VERSEK ÉS ARCOK: Kinek szoros, kinek tág

Hodek Mária a Komárom melletti Örsújfaluról indult, nyitrai pedagógiai főiskolásként néprajzi gyűjtést folytatott a Zoboralján, Ág Tibor és Zsilka Tibor szakmai segítségével, 1976 és 1990 között Gútán, illetve Ekelen tanított. Utóbbi helyen a magyar alapiskola TÁTIKA gyermek-folklórcsoportjának művészeti vezetője volt tizenegy éven át.

A rendszerváltás után az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ahol huszonöt évig, 2015-ös nyugdíjba vonulásáig élt. 1995–1999 között a Columbia Egyetem Tanárképzőjében tanulta az angol nyelv és irodalom tanítását, alkalmazott nyelvészetet, illetve angol nyelvű művelődést. Ez utóbbiból doktori fokozatot szerzett. Ezután a Columbia tanárképzőjében adjunktusi státuszban tanított a Nemzetközi és Transzkulturális Tanulmányok Tanszéken. 2005-től tíz éven át a New York-i városi egyetem tanára volt.

Tavaly a Táncfórum elnökségétől megkapta a Szlovákiai Magyar Néptáncmozgalomért Díjat, amelyet eddigi legfontosabb elismerésének tart.    

„Pedagógus vagyok. Semmilyen szervezetnek, szövetségnek, egyletnek, klikknek, páholynak nem vagyok tagja. Mint polgár és pedagógus minden kezdeményezést támogatok a legjobb tudásom szerint, ha a kezdeményezések a közjót szolgálják” – írta rövidre fogott szakmai önéletrajza végére.

A Bartók Amerikában című verssel nyitrai diákként találkozott 1976-ban. Honnan tudhatta volna akkor, hogy egyszer Amerikában fog élni, ahol ennek a nagyívű költeménynek egy egész más olvasatát is megérti és átérzi?

„A tanárom, Tőzsér Árpád javaslatára népdalgyűjtésbe kezdtem, teljesen zöldfülűként, de nagyon lelkesen. Közben fokozatosan merismerkedtem Kodály hatalmas gyűjtőmunkásságával. Rajta keresztül Bartókhoz is eljutottam, holott ő a Zoboralján nem gyűjtött. Mivel szlovák–magyar szakos pedagógusnak készültem, azt is tudtam, hogy a szlovák népdalok zömét Bartók gyűjtötte össze, és a két nép zenei kultúrájának kölcsönhatásairól is sokat beszélt, illetve írt. Huszonévesként leginkább ez a két sor fogott meg a versben: Jaj istenem, a világ, kinek szoros, kinek tág. Ez ugyanis egy zoboralji népdal első két sora. Balladákból is vannak részletek benne, és én akkoriban egyre több népballadát gyűjtöttem össze az adatközlőktől.”

A szlovák és a magyar népdalok egymásra hatása akkor vált tapinthatóvá Hodek Mária számára, amikor az ekeli gyerekekkel szlovák szervezésű fesztiválokra utazott. Egy alkalommal például hazafelé a buszban a gyerekek spontán rázendítettek egy aznap hallott, Trencsén környéki szlovák népdalra, mert tetszett nekik. Talán azért, mert sok hasonlóságot mutatott egy általuk ismert magyar dallal. „Mondanom sem kell, mekkora jellemformáló, gondolkodásformáló ereje van nálunk annak, hogy a gyerekek megismerik egymás kultúráját. A Bartók Amerikában a szimbiózisra való törekvésről is szólt nekem akkor – jegyzi meg Mária –, a népek barátságának eszményében hívő Bartókról.” Az ő viszonya Amerikához mégis teljesen másképp alakult, mint Bartóké.

„New Yorkban a vers hatására éveken át kutattam, miért nem tudott beilleszkedni, miért nem érezte otthon magát Bartók abban a városban, amely a különböző kultúrák olvasztótégelye, ezért elvileg ideális hely lehetett volna egy világjárt, nyelveket beszélő művész számára. Mindent elolvastam, amit magyarul és angolul talátam az ottlétéről, leveleket, feljegyzéseket, ismerősök, barátok, orvosok visszaemlékezéseit. Megkerestem azt a bronxi házat, ahol lakott. Jártam a temetőben a síremlékénél, ami tulajdonképpen két márványtábla a földön. Az egyiken a születés és a halál dátumát tüntették fel, a másikon azt a dátumot, amikor a hamvait hazavitték Magyarországra. Szóval meg akartam érteni az Amerikában élő „hús-vér idegen” Bartókot, de rajta keresztül magamat akartam megérteni. Azt, hogy velem mi történik. Mert életem nagy kihívása volt az emigráció, ahogy Bartók számára is kihívás volt elhagyni Magyarországot. Tény, hogy rövid időt töltött New Yorkban, hiszen 1940 őszén érkezett, és 1945 őszén halt meg. Ezalatt nem tudott akklimatizálódni. Makacs is volt, gyakran elutasította azokat, akik így vagy úgy segíteni szerettek volna neki, példálul nem fogadott el egy tanári állást egy neves művészeti főiskolán, mondván, hogy amit ő tud, azt nem lehet tanítani. És New Yorkban derült ki, hogy halálos beteg. Ehhez is furcsán viszonyult, eleinte nem vette komolyan, például sokáig nem hagyta magát megröntgeneztetni. És csak akkor vonult szanatóriumba, amikor már késő volt. Közben rengeteget dolgozott, állandóan vele volt a kis fekete kottafüzete. Egyrészt rá is kényszerült, másrészt tudta, hogy nagyon beteg, és nyomot akart hagyni maga után a világban. Úgy érzem, Szilágyi Domokos kiváló érzékkel ábrázolta ennek az embernek a lelkületét. Az is benne van a versben, hogy Bartók az alkotást, a teremtést választotta reménytelen helyzetében. Ez a felismerés pedagógusként is megerősített abban a hitemben, hogy mindenki képes alkotni valamit, amivel nyomot hagy. Bármilyen apró dologgal újraalkotható a világ. A mi világunk Ekelen, Örsújfalun vagy New Yorkban.”

Fontos kapcsolódási pont kettejük életében, hogy Bartók három éven át „vendégtanári státuszban volt” a Columbia Egyetem könyvtárának zenei részlegén, ahol szerb–horvát népzene lejegyzése és publikálása volt a feladata, de főként segíteni akarta őt az állással az egyetem, amely már New Yorkba érkezése után egy hónappal díszdoktorává avatta. Hodek Mária diákként naponta megfordult abban a könyvtárban, és gyakran eszébe jutott a zeneszerző, akit Amerika tulajdonképpen tárt karokkal fogadott, ő mégsem talált otthonra benne. „Tapasztalatból tudom, hogy az ott élők zöme rendkívül segítőkész, ha látják, hogy az újonnan érkező nyitott, elkötelezett, szeretne valamit elérni, s ezért hajlandó megdolgozni. Az a bizonyos amerikai álom, azaz a társadalmi mobilitás a létrán, azonban nem úgy működik, ahogyan nálunk elképzelik. Sokat kell dolgozni érte. És azoknak se mindig sikerül, akik sokat dolgoznak érte. Amikor a disszertációs munkámat írtam, egyik éjjel ültem a számítógép előtt, ölemben egy jegyzetfüzettel. Egyszer csak két piros pöttyöt vettem észre rajta. Nem értettem, hogy kerültek oda. Aztán amikor a harmadik is lecsöppent, észrevettem, hogy vérzik az orrom. Ekkor nyert konkrét értelmet számomra az orrvérzésig tanulni kifejezés.”

Mária úgy gondolja, hogy Bartók konokságával önmagát juttatta arra a sorsra, amiről ez a vers szól. De ugyanolyan konok volt Budapesten is, amikor a barátain akart segíteni, például a politikai ügyei miatt kellemetlen helyzetbe került Kodályon. A konokság kétélű fegyverként is működhet. Szóval megadatik nekünk a választás lehetősége, de választásainknak következményei vannak.

„New York-i éveimet végigkísérte Bartók. Gyakran gondoltam arra, mit csinált, mit nem csinált, milyen döntéseket hozott, mit érezhetett bizonyos helyzetekben. Mert nekem sem volt könnyű alkalmazkodni. Eljutottam arra pontra is, amikor legszívesebben csapot-papot otthagyva hazamenekülök, mert úgy éreztem, képtelen vagyok boldogulni a számomra idegen közegben. Mert semmi nem úgy működött, ahogy elképzeltem, illetve korábban megszoktam. Ezt hívják kultúrsokknak. Ilyesmit érezhetett Bartók is. Én azért voltam szerencsésebb helyzetben, mert iskolai közegben éltem, mindig sokan vettek körül. A közösség pedig segített, ha hisztériázás helyett figyeltem rájuk. De ennek a versnek is köszönhetem, hogy sikerült megértenem Amerikát. Elhatároztam ugyanis, hogy mindent másképp fogok csinálni, mint a vers szerint Bartók csinált, hogy elkerüljem azokat a buktatókat, amelyeket ő nem tudott elkerülni. Szerintem, ha a sors megengedte volna neki, hogy hosszabb ideig éljen Amerikában, valószínűleg egészen másfajta Bartókot ismertem volna meg.”

A kultúrsokk kifejezést turisták is előszeretettel használják távoli országokra, de természetesen egész más ellátogatni valahová, mint huzamosabb ideig ott élni. Ahogy hazalátogatni is egészen más, mint hazaköltözni. Az újabb kultúrsokk akkor érte Máriát, amikor idehaza szembesült azzal, hogy harminc év alatt vajmi keveset változott itt az emberek gondolkodásmódja. De ez a téma hosszú eszmefuttatást igényelne, és nincs is köze a vershez. Maradjunk annyiban, hogy számára most Örsújfalu a világ közepe. Ugyanannyira, amennyire New York az volt. És hogy mindig ott érezte magát otthon, ahol élt, függetlenül attól, melyik ország térképén található az a hely, az a pátria.