A szívünk mélyén ez a mi nemzetink

Gál Tamás a Nyitra megye által meghirdetett pályázat győzteseként május 20-án vette át a Komáromi Jókai Színház igazgatását.

A politikából kölcsönzött gyakorlatként illik száznapos türelmi időt adni minden új vezetésnek, hogy felmérje az előtte álló feladatokat és lehetőségeket.

De a Jászai-díjas színművész egy rendhagyó évad rendhagyó végén lépett pozícióba – így már félidőben az első kihívásokról, az általa korábban meghirdetett tervek és a realitás viszonyáról kérdeztük.

Hosszan elhúzódó, külső szemmel nézve meglehetősen feszült pályázati időszak után foglalta el a Jókai Színház igazgatói székét. Nagyjából másfél hónap után milyenek a tapasztalatai?

Minden nap van valami új kihívás, és ehhez hozzá kell szokni. Lassan átlátom a színház egész szerkezetét, működését, a lehetőségeket, miként tudunk okosan és ügyesen dolgozni, hogy minél több jusson ennek az intézménynek. A színházcsinálásnak rengeteg szintje van, és minden dolgozó hozzájárulása nélkülözhetetlen a nagy egészhez. Erre színészként nem mindig figyel oda az ember, egyszerűen azért, mert a maga dolgával van elfoglalva. Ez most nagy tapasztalat. De hogy konkrét dolgot mondjak: boldog vagyok, mert az első nagy problémát, ami kardinálisnak tűnt, megoldottuk. A bérleteseknek pótoltuk a koronavírus-helyzet miatt elmaradt két előadást. Elfogadták, hogy nem a Szeretkezz, ne háborúzz! című zenés vígjátékot és a Rokonokat kapják, hanem a Csavar és a Petőfi Színház közös előadását, a Jelenetek egy házasságbólt, valamint Olasz Istvánék színházon kívül létrehozott szellemi termékét, a De mi lett a nővel? című Csehov-feldolgozást. Én a tiszteletdíjamról mondtam le, a másik produkciót is nagyon jutányos áron kapta meg a Jókai Színház, így nem növeltük tovább a hiányt. Abban a helyzetben, amikor csak hatvan-egynéhány nézőt engedhettünk be a nézőtérre, ez volt az egyetlen rentábilis megoldás. Válsághelyzet volt, egyik napról a másikra szerveztünk meg mindent, és történtek hibák, voltak félreértések, de senkit sem ér veszteség. Azok a bérletesek, akik akár a saját tévedésükből, akár a mi mulasztásunkból lemaradtak volna valamelyik előadásról, szeptemberben még megnézhetik.

Milyen gazdasági helyzetben van ma a színház – az elmúlt hónapok kieső bevételei mennyiben határozzák meg a jövő évadot?

Úgy látom, a fizetések nincsenek veszélyben. Nem kell nyolcvan vagy hatvan százalékra levinni a béreket, nem kell anyagi okok miatt elbocsátani embereket. A megye keddre hívta össze a kulturális intézmények igazgatóit és gazdasági vezetőit, és arról tájékoztattak minket, hogy ebben a helyzetben marad az eddigi költségvetés: nem vesznek el, nem tesznek hozzá. Az előadások előállítására megvan a keret, Magyarországról várjuk a támogatást – erre soha akkora szükségünk nem volt, mint most. Emellett a Kisebbségi Kulturális Alapnál is nagyon jól pályázott a színház, a stúdiós bemutatókat ebből a forrásból fedezzük.

Múlt héten megtartották az évadzáró társulati ülést – ez azonban idén közel sem jelenti a nyári szünet kezdetét.

Igen, sok művészünknek a négy hónapos kényszerű leállás után éppen most kezdődik a munka. Júliusban befejezzük a Szeretkezz, ne háborúzz! próbáit, és tartunk egy házi bemutatót. Aztán szeptemberben ez lesz az első premierünk a nagyszínpadon. De előtte, augusztusban készülünk a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára, ahova A Glembay házzal megyünk. Nyíregyházára, a Vidor Fesztiválra pedig a Bolha a fülbe című előadásunkat hívták meg, itt először szerepel a Jókai Színház. Egyébként mindkét meghívás az előző vezetés érdeme, nekem pedig kutya kötelességem ezeket a produkciókat támogatni. Martin Huba nekem is osztályvezető tanárom volt, számomra is fontos, hogy a rendezésével jól szerepeljünk Kisvárdán. Az Esztergomi Várszínházzal is folytatódik az az együttműködés, amelyet még Tóth Tibor alapozott meg, augusztus végén ott is a Krleža-darabot játsszuk. Aztán szeptemberben Czajlik József elkezdi próbálni A mi osztályunkat. Külön öröm, hogy az előadás kedvéért hazajön Lucskay Róbert, aki jó ideje Angliában él és dolgozik, a Royal Shakespeare Company és a Globe Színház előadásaiban is többször játszott. Tehát elmondhatom, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben Londonból szerződtettünk egy színművészt. De viccet félretéve: baráti gesztus a részéről, hogy vállalta ezt a munkát, ugyanakkora honoráriumot kap, mint bárki más, bár nyilván nem ehhez a gázsihoz szokott. És annak is nagyon örülök, hogy Czajlik rendezésében Molnár Xénia is visszatér a Jókai Színház színpadára.

Czajlik után Eperjes Károly, Michal Vajdička, a stúdiószínpadon Rastislav Ballek, Telihay Péter és Matusek Attila a pozsonyi színművészeti magyar hallgatóival – impozáns rendezői névsor...

Remélem, a végeredmény is olyan jó lesz, mint amilyennek a nevek alapján ígérkezik. Nem csak az én érdemem, hogy kiket sikerült meghívni a 2020/2021-es évadra. Létrejött egy művészeti tanács, nyolcan vagyunk a tagjai: Varga Emese, a színház művészeti vezetője, Olasz István mint a társulat vezetője, Mokos Attila, Culka Ottó, Matusek Attila, Kiss Szilvia, Garajszki Margit és én. A darabok, a rendezők kiválasztása nyolc ember munkájának az eredménye, amit majdnem két hónapja folytatunk. Már akkor összeültünk, amikor már tudtuk, hogy én leszek az igazgató, de a kinevezés még nem történt meg. A színház nem állhat meg, igazgatók jönnek vagy mennek, de a társulatnak nem szabad éreznie a váltást. Persze, érzik, de a munkának zökkenőmentesen folytatódnia kell.

Az igazgatói pályázat meghirdetésétől a kinevezésig tartó, nehézkesen alakuló folyamatnak megvolt az a haszna, hogy az indulók többször is ismertették vezetői, művészeti terveiket. Akad olyan tétel, amelyet alapvetően felülírt a koronavírus-helyzet?

Hosszabb távon gondolkodva – nem. Legfeljebb a prioritások változtak. Például a kényszerszünet közepén felmerült egy nagyszerű ötlet, hogy ha a vírus elhúzódna, milyen tevékenységeinket lehetne megerősíteni. Arra jutottunk, hogy a felvidéki magyar irodalmat kezdenénk el hangoskönyvként feldolgozni. Aztán hirtelen újra megnyílt a világ, és nagyon gyorsan az élő színházi munkára kellett visszahangolódni. De a folyamat elindult, és ezt az ügyet is forrón szeretnénk tartani. Amint normális körülmények között tudunk dolgozni, elindítjuk a programot. Csak hátrébb került a megoldandó kérdések listáján.

Igazgatói programjáról szólva azt is felvetette, hogy a Komáromi Jókai Színházat tulajdonképpen a „szlovákiai magyar nemzeti színháznak” tekinti, és ennek megfelelően szeretné újraértelmezni a feladatait, a programját. Ezen a téren milyen lehetőségeket lát maga előtt?

Nyilván ezt a státust hivatalossá tenni nagyon nehéz lenne, hiszen itt nincs balett és opera. De a szívünk mélyén mégis így kell kezelnünk ezt az intézményt, és hiszem, hogy a szlovákiai magyarok is így tekintenek rá. Innen nőtt ki a kassai Thália, és a Jókai Színház felelőssége az is, hogy ha egyszer megszülethet egy harmadik felvidéki magyar színház, akkor mi legyünk a kezdeményezők. A harmadik felvidéki magyar színház nekem hatalmas nagy álmom, majdnem túl is nőtt azon, hogy álom maradjon. Most viszont igazgatóként elsősorban a komáromi színház ügyeit kell megoldanom. Meg kell értetnünk a fenntartóval és az egész szlovák társadalommal, hogy nekünk legalább akkora éves támogatás járna, mint ami jár, mondjuk, a nyitrai Andrej Bagar Színháznak. Megérdemelten kiemelten fontos színház, úgy is viselkedik, mintha egy második pozsonyi Nemzeti volna, és nincs is ezzel gond. De mi is tudnánk ugyanilyen nagyszerű színház lenni, csak nem ebből a keretből. Igen, ki kell mondani, a színház sok pénzbe kerül – de ahhoz képest annyira nem sokba, mint amit ők megkapnak, mi pedig nem. Mi is tudnánk nagyobb társulatot működtetni, több előadást tartani, ha megvolna hozzá a költségvetés. És ezen a ponton mindig hangsúlyozni kell, hogy a Jókai Színház nem regionális színház, nem csak Nyitra megye színháza, hanem az egész felvidéki magyarságé.

Ennek a kérdésnek a rendezésére a múlt választási ciklusban megvolt a politikai akarat. Egy pillanatra úgy tűnt, a nemzetiségi színházak – speciális igényeiket, működési feltételeiket figyelembe véve – a kulturális tárcához kerülhetnek. Aztán éppen az érintett intézmények és a fenntartó megyék vétózták meg a kezdeményezést. Mit gondol, belátható időn belül megnyitható ez a téma?

Azt gondolom, a jelenlegi gazdasági helyzetben nem kellenénk a kulturális minisztériumnak. Örülhetünk, hogy egyelőre ennyi támogatást kapunk a megyétől, hogy Nyitra megyében biztos a magyar politikai képviselet, és hogy Csenger Tibor megyei alelnök személyesen is kifejezte, fontosnak tartja a színház sorsát. Most hiába kongatnánk a vészharangot, legfeljebb megmosolyognának bennünket. Amikor azt mondom, hogy több pénz kell ennek a színháznak, akkor 3-4 éves távra gondolok, remélhetőleg addig kilábalunk a Covidból és a hatásaiból.

A színház sokféleképpen megközelíthető: beszélhetünk róla költségvetési egységként, kulturális programokat kínáló intézményként, de legalább ilyen fontos téma a társulat. Jó ideje a Jókai Színház neuralgikus pontja, hogy a társulat építése, bővítése elmaradt. És félreértés ne essék, nem az a gond, hogy kik a tagjai, hanem hogy kik-mik hiányoznak belőle.

Most nagyon keményen fogalmazok, de nem lehet szépíteni: ha szerződésbe ideveszek valakit, és eltelik x év, később nagyon nehéz a státusán változtatni. Pedig egy színész kiéghet, mindenki megöregszik, idővel kevesebbet bír... Sok színházban komoly gond, hogy olyan színészek vannak szerződésben, akiket nem tudnak a rendezők megfelelő munkával ellátni. Egyébként a projektalapú színház nem az ördögtől való, Nyugat-Európában bevett szokás. Úgy látom, nekünk is ezt a stratégiát kell továbbvinnünk: a számunkra legfontosabb embereket szerződésben tartjuk, és próbálunk minél több művészt külsősként foglalkoztatni. Viszont az is igaz, hogy kisebbségi színházként mást is figyelembe kell vennünk. Lehet egy életen át szabadúszóként létezni, de nem könnyű. Nem mindenkinek való. Én már csak tudom: húsz évig csináltam. Ezen a téren szívós vagyok, beleszoktam, megtanultam, hogyan kell magamat menedzselni. De sok művész erre képtelen. Azok, akik magyar hallgatóként Pozsonyban végeznek, és nem mennek el a szlovák szakma felé, tőlünk és a Tháliától várják az esélyt. És ha nem kapnak lehetőséget, valamiféle biztonságot, lehet, hogy nagy tehetségű művészek hagyják el a pályát. Komáromban a 12 ember nagyon kevés. Meggyőződésem, hogy a társulat bővítéséhez idővel meg lehet találni a pénzt. El kell érnünk, hogy sokkal többet játsszunk. Ha több előadást tudunk eladni, több nézőt tudunk bevonzani, akkor növekednek a saját bevételeink. És ha emellett egy kicsivel több költségvetési támogatást kapnánk – mondjuk évi 2–2,5 millió euróval számolhatnánk –, akkor a társulat sorsa is megnyugtatóan alakulna.