Tréfa volt csupán, vagy intő tanulság? Illés Béla történelemhamisítása

KISS JÓZSEF

Igaz, akkor felfedezésszámba menő történelmi szenzációként, a még csak pár hónapos fennállást maga mögött tudó Új Szó hasábjain. Lőrincz Gyula főszerkesztő vezércikkében a korszellemnek megfelelően világító hagyományként idézte annak a cári tisztnek az emlékét, aki „megértette a magyar szabadságharc igazi jelentőségét”. Az ihletet Lőrincz Gyula nyilván a magyarországi lapokból merítette, ezekhez 1949 nyarán az itthon maradt értelmiségiek különféle kapcsolatok révén már hozzájuthattak. Röviddel a pozsonyi megemlékezés után megtudhatták, hogy Budapesten leleplezték az önkényuralommal szembeforduló Guszev százados emléktábláját. Persze, arról nem nagyon tudhattak, mint ahogy a magyarországi értelmiségi elitből is kevesen, hogy az orosz cári tiszt személye körüli nagy csinnadratta már akkor beleillett volna a Ludas Matyi viccei közzé. Az egész Guszev-mítoszt Illés Bélának, a Vörös Hadsereg magyarországi lapjában az Új Szóban, annak szovjet őrnagyi rangot viselő főszerkesztőjeként közzétett Orosz tisztek Kossuth Lajosért című írása indította el. Ebben a szerző, a Belorusz Tudományos Akadémia kutatásaira hivatkozva, hiteles adatként közölte, hogy Minszkben 1849-ben hadbíróság elé állították és kivégezték Guszev századost több társával együtt a magyarországi invázió ellen kifejtett propagandatevékenységért. A cikkben hosszú idézet is szerepelt Guszev vallomásából, melyben intelemszerűen, váteszi előrelátással mintegy megjövendölni vélte, hogy a magyar szabadság győzelme meghozza a Monarchia szláv népei számára is a felszabadulást. Persze Illés Béla – hogy fedezze a kitaláció estleges lelepleződését – hozzátette, hogy nem tudni, vajon a levéltári iratcsomó nem semmisült-e meg Minszk bombázásakor. Az írás ezután többször és több helyütt is megjelent, és bekerült a politikai közbeszédbe. A kisgazdapárti miniszterelnök, Nagy Ferenc felkarolta azt a kezdeményezést, hogy hozassák Magyarországra a mártír százados hamvait, vagy a centenárium során utazzék reprezentatív küldöttség a Szovjetunióba sírjának megkoszorúzására. Azonban kiderült, hogy nincs mit koszorúzni, mert Guszev százados nem létezett.

A kiépülő sztálinista rendszer a Guszev-ügyet mégis ideológiai-politikai eszköztárként kezelte, azt igyekezett sugallni vele, hogy a magyar–szovjet barátságnak a cári időkbe visszanyúló haladó gyökerei vannak. Illés Béla „felfedezését” akadémiai berkekben is hitelesítették, bekerült az 1949-50-es történelemtankönyvbe, majd a Sas utcát, az emléktábla elhelyezése után átkeresztelték Guszev utcává. Az eredeti utcanevet csak a rendszerváltás után állították vissza, pedig Illés Béla történelemhamisításáról az Új Írás a hatvanas években lerántotta a leplet. Hogy miért is maradhatott meg a már közismertté vált irodalmi szélhámosság tárgyi ébren tartója, érdekes lélektani észrevétellel szolgált Tabák András pár évvel ezelőtt megjelent írása. „Aki értetlenkedett, netán méltatlankodott volna e miatt, annak okkal-joggal azt lehetett felelni, hogy Hymfitől Szép Ilonáig és Csínom Palkóig, Czinka Pannától Dobó Katicáig éppen elég képzelt személyről vagy irodalmi alakról van elnevezve utca ahhoz, hogy Guszevé is lehessen.” Ebbe a szinte kedélyesen jóindulatú magyarázatba nyilván az is belejátszott, hogy fényt derített arra, mely szerint feltehetően Illés Béla jóvoltából Guszev százados alakja és esete a világirodalomba is bekerült. Tabák András a matuzsálemi kort megért neves fríz származású holland író, Theun de Vries halálhírét olvasva előkotorászta könyvtárából az írónak 1952-ben magyar fordításban megjelent, azóta feledésbe merült könyvét. Döbbenten tapasztalta, hogy a Felségsértés címmel magyarul kiadott regény valójában Guszev századosról szól, s minden részletében megegyezik Illés Béla kisregényével, amelyben szépírói eszközökkel is feldolgozta történeti koholmányát. Tabák András ugyancsak eltöprengett azon, hogy miként fordulhatott elő ez a „vakeset”, vagyis ugyanannak a témának egymástól független megírása. A plágium feltételezését kizárta az a tény, hogy Vries nem tudott magyarul, s az általa ismert nyelvi közegben a Guszev-ügy nem jelent meg. S aztán beugrott számára az alighanem egyetlen magyarázat. Az író 1952-ben Magyarországon járt, s Illés Bélától hallhatta a saját felfedezéseként előadott történetet. De hallgatott arról, hogy ő ezt már megírta.

Íme, gondolhatjuk ma, egy hazugság a világirodalomra is kisugárzó ösztönzésekkel szolgálhat.

Persze azért a Guszev-ügy mégsem vált puszta sztorivá. Nemrégen a budapesti Politikatörténeti Intézet folyóiratában, a Múltunkban tudományos elemzés jelent meg az egész legenda és misztifikáció „történelmi ténnyé varázsolásának” mechanizmusáról. A szerző, Vörös Boldizsár hatalmas, szinte a kérdésre vonatkozó valamennyi írást felvonultava mutat rá a véletlen fordulatok és a tudatos manipuláció egymásra épülésére: valós személyek beépítésére, így a Kossuthék oldalára átállt Rulikowszki ezredes szerepeltetésére, történészi és politikai hátszél igénybe vételére, a tárgykörben végzett, homályba veszett kutatásokra történő utalások összhatására. Ezek alapján jut arra a megállapításra, hogy a kutatást még folytatni kell. A kitalált hagyományok vitalitására utaló, Eric Hobsbawmtól vett idézet mondatja ezt vele. S ez önkéntelenül hazai felhangokat is kaphatna. A Szlovák Nemzeti Párt hazafias hűségesküt követelő korifeusa nem is olyan régen azzal az állítólagos szemtanútól hallott értesüléssel állt elő, hogy Milan Rastislav Štefánikot egy cseh tiszt lőtte fejbe. Talán nem is a történészek lenéző legyintése nyomán maradt folytatás nélkül az egész bárgyú bennfentes „tájékozottság”, hanem ehhez a feljebbvalók beavatkozására volt szükség. De kérdés, mi lenne, ha az alany szerepébe másvalaki kerül. Hogy honnan, háromszor találgathatunk.

A Guszev-ügy végül nem egy jóízű tréfa, hanem tanulság.