Könyvsorsok: A világ, amikor romos archívummá válik

Michel Houellebeck Elemi részecskék című regényének – az olvasó emlékezhet rá legutóbbról – zárlatában a főhős kutatásai révén olyan közeljövőbeli világra nyílik horizont, amelyben a technológia áldásaként az ivaros szaporodást elhagyó új embertípus, lerázva egyúttal a hit béklyóit is, boldogabb élet elé nézhet. A francia szerző egyik következő munkájában, a disztópikus Egy sziget lehetőségében viszont leszámol e boldog élet ábrándjával, a végletesen izolált klónok kozmikus magányával szemben pedig a régi emberek elvadult leszármazottainak hordái sem kínálnak megnyugtató alternatívát. Mint azonban a disztópiák többségében, itt is útra kel valaki, mert nem nyugszik bele a helyzetbe.

Cormac McCarthy, a kortárs amerikai irodalom egyik élő klasszikusa Az út című, magyarul Totth Benedek érzékeny, szép fordításában olvasható regényével szintén egy nagy menetelést örökít meg a letaglózó erővel bemutatott apokalipszis utáni világban. McCarthy különös, a mondatok tagolását átalakító (a vesszőket elhagyó), mégis letisztult, helyenként szinte minimalista prózanyelve képes megérzékíteni egy szó szerint lecsupaszított, szürkébe váltott bolygót, amelyben örök hideg uralkodik, állandó eső és pernye hull alá az égből, a növény- és állatvilágnak pedig annyi. A férfi és a kisfiú vándorlása a tenger felé – hátha ott melegebb és elviselhetőbb otthont lelnek – egyes értelmezések szerint olyan út, amely visszafelé játssza le a pionírok hódítását a kontinensen: az Egyesült Államok déli határvidékén nyugatról keletre haladva szorul vissza az amerikai történelem. Sőt, annál is több történik.

Az épített, ember alkotta környezet hasonló visszafejlődés mementójaként, romos, poros archívum gyanánt lapul meg az utak, épületek, városok maradványai közt. A már a katasztrófa után született fiú számára a Coca-Cola vagy egy bútordarab nem több, mint ennek a hasznavehetetlen archívumnak a fantáziatermékei, melyekhez nem kapcsolódik semmi az apa kósza elbeszélésein kívül. Bizonyos tekintetben az ember a kultúra állapotából ismét a természet állapotába került, a mítosz díszleteit viszont ezúttal nem az istenek szolgáltatják, hanem az egykori nyugati kultúra tárgykörnyezete.

McCarthy regénye az életművön belül azért is válhatott oly népszerűvé – a sikerben értelemszerűen közrejátszott a filmadaptáció, amelyben Viggo Mortensen és Charlize Theron alakította a főszerepeket –, mert a disztópikus szcenárió a zsánerirodalom kedvelői számára is utat nyitott a könyvhöz. A mű olvasható disztópiaként, ugyanakkor a déli irodalom és a határvidékmítosz ama ötvözeteként is, amely az amerikai geopolitika ideológiájába szervesen beépíti a posztapokaliptikus elemet, útjára indítva ezzel a kivonulás folyamatát az amerikai történelemből. (A témában Hegedüs Veronika kiváló írása ajánlható a Prae folyóirat 2014/2-es számából.)
Az út arra a különbségre is rávilágít, amely a fent jelzett jövőképekben rejlik. A Szép új világ- és Westworld-típusú disztópikus fikciók részben a politikai-üzleti, részben az elme feletti hatalom tudományos és ideológiai kontextusait mozgósítják. A Gattacához hasonló science fiction transzhumanista horizontban beszél az ember jövőjéről, amelyben a test és a környezet technológiai feljavítása utópisztikus feltételeket teremt. A népszerű kultúra olyan ismert alkotásai, mint a Mad Max vagy a Waterworld, transz- helyett poszthumán állapotot mutatnak be, és ehhez az állapothoz kapcsolható McCarthy regénye is. Az ember utáni világ színrevitelét mi sem indíthatja pontosabban, mint annak reflexiója, hogy a katasztrófa eseményében az órák megálltak, így sem az idő, sem a dátum nem állapítható meg többé. Az okokat a mű nem taglalja, a történelmi időt kettészelő katasztrofikus bekövetkezés fölszámolja a történelmet is. Az új helyzetben a világ az említett hideg, romos, hasztalan archívummá meztelenedik, az egykori törvények – köztük a legfőbb tabuk – pedig már nem lelhetők föl, illetve eltörlődnek ebben a romkultúrában.

Houellebecq említett regényeiben a poszthumán állapot eredetileg egy transzhumán tökéletesítő eljárás révén alakul ki. Akármi is az oka McCarthynál a katasztrófának, természeti csapás vagy tömegpusztító technológiák, a történelem vége utáni szituációban az ember egyetemesen hajléktalanná lesz (ezt jelképezi a bevásárlókocsi a kevés javakkal, amelyet a főszereplők maguk előtt tolnak). A megtett út a regresszió útja. A regény zárlata a benne megidézett egykori pisztrángokkal – „Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből” – ugyanakkor összeköti a vég alakzatát a kezdetek kezdetével, az ember előtti misztériumokkal. „A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelmekről duruzsolt.”
Így tekintve annak tapasztalata válik hangsúlyossá, hogy az ember utáni összeér az ember előttivel.

L. Varga Péter