FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: A szentek városa V. / Szulejmán effendi

A kései ottomán idők egyik szarajevói szentje, Sulejman-efendija történetei között nem is találunk csodálatosat. A szóhagyomány szerint az evlia a Monarchia okkupációja után nem sokkal halt meg, ennél több tényt nem nagyon őriz róla az emlékezet. A két történetet, amelyet felgyűjtöttek róla, a nagyszerű jámborságát és egyszerű bölcsességét emeli ki. Ezek pedig a szenteket jelölő nélkülözhetetlen vonások.  

Azt mondják, Szulejmán effendi kereskedő volt. Korán-tudásával nemcsak lenyűgözte a mahala népét, de azt kezdték beszélni, hogy Szulejmán effendi – rendes nevére már senki sem emlékszik – evlija; igaz ember; jó ember. Egyszer a csarsián Međo kávézójában, amikor erről folyt a társalgás, Szmail aga azt állította, hogy nem lehet Szulejmán effendi evlia, hiszen ahhoz túlságosan is szereti a pénzt. Mehaga viszont tagadta, hogy ez igaz volna, s éppen ennek adakozókedve mellett érvelt. Szmail aga belehevülve a vitába, pénzsóvársággal és kapzsisággal rágalmazta Szulejmán effendit, birtokain számodozva, míg Mehaga annak kegyes cselekedeteinek és jámborságának példáit sorolta elő. A vén, kávés Međonak jutott eszébe a megoldás. Hogy Szmail aga és Mehaga jó muszlimánokhoz méltatlan módon egymás nyakának ne ugorjon. Hadd tegyenek próbát Szulejmán effendivel. Látogassák hát meg őt, s valami ürüggyel kínáljanak neki pénzt.

Szmail aga, aki a rézművesek céhének legfőbb mestere volt, kacifántos mesét eszelt ki. Miután a házasszony kitöltötte a kávét s visszavonult, csibukra gyújtottak, a kölcsönös udvariaskodás után arról kezdett beszélni Szulejmánnak, milyen nagyra értékeli üzleti kapcsolatukat, s mennyire becsüli, hogy műhelyének becses portékáit felvásárolja. Épp ezért tartozik beismerni neki egy roppant kínos esetet, légyen jószándéka tanúja az őt kísérő Mehaga, hogy a legutóbbi üzletükkor, igaz ugyan, hogy be nem csapta, de Szulejmán effendit megrövidítette, hiszen túlárazva adta el neki termékeit, mire ő, bár régi vevőjeként egy szót sem szólt, noha tudnia kellett a szokásos árat, bizonyára nem akarta méltatlan helyzetbe hozni őt, vagy nyilván sejtette, hogy most, hogy rövid időn belül már a harmadik leányát fogja férjhez adni, s íme, ez a focsai fakereskedő nem lenne rossz parti – akár egy nyanyának, pergett Szmail aga nyelve. Vissza szeretné tehát most adni a többletet, és arra kéri Szulejmán effendit, nézze el neki ezt a kis gyarlóságát a további jó üzleti kapcsolat fejében.

Szulejmán aga eközben eltömődött csibukját igyekezett kipiszkálni, s mintha csak fél füllel figyelte volna Szmail-aga meséjét. Végezetül pedig megvonta a vállát, foghegyről csak annyit mondott, elégedett volt az üzlettel, de ha Szmail aga úgy akarja, tegye csak majd a különbözetet a söprű alá kifelé menet. Aztán nyomban a csarsia új hírei felől kezdett érdeklődni, mintha egyáltalán nem törődne a dologgal.

Kifelé menet Szmail aga és Me­haga felemelte a söprűt, s meglepődve látta, hogy az oda összegyűjtött, elkészített szemétbe aranypénzek keveredtek. Mit volt mit tenni, hozzátették hát a sajátjukat is. Elköszöntek Szulejmán effenditől, s kétségeik nélkül tértek vissza a csarsiába a mahala szentjétől.

Egy másik történet szerint Szmail aga és Mehaga egyszer összeveszett a csarsián, mert nem tudtak kiegyezni abban a kérdésben, vajon megengedett-e az esti ima után körmöt vágni. Úgy határoztak, hogy megkérdezik erről Szulejmán effendit, akit tudományáért nagyra becsültek. Egy nap éppen az akšam után elindultak a házához, hogy feltegyék neki kérdésüket. Szulejmánt a házban találták, amint a heverőn ülve kis késével a körmét vágja. Mikor ezzel végzett a kését beletörölte a bugyogójába, majd fogott egy almát, kimetszette a magját, felvágta, maga elvett egy szeletet, a többit pedig a vendégeinek nyújtotta. Majd jövetelük okát firtatta. Mivel Szmail aga és Mehaga már megkapta a választ, gondolták, a kérdést szükségtelen feltenni, így azt felelték, hogy csak azért jöttek vendégségbe, hogy leüljenek kicsit, társalogjanak és hogy mindenféle konkrét szándék nélkül szerették volna meglátogatni Szulejmán effendit. Aki, mikor a látogatás végeztével kikísérte őket, a kapunál így szólt vendégeihez: „Tisztulj csak bármikor, a neked tetsző időben.”