Nemzetközi kapcsolatok 2010-ben

ONDREJCSÁK RÓBERT

Kezdjük Irakkal. Megválasztása után Barack Obama elkezdte megvalósítani választási ígéretét, és mint az amerikai fegyveres erők legfőbb parancsnoka parancsba adta az iraki kivonulás előkészítését és legnagyobb részének lezárását már 2010-re. Bár az USA nem vonul ki teljesen Irakból, az amerikai erők döntő többsége ebben az évben távozik. Egyrészt Obama számára óriási tekintélyvesztés lenne, ha nem sikerülne neki, másrészt még az amerikai hadsereg sem képes fenntartani a jelenlegi létszámokat Irakban, és ezzel párhuzamosan Afganisztánba küldeni az elnök által kért erősítést. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy nem teljes kivonulásról van szó, ráadásul a közvélemény által kevésbé látható egységek, a légierő, a haditengerészet, a különleges erők jelentős része marad. A nagy kérdés, hogy a nagymértékű amerikai kivonulás mennyire destabilizálja az iraki helyzetet – az amerikai szakértők jelentős része komoly félelmeket táplál ezzel kapcsolatban.

A másik kihagyhatatlan téma Afganisztán. Idén nagymértékben eldől, mennyire lesz hatékony az USA katonai erősítése. A tervnek egy nagyon gyenge pontja van: a kivonás megkezdésének előre bejelentett időpontja, amely ráadásul nagyon közel van (2011 első fele). Ha azzal számolunk, hogy nagyjából fél évig tart az erősítés helyszínre küldése (2010 fele), akkor egy év van a nagyobb hadműveletek lezárására, ami elég kevés. A másik kockázatos dolog, hogy mi történik, ha az ellenállók egyszerűen megvárják, átvészelik az elkövetkező másfél éves kritikus időszakot, majd a kivonulás megkezdése után előbújnak a barlangból (nem csak képletesen). A NATO és a transzatlanti kapcsolatok jövője, illetve a transzatlanti stratégiai szolidaritás szempontjából szintén döntő fontosságú, mennyire lesznek képesek és nem utolsósorban hajlandóak a szövetségesek részt venni az afganisztáni hadműveletben. Az Obama iránti (sokszor kritikátlan) lelkesedés egy időre elnyomta a transzatlanti viszonyban Irak kapcsán keletkezett törést, de Afganisztán mindezt nagyon könnyen felülírhatja.

A következő fontos ország Jemen. A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakértők és stratégák már hosszú évek óta figyelmeztetnek, hogy Irak és Afganisztán mellett Jemen lehet/lesz a globális terrorista-ellenes háború következő terepe (Szomália pedig a mellékhadszíntér). Eddig azonban az iraki, később az afganisztáni hadműveletek elhomályosították az Arab-félsziget délnyugati csücskén történteket. Az utóbbi napok történései azonban Jemen számára is garantálják a közvélemény és a média figyelmét, és az USA is nyíltabban fog beavatkozni az országban, mint a jelenleg is minden bizonnyal folyó titkos akciók. Egyébként valóban nagyon kíváncsian várom, ezúttal mit találnak ki a megrögzött „anti-amerikanisták”: Jemenben, az egykori Arabia Felixben nincs sem olaj, sem más, hacsak a tömegeket elhülyítő qat-levél nem számít stratégiai nyersanyagnak.

Komoly témája lesz az elkövetkező évnek, éveknek a globális gazdasági válság is. Bár nem külpolitikai téma, mégis úgy gondolom, meg kell említeni ezen a helyen is, hiszen a válság, ha közvetetten is, de erre a problémakörre is kihat. A válság, amelynek hosszabb távú belpolitikai és szociális hatásai lesznek, mindenképpen érinti az államközi kapcsolatokat is. Mindez természetesen növeli a nemzetközi kapcsolatokban amúgy is sokszor tapasztalható bizonytalanságot és azt a sajnálatos, de gyakori tényt is, hogy a mesterségesen gerjesztett külpolitikai konfrontáció sokszor a belpolitikai vagy gazdasági problémák palástolására szolgál.

Végül nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az elmúlt év decemberében életbe lépett az Európai Unióban a Lisszaboni Szerződés is. Sok minden más mellett ki kell emelni, hogy a szerződés megteremtett sok olyan intézményi és formális funkciót, jogkört, amelyek nélkülözhetetlenek egy hatékony, közös külpolitika gyakorlásához, európai szinten is. Az Európai Uniónak már van elnöke (Von Rumpuy), sőt még olyan funkciója is, amelyet némi jóakarattal külügyminiszternek lehet mondani. Mindezek mellett lesz közös európai uniós diplomáciai testület is. Akár örvendezhetnénk is, hiszen mi más kellene egy hatékony külpolitikához, mint elnök, külügyminiszter és diplomáciai testület. Csak egy dolog hiányzik, ami valószínűleg nélkülözhetetlen: a közös európai külpolitikai és stratégiai gondolkodás. Ezeket viszont nem lehet semmilyen szerződéssel létrehozni – ehhez hosszú évtizedek, hagyományok szükségeltetnek és nem utolsósorban tagállami akarat, amely a deklarációk ellenére is sokszor hiányzik. Tehát a közös európai külpolitika semmiképp nem érhető el 2010-ben.

Röviden tehát mi vár ránk a mostani évben? Remélhetőleg stabilizálódó (még ha nem is stabil) Afganisztán és az ott elért sikerélménynek köszönhetően egy kicsit erősebb transzatlanti kapcsolat, kétséges iraki stabilitás az amerikai kivonulás után, eszkalálódó konfliktus Jemenben és egy külpolitikai téren ambiciózus, de még gyenge Európai Unió. Meg olyan izgalmas kérdések, mint Irán és a nukleáris fegyverek terjedése, képlékeny Latin-Amerika (Venezuela – Kolumbia), Oroszország, Kína, India, totálisan instabil Szahel-övezet Afrikában és még sok minden más.