Európa csúcsán az egykori maoista diák

ÖSSZEFOGLALÓ

„Nem éppen látnok, de jó az állóképessége.” Így jellemezte egy uniós ügyekkel foglalkozó brüsszeli újságíró az 53 éves portugál jobbközép politikust. Ezt még azok az európai képviselők is elismerik, akik a múlt héten ellene szavaztak az EP-ben.

Barroso elérte azt, ami előtte csak két embernek sikerült: másodszor is mandátumot kapott az Európai Unió legfőbb végrehajtó testületének, úgymond kormányának irányítására. Az 1958 és 1967 között elnökösködő német Walter Hallstein, a brüsszeli bizottság első vezetője hatékony igazgatási apparátust hívott életre az európai intézmények élén, az 1985-től 1995-ig „uralkodó” francia Jacques Delors pedig lerakta a közösség egységes piacának az alapjait.

Barroso 2004 óta nyújtott teljesítményének értékelése saját pártcsaládján belül is enyhén szólva vegyes, de szintén az igazsághoz tartozik, hogy akkor vette át a kormányrudat, amikor az unió történetében végrehajtották az eddigi legnagyobb mértékű bővítést, s ennek okán is korábban nem tapasztalt kihívásokkal kellett szembenéznie a brüsszeli kormányzatnak.

Kétdiplomás tehetség

Politikai pályafutásának kezdetén még maoista volt. Közvetlenül az 1974-es portugáliai szekfűk forradalma előtt csatlakozott egy szélsőbalos csoportosuláshoz, igaz, a következő évben már szakított is ezzel az irányzattal, és jó diák vált belőle. Lisszabonban 1978-ban jogi diplomát, majd pedig Genfben 1981-ben politikatudományi diplomát szerzett. Politikai gondolkodásának igazi fordulata 1980-ban következett be, amikor belépett a portugál liberális konzervatívok táborába. Senkit ne tévesszen meg, hogy az a párt (PSD) paradox módon szociáldemokratának nevezi magát.

Angolai béketeremtő

José Manuel Barroso 29 évesen már belügyi államtitkár, 36 évesen pedig külügyminiszter lett. Ügyes tárgyalónak bizonyult, 1990-ben sikerült tető alá hoznia az angolai polgárháborút lezáró megállapodást. Hazájának miniszterelnöki székét – a PSD vezetőjeként – 2002-

ben foglalhatta el. Ebbéli minőségében nem sokkal az iraki háború előtt az Azori-szigeteken tartott találkozó házigazdájaként látványosan a háborúpárti George Bush amerikai elnök mellett sorakozott fel, a brit Tony Blairrel és a spanyol José María Aznarral együtt.

Gazsulál a nagyoknak

Az EB-t 2004 óta vezeti. Számos bíráló elemző azt veti a szemére, hogy ennek a testületnek az élén – ahelyett, hogy az egyes tagállami szempontokkal szemben a közösségi szempontokat igyekezne érvényesíteni – úgy cselekszik, mintha a tagállami kormányokat képviselő Európai Tanács „titkárságvezetője” lenne. Hiányolják belőle az európai víziót, túlságosan a nagy tagállamok érdekeinek kiszolgálójaként jellemzik.

E bíráló megállapításokkal azelemzők szembeállítják azt, hogy hatalmas a munkabírása, kiváló menedzser, ügyesen lavírozik az eltérő érdekű és nézetű felek között, és ezzel a képességével valamilyen szintű egyetértést szinte mindig ki tud munkálni a sokszor 27 felé húzó unióban. Erre a legutóbbi nagy példa a klímavédelmi kötelezettségvállalások ügyében mutatkozott.

Bizottsági elnöki ténykedésének első ciklusában Barroso nyakába zúdult az unió intézményes válsága: a francia és a holland népszavazáson megbukott az európai alkotmány tervezete. Annak „light” változatát, a Lisszaboni Szerződést az ír népszavazás siklatta ki tavaly. Ehhez jött az elmúlt évtizedek legsúlyosabb gazdasági válsága. Mindkét probléma átnyúlik Barroso első ciklusán.

Fény az alagút végén

A gazdaság helyzetét illetően ugyan már sokan látni vélik a fényt az alagút végén, de ehhez többen hozzáteszik: ha kijutnak a sötétből, nem a megszokott táj fogadja majd az utasokat, hanem teljesen új világban kell eligazodni, és garanciákat kell teremteni arra, hogy még egy hasonló válságnak ne legyen esélye. Ha szerencséje lesz Barrosónak, az intézményi válság gyorsabban megoldódhat. Október 2-án tartják a megismételt ír népszavazást. Ha ott igent mondanak a Lisszaboni Szerződésre, akkor rohammunkával létre lehet hozni az új intézményes keretek közt az új összetételű Európai Bizottságot is – talán alig kicsúszva a november elsejei határidőből, amikor is a mostani testület mandátuma lejár.

Gerincpróba következik

Az újraválasztott Barroso természetesen csak azt ígérhette az Európai Parlamentnek, hogy tisztségében megerősítve nagyobb tekintéllyel fog harcolni Európáért, megvédve egységes piacát a gazdasági nacionalizmustól. Ennek kapcsán a brit hírügynökség kolumnistája fanyarul megjegyezte: a nagy tagállamoknál végzett ötévi talpnyalás után Barrosónak sokkal keményebb gerincre lesz szüksége ahhoz, hogy Németországgal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal szemben érvényt szerezzen az állami támogatásra és a piaci versenyre vonatkozó szabályoknak, fölvéve a harcot a kőkemény nemzeti pénzügyi vagy kereskedelmi érdekekkel.

Egyelőre nyitott kérdés, hogy Barroso – miután nincs többé szüksége a támogatásukra az újraválasztása érdekében – elég erős jellem-e ahhoz, hogy kényes politikai kérdésekben szembeszálljon Angela Merkellel, Gordon Brownnal vagy Nicolas Sarkozyvel. Első elnöki megbízatása idején mindenesetre – a Reuters kommentátota szerint – „gyakran tűnt szélkakasnak és soknyelvű kaméleonnak”.

Posztosztozkodás

Most a legfontosabb: erős biztosok kinevezése a versenyügyi, illetve a pénzügyi szabályozási posztra. Azt nem választhatja meg, hogy az egyes EU-tagállamok kit jelöljenek a nekik járó biztosi tisztségekre, ám azt ő döntheti el, hogy a nemzeti jelöltek mely hatáskört kapják. Jó volna, ha jelenlegi csapatának leghatékonyabb túlélőit, a spanyol Joaquín Almuniát és a finn Olli Rehnt kulcsfontosságú posztokra állítaná az üzleti szféra esélyegyenlőségén őrködő, illetve a pénzügyi szabályozás hatékonyságát javító biztosi hivatal élére. Kizárva ezzel a különleges érdekeknek, és az antikapitalista túlszabályozásnak tett engedményeket. (mti, -nák)