FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Felszámolt temetők VII. / Szarajevó

Az útleírásokból világos, hogy az európai tekintet számára mennyire különös, szokatlan  volt ez a látkép, amelyben a holtak és elevenek országa lehatárolhatatlanul összekeveredik, egymásba csúszik, ahogy a megdőlt, turbános nisánok gombostűi megszakítják a gyümölcsösök zöldjét, a mahalák udvarházait, a legelőket, mintha színes rongyok tömegéből bukkannának ki a gombostűtartók. Nem szokott a szem ilyesmihez, ahonnét ezek az utazók jöttek, ott a város az eleveneké volt, amelynek perifériáján lehatárolva terült el a gettósított holtak városa. Legalábbis a 19. századi Prágában, Párizsban vagy Budapesten.
Philippe Ariès érdekes megfigyeléseket tesz kultúrtörténeti monográfiájában a nyugati civilizáció halálhoz fűződő viszonyának változásáról. Míg a holtak az antikvitásban a városfalakon kívül, elkülönítve kaptak helyet, addig a keresztény középkorban a templomok köré szerveződtek a temetők, az infrastruktúra középpontjában, minél közelebb a szent térhez. A középkor vége felé, s főleg a nagy pestisjárvány után, a temetők túltelítődésével jött létre a holtak állandó cseréje, az örök nyugalom átmenetivé válása. Azaz, hogy új temetkezésre csak a maradványok kihantolása után kerülhetett sor, amelyeket pedig osszuáriumokba gyűjtöttek – ennek példáját láthattuk a párizsi Ártatlanoknál vagy a Rouen-i Saint Maclou temetőnél.

A temetkezés e módja a felvilágosodás korában már nemcsak morózusnak, de higiéniailag aggályosnak tűnt. A nagy francia forradalom idején, a Monarchiában pedig

II. József rendeletének köszönhetően e temetőket felszámolják, s be is tiltják ezt a módszert: a holtak a földben maradnak, a sír személyessé vagy családivá válik, s a holtak a városon kívülre költöznek, akárcsak az antikvitásban. A 19. század folyamán pedig létrejönnek a holtak városai, igazi nekropoliszok, a nagy köztemetők a táguló városok peremén, mint Prágában az Olšany, Budapesten a Kerepesi vagy Párizsban a Montparnasse-i temető.

Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy az a tekintet, amely a városban az elevenséghez és a holtak távoli birodalmának elzárásához volt szokva, furcsán költőinek találta a szarajevói látképet. Az iszlámban ugyanis szent a holtak nyugalma, tilos a sírokat megbolygatni, a temetők felszámolásáról szó sem lehet. Mindenkinek joga van a saját sírjához: még a polcolós egymásra temetés sem szokás. Az Oszmán Birodalomban a nyugati trendhez hasonló átrendeződések nem mentek végbe. Szarajevóban, s Bosznia-szerte, más tartományokban, az első muszlim temetők a hódításban elhunyt hősök, a sehidek sírjai (šehitluci), vagy a dzsámik udvarán (harem) jöttek létre. Majd a nagy temetők a város felett, a lejtők kiszögellésein.

S aztán talán bárhol. Vratnik negyedeiben az ember könnyen bukkanhat vén turbános sírkövekre akár a kiskertben is, vagy Kovačiban egy szalagkorlát és az út mellett, esetleg Mejtaš negyedében (a szó egyébként törökül azt a követ jelöli, amelyre a holtat a temetés előtt fektetik) egyenesen a ház udvarán ágaskodnak a nisánok, mellette mászóka és csúszda a gyerekeknek. „Mindenhol temetők vannak. Az utcákon, s az udvarokban, a mecseteknél. A holtak nem mennek el, az elevenek mellett laknak, a sarkon túl, az utca túlfelén” – írja útikönyvében Růžena Svobodová még a század elején.

Miután a Monarchia 1878-ban okkupálta Boszniát, megpróbálták, ha nem is felszámolni, de bezárni a régi temetőket – a vállalkozás a közfelháborodás miatt meghiúsult. Az első nagy köztemetőt a város peremén, a 33 hektáros, multikonfesszionális Baret csak a jugó időkben, 1966-ban nyitották meg. A régi temetők azonban Szarajevó okkupációja idején újraéledtek. Az ostromgyűrű és az orvlövészek veszélye miatt a haldokló város áldozatait újra a régi temetőkbe földelték. A város újra az eleveneké és holtaké lett, de a kettő együttélése (és -halása) a legbrutálisabb formában valósult meg. A háború utáni időszak furcsasága, hogy a régi temetőkbe azóta is temetkeznek – az időrágta, düledező turbános kövek között új nisánok ágaskodnak peckesen. A holtak nem mennek el, itt élnek a sarkon túl. A sarkokon, amelyek emléktábláin azokat a neveket sorolják, akik itt léptek át a holtak birodalmába huszonöt éve.

Ivo Andrić, aki itt töltötte ifjúsága nagy részét, írja egy szarajevói útirajzában – sorai a háború és a mai viszonyok felől nézve új értelemmel telítődnek: „Fehér muszlim temetők Szarajevó lejtőin. Ez egyike azon néhány témának, amelyeket izgalmasnak és lelkesítőnek érzek, tele vízióval és gondolattal, de képtelen vagyok legalább valamennyire hiteles ábrázolását nyújtani. Ám e temetők poézise megtalálja majd a maga költőit, s ezek nem a halál, de az élet költői lesznek. Mert mindig érvényes a régi igaz mondás, miely szerint a halál nem költőibb az életnél.”