Szombat a Szigeten
JUHÁSZ KATALIN
Budapest. A pornyelés a legelemibb életfunkciók egyike az idei Sziget Fesztiválon, főleg olyan rekkenő hőségben, mint amilyen eddig kijutott nekünk. Az ember hajnali tizenegytől éjjel háromig körülbelül két deci port nyel, lassan megszokja az állandó kaparást a torkában, és az orrfújáskor tapasztalt zsebkendőfeketítést. Sokak szerint azonban ez még mindig jobb, mint sarat dagasztani. Tavaly bizony többször előfordult, hogy aggódó barátaim erőgéppel akartak kihúzatni egy-egy sáros pocsolyából, de végül mindig kiúsztam valahogy, csak a papucsom ragadt a masszában.
Önöknek ma már szombat van, tehát fussuk át íziben a napi kínálatot. A Sziget-plakátokon legnagyobb betűvel szereplő R.E.M. lép ma este a Nagyszínpadra, úgyhogy elsőnek erről illik mondanom valamit. Michael Stipe zenekara az elmúlt huszonöt év egyik legfontosabb rockegyüttese. Zenéjükben a klasszikus amerikai rock, a folk-rock, az art-rock, az art-punk és a poszt-punk érzékenysége és ereje keveredik. Persze, ha jobban belegondolunk, ezek a meghatározások valójában feleslegesek, hiszen az R.E.M. sok-sok éve már saját stílusát definiálja, sőt ők maguk a definíció, hozzájuk hasonlítanak más zenekarokat. Ha engem kérdeznek, szerintem már a szórakoztatóipar részei, rég nem ők csinálják a forradalmat a zenében, legutóbbi négy lemezükön összesen sincs annyi ötlet, mint mondjuk az 1988-as Green című albumon, amely lemezgyűjteményem egyik dédelgetett darabja. De persze nem akarok befolyásolni senkit, nézzék meg őket, és „hallgassanak a fülükre”.
Az R.E.M. előtt lesz szerencsénk a 21. század egyik legkarizmatikusabb rockeréhez. Serj Tankian a fémzenét megújító System of a Down frontembere, én személy szerint megemelem nem létező kalapom az örmény-amerikai zenekar előtt, olyan forradalmárok ők, mint amilyen a Sepultura volt tíz évvel ezelőtt. A libanoni születésű Serj sokak szerint századunk Don Quijotéja, aki az igazságért vívja a maga kis szélmalomharcát, legalábbis erre utal az a fajta elkötelezettség, szociális érzékenység, amit szólóban is felvállal.
És kivételesen maradjunk továbbra is a Nagyszínpadon, amely egyébként eddig kevés izgalommal szolgált, inkább csak amolyan korrekt produkciókat láthattunk a legszélesebb deszkákon. Róisin Murphy is megér egy apró misét. A Szigetet pár éve már meghódító Moloko időközben a popszíntér egyik leginkább respektált női előadójává nőtte ki magát. Éteri hangja és karakteres dalai azonnal rabul ejtik a hallgatót, és ami a legfontosabb: alkotás közben nem nőként gondol magára, azaz hanyagolja a tipikusan „csajos” témákat. Repesve várom ezt a koncertet, és nem érdekel az ennek kapcsán benyelt por mennyisége...