Mellső kutyalábak női csizmával
TALLÓSI BÉLA
Elliott Erwitt az a Látó szem, aki megörökítette a kutyasétáltató nőt. A kép azonban egy lehetne a sok tucat közül, amit amatőr és profi látó becsalogat az objektívbe ebekről és gazdákról. Elliott Erwitt azért a világ egyik legjobb fotósa, mert e sablonképből többet hozott ki. A teljes, vagyis az egész látványból kimetszette az alsó részt. Felnagyított egy mozaikot, amelyen egymás mellett lépve a csizmaszárba bújtatott női láb, a parányi eb pálcika tappancsai, valamint két óriási állatvégtag látszik csupán. Az utóbbiakat mindössze kiegészítő (virtuális) képzettársítással lehet beazonosítani valamilyen nagykutya mellső végtagjaiként. A fotós, vagyis a Látó szem jóvoltából azonban a valóság és az abból kivágott látvány csalóka játékának csapdájába esünk. Merné-e guillotin vályújába fektetni a nyakát az, aki azt látja, hogy az egészből a részlet kiragadásával torzóvá tett valóságszeleten a kutyalábak között valóban női láb lépdel!? Hiszen lehet az akár nőimitátoré is, sőt a művészi ábrázolat minden más variációt is megenged! Az elénk tűnő (s az előlünk fotós vágással eltüntetett) realitásdarabot így látó, valamint így megörökítő szem hordozza a fotográfusi nagyságot. Elliott Erwitt szemében hat láb nem hat láb: ő ugyanis képes azt megsokszorozni. Elliott Erwittnél hat láb egész New York City 1974 egy borongós napján. Képének címe ugyanis: New York City, 1974.
S itt még nem ér véget Erwitt fotójának legendája. A Szépművészeti Múzeum nagyszabású, Lélek és Test – Kertésztől Mapplethorpe-ig, a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével című kiállításának abba a tematikus egységébe sorolta be ezt a fotóremeket, melynek címe: „Együtt-lét”. S az a látvány, amelyet Elliott Erwitt szeme 1974-ben meglátott a hat láb egymás mellett lépésében, az valóban a teljes, tökéletes együtt-lét, együtt-létezés. Ilyen tökéletességgel illeszkedik a Szépművészeti Múzeum tárlatán test és lélek, tegnap és ma, látvány és (az alapul szolgáló) valóság, valamint a kettő üzenete.
A budapesti Hősök terére néző intézmény először ad otthont fotóművészeti kiállításnak, s csaknem kilencven – felerészben magyar, felerészben külföldi – fotóművész megközelítőleg kétszázhúsz művével alkot, az 1800-as évek végétől napjainkig ható fényképtörténeti freskót hat tételben Testről és Lélekről s ezek leglényegesebb átszövődéseiről világviszonylatban és történelmi időben.
A már említett „Együtt-lét” témakör felvételei kapcsolataink, életünk foszlányait őrzik az utókor számára. Nemcsak ember–ember, hanem ember–transzcendens világ viszonylatban is vallanak arról, ami biztosan létezett. (Roland Barthes tézise szerint „a fotográfia nem arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt”.)
Az „Egyedül” tétel a magány, valamint az Henri Cartier-Bresson szerinti „döntő pillanat”, vagyis a „kegyelmi állapot”, a halál művészi megörökítése. Ezeknek az állapotoknak a fényképezése – Susan Sontag értelmezésében – olyan „társadalmi rítus”, amely „védekezés a szorongás ellen”.
Nem feltétlenül egyedüllét, inkább aktív létezés az „Én-képek” ciklus létalapja. E témakörben három csoport, háromféle portré ábrázolja az „én-létet”. A valódi én-képek, melyeken a fotográfus saját magát fényképezi, önarcképként, önvallomásként kitárulkozva. A látszólagos önarcképeknél a fotós egy pályatársára bízza, hogy fotózza le őt. A harmadik csoportba pedig azok a felvételek tartoznak, melyeken a fotós fotóművészeti céllal fényképezteti modelljét oly formában, hogy nem egyéni karaktert igyekszik kiemelni, hanem egyfajta archetípust akar meghatározni, vagyis egy jelenséghez akar közelebb jutni. Érdekességképpen ki-ki döntse el, akár látatlanban is, hogy Brassai (Halász Gyula) „Ópiumszívó önarckép”-e melyik csoportba tartozik.
Negyedikként érkezünk meg magához a testhez, vagyis „A test maga” anyaghoz. A címből is nyilvánvaló, e témakörben a test ábrázolásáról van szó, ami nem más, mint egy aktkirándulás: a test naturalisztikus felfedezésétől a karakterábrázoláson keresztül a modell személyiségének teljes elvesztéséig vezető út. Szimbolikusan mondhatjuk azt: kezdődik Ádámnál és Évánál (Balla Demeter), és befejeződik a mindenki által ismert klasszikus fotóikonnal, Inges hegedűjével (Man Ray).
A test maga én-képekben, nemkülönben egyedül vagy együtt-létben gyakran került fotóművészek szemével követett számkivetésbe. A „Számkivetve” ciklus, melynek szociofotói, vagyis a „társadalmi kiszolgáltatottság dokumentumai” a „társadalom lelkiismeretének megszólítása”. A számkivetettek fotográfiai ábrázolása – a tárlat anyagában eligazodást segítő kalauz szerint – az egyik legnagyobb kihívást jelentő fényképezési terület.
Nemkülönben az a végső stáció, azaz a „Pusztító démon” objektívvel történő üldözése. Az általam éppen hatodikként (de ez a besorolás nem szabályszerű) regisztrált témakör a háborús helyszínekről, a pusztító démon nyomából küldött megdöbbentő fotográfiai anyag.
A Szépművészeti Múzeum hattételes „Lélek és Test”-beszéde ön- és világismereti vizuális kommunikáció. Virtuális utazás a fotográfia lehetőségeinek nyomon követésére.