont még a csónakban is félek.

A színház körül forogtak a gondolatai a nyáron?

Kétszer játszottuk A bor című előadást Esztergomban, a Várszínházban. Hiába ment már annyiszor, mindig van előtte egy kevés drukk az emberben. Néhány napig gondolatban Szunyoghnéval, a szerepemmel voltam, de azután megint visszahuppantam a kellemes semmittevésbe. Megadatott, hogy pár napig egyedül lehettem a gondolataimmal. Szükségem van olykor arra, hogy ne zavarjanak, ne kelljen beszélgetnem senkivel.

Most visszajött Komáromba, mert megkezdődött a színházi szezon. Néhány napja Rimaszombatban játszották a Forgószínpad című zenés vígjátékot. Miss Cin-Cin dala a második felvonásból nagy sláger lett.

Azt nem tudom, hogy sláger lett-e, de valóban kellemes, bár bugyuta kis dal, azzal a kis tánccal meg a rózsaszín kis masnival, amit Maude Melrose, akit alakítok, egy hirtelen mozdulattal a hajába tesz.

Noel Coward színésznői az emlékeikből élnek a színészotthonban. Nyilván ön is sok emléket őriz, hiszen kereken harmincöt évad van a háta mögött.

Nem kevés idő, valóban, nagyon sokat játszottam. Majd egyszer összeszámolom, hogy mennyit. Van valahol egy füzetem, amit az első tíz évadban vezettem. Benne van, hogy milyen szerepeket játszottam, mikor ki helyett ugrottam be. Mert rengeteg beugrásom volt.

Melyik volt a legnehezebb?

Arbuzov Tánya című darabjának címszerepe. Mert egyik napról a másikra kellett átvennem Kucman Eta helyett, aki megbetegedett. Konrád József volt az igazgató, ragaszkodott hozzá, hogy beugorjak. Hatalmas bátorság kellett hozzá az ő részéről is, én pedig a pályám elején nem mondhattam az igazgatómnak azt, hogy nem. Mindenki drukkolt, nem voltam sem élő, se holt, de ahogy az előadás után mondták, remekül sikerült.

Konrád József említette a nyáron, hogy az a darab, amelyben Varsányi Mari játszott, mindig siker lett.

Ez nagyon hízelgő. Ő elejétől fogva bízott bennem és szeretett. Sokat számít a színésznek, ha érzi, hogy hisznek benne. Játszottam nála százéves öregembert kopaszparókában, lúdtalpas pincért, bohócot. Sok-sok olyan szerepet kaptam tőle, melyek színészileg érleltek, megerősítettek, és persze növelték az önbizalmamat. Erre egy színésznek nagy szüksége van. Hálás vagyok neki.

Mi a trükkje? Mitől lesznek varsányimarisak a szerepei?

Nincsenek trükkjeim. Bizonyára vannak megszokott mozdulataim, egy-egy visszatérő mimika vagy hangsúly, de az vezérelt mindig, hogy minden szerepben más legyek. Minden megformálandó színpadi alaknak más legyen a gesztusrendszere, a hanghordozása, de ez nem biztos, hogy mindig egyformán jól sikerül. A szüntelen megújuláshoz persze elengedhetetlenül kell a jó rendező is.

A magyarországi Színház című újság munkatársa azt írja az idei kisvárdai fesztiválról szóló kritikájában, a lap szeptemberi számában, hogy nem lenne mitől féltenünk a színházat, ha az összes előadás összes szerepét olyan kaliberű színészek játszanák, mint többek között Ropog József, Fabó Tibor vagy Varsányi Mari.

Ez jólesik. A színpadon töltött eddigi harmincöt évem nagyon sok munkával telt. Az ember sohasem elégedett, és nem is szabad, hogy az legyen. Nagyon keményen dolgoztam magamon. Képeztem a hangomat, a mozgásomat, szakkönyveket, színdarabokat olvastam, színházba jártam. Faltam a színházat, hogy behozzam a négy év főiskola hiányát. Biztos, hogy volt értelme. Az eredménynek jönnie kell.

Meghatotta a kisvárdai életműdíj?

Azt nem mondanám. Ez a díj összegzése lehet eddigi munkámnak. De nem ülhetek a babérjaimon. Dolgozni kell tovább. Várnak az új feladatok. Ám a díjnak nagyon örülök. Bezerédi Zoltán, A bor rendezője megjegyezte az életműdíj átadásakor, hogy „Mariskám, itt az idő.” Bizony, az ember van, amikor érzi, várja, hogy jönnie kell valamilyen díjnak, és nem jön. Azután akkor jön, amikor nem várja. Hát valahogy így van ez.