Zuzana Čaputová: „A szolgálatom nem ér véget, csak máshogy folytatódik”

Egy éve ilyenkor még fontolgatta, indul-e a következő elnökválasztáson. A fejlemények tudatában sincs olyan érzése, hogy talán folytatni kellett volna, lenne még dolga?

Dolgom lenne, és lesz az utódomnak is. De a döntésemet nem bántam meg, mert fontolóra vettem minden körülményt, a parlamenti választások lehetséges eredményét is, de mindenekelőtt a saját erőtartalékaimat és a belső világomat. Ez hosszan érlelt, megfontolt döntés volt, ezért nincs okom átértékelni.

Megkönnyebbült, amióta döntésre jutott?

Abból a szempontból biztosan, hogy már nincs rajtam az a nyomás, hogyan fogok dönteni. Mindenki ezt várta, ezt kérdezte, és saját magamnak is meg kellett találnom a választ. De ami a további feladatokat és kihívásokat illeti, nincs könnyebbség, ugyanúgy dolgozom, mint eddig. Amit vállaltam, az közszolgálat, és az utolsó napig a képességeimhez mérten legjobban kell teljesítenem.

Hogyan fogadta a reakciókat, melyek szerint maradnia kellett volna, mert ön a hazai demokrácia egyetlen biztosítéka?

Ez megtisztelő, de ugyanakkor ki kell mondani, hogy a demokrácia jövője nem múlhat egyetlen emberen. Minden polgárnak kötelessége, hogy a demokrácia értékei iránt érdeklődjön, ez a közügyek iránti elkötelezettség az én életemben is folytonos. Épp ezért az elnöki mandátum befejezése sem jelenti majd azt, hogy teljesen visszavonulok, és többé nem érdekel, mi történik ezzel az országgal. A szolgálat nem ér véget, csak más keretet nyer.

Rendkívül nehéz elnöki mandátum jutott önnek, egymást követő válságokkal és kormányváltásokkal. Mi volt a legnehezebb?

Az igényességét illetően valóban legalább két, de talán három elnöki időszakot is kitett ez az egy mandátum. Nehéz választani, mi volt benne a legnehezebb, de emberi érzelmi szempontból a Covid-járványnak az az időszaka viselt meg leginkább, amikor emberek százai haltak meg úgy, hogy a hozzátartozóik el sem tudtak búcsúzni tőlük. Az utóbbi időben pedig a belpolitikai és külpolitikai válságok összessége és az ebből eredő társadalmi megosztottság az, amit a legnehezebben viselek.

Ön szerint mi lehet az oka annak, hogy a szlovák társadalom ennyire gyűlölködő, megosztott lett, és mára elhitte, hogy tehetetlen, úgyis felsőbb hatalmak döntenek róla?

Ennek a frusztrációnak és rezignációnak a hátterében is ott van az a sok válság, amit az embereknek el kellett viselniük, a koronavírus-járványtól kezdődően az orosz-ukrán háború jelentette félelmen és bizonytalanságon át egészen az áremelkedésekig. Ehhez társultak a gyakori kormányváltások és a politikusok közti durva szóváltások – az emberek jogosan érezték azt, hogy ez nem róluk szól, nem az ő érdekükben történik. A kiábrándultsághoz sokaknál hozzájárulhat az is, hogy mindannak ellenére, amit átéltünk és megtapasztaltunk, ott tartunk, ahol négy éve voltunk – újra Robert Fico a miniszterelnök. Én mégsem érzem úgy, hogy hiábavaló a demokráciáért folytatott küzdelmünk, mert az folytonos kiállást követel. Az emberiség történelme arról szól, hogy időnként egy lépést teszünk előre, aztán elbizonytalanodunk, és kettőt lépünk hátra, hogy utána újra egyet léphessünk előre a helyes irányba. Soha nem lehetünk közömbösek, mert hiszem, hogy elég okos és eltökélt ember él itt, aki szívén viseli ennek az országnak a jövőjét.

A Covid-járvány, az orosz-ukrán háború, a gazdasági és környezeti válság a világ összes országát érinti. Szlovákia mégis világelső az összeesküvés-elméletek népszerűségét illetően. Nem annak köszönhető ez, hogy egyes politikusaink is szeretnek ilyen elméleteket terjeszteni és gyártani?

Biztosan. Szlovákia Bulgáriával együtt élen jár az összeesküvés-elméletekben hívő országok között. Ennek az egyik oka az, hogy az emberek úgy érzik, a hatalom nagyon nagy távolságra van tőlük, ki vannak szolgáltatva neki. Ezt az áldozatszerepet erősítik az emberekben egyes politikusok is, amikor azt mondják, hogy mi majd megvédünk benneteket a külső fenyegetéssel szemben. Pedig Szlovákia független állam, független politikusokkal és állampolgárokkal. Nem arra van szükségünk, hogy folyamatosan fenyegetésekről és megmentőkről halljunk, hanem egészséges öntudatra.

Sokan naivan azt hittük, hogy ha az államfői posztot nő tölti be, a politikusok is úriemberként fognak viszonyulni hozzá. Ebben úgy tűnik, nagyot tévedtünk. Ön is meglepődött?

Igen, mert nem hittem, hogy ennyire el tud durvulni a politikai közbeszéd. Azt, hogy egy nővel szemben is ezt engedik meg maguknak egyesek, valóban nem vártam, és itt már nem csak rólam van szó, hanem minden közszerepet vállaló nőről. Amikor utánanéztem, milyenek a nők lejáratásának, közéletből való kiszorításának a stratégiái, megértettem, hogy megfontolt hadjárat célpontja vagyok. Azonosítottam azokat a sémákat, hogyan kell egy nő kompetenciáit kétségbe vonni, kialakítani egy hamis képet arról, hogy mások irányítják, mert képtelen önálló döntéseket hozni, támadni a megjelenését, a kinézetét. Ezt külföldön már mind leleplezték, de nálunk működött.

Amikor a közelmúltban azt láttam, hogy támogatta az erőszaknak kitett nőket, az jutott eszembe, hogy ön is áldozat, hiszen rengetegen szidták, rágalmazták nyilvánosan.

Igen, pszichikai erőszakban biztosan részem volt, de ez, úgy látszik, ezzel a poszttal jár.

Utólag megtudtuk, hogy a fenyegetések következtében egyszer éjnek idején kellett a lányaival az otthonából menekülnie. Miért nem szólt előbb?

Fontolgattam, mi tartozik a nyilvánosságra, mennyit kell politikusként elviselnem, s vajon nem ösztönzöm-e a támadókat még nagyobb agresszivitásra azzal, ha panaszkodom. Amikor döntéseket hoztam, elsősorban mindig a lányaim biztonságát tartottam szem előtt.

Elegendő támogatást érzett ezekben a nehéz időkben a társadalom részéről? Mert nem voltak tüntetések, aláírásgyűjtések, semmi.

Az elnöki poszt magányos műfaj. Csodálatos emberekkel vagyok körülvéve, de minden döntésem az én felelősségem. Ebből következik, hogy a szimpátia és az ellenszenv megnyilvánulásait is egyedül kell elviselnem. Emberek vagyunk, mindenkinek jólesik a támogatás, de megértem, hogy mindenkinek megvan a maga gondja-baja, nem is gondol arra, hogy másokért nyilvánosan kiálljon. Ugyanakkor végtelenül hálás vagyok a rengeteg köszönetnyilvánításért és elismerésért, amit akkor kaptam, amikor bejelentettem, hogy nem indulok újra az elnöki posztért. Olyan emberek is az elismerésüket fejezték ki, akik csalódottak voltak, mégis megértették, miért döntöttem így.

Meg lehet nevezni azt a pontot, amikor úgy döntött, hogy ezt már nem akarom?

Több ilyen pont összességéről beszélhetünk. Például a lányaimat érintő fenyegető levelekről, amikor feltettem magamnak a kérdést, hány ilyen jöhet még, és mikor váltják valóra a fenyegetést. Nem egy pillanat volt, hanem a pillanatok és okok összessége és főleg annak felmérése, lenne-e még erőm egy új, támadásokkal és rágalmakkal teli kampányt végigcsinálni, és utána teljes erőbedobással dolgozni. Azt kellett eldöntenem, van-e elég erőm ahhoz, hogy ne az elnöki poszt szolgáljon engem, hanem én szolgáljam a nemzetet, és döntöttem.

Magyarországról gyakran hallani, hogy a szlovák társadalom még nem rezignált, válságos pillanatokban képes ellenállni, helyesen dönteni. Ilyen válságos pillanat volt az ifjabb Michal Kováč elrablása és Vladimír Mečiar 1998-as bukása, vagy a Ján Kuciak és jegyese meggyilkolását követő tömegtüntetések. Újabb tragédia kell ahhoz, hogy feleszméljünk?

Valóban úgy tűnhet, hogy a társadalom rezignált, de remélem, nincs szüksége újabb tragédiára ahhoz, hogy ne engedje becsapni magát. Lehet, hogy hosszabb a vezetékünk addig, amíg reagálunk, de biztos vagyok abban, hogy ebben az országban van elég okos ember, akiknél már most bekapcsolt a vészjelző.

Nem lehet egyszerű köztársasági elnökként az önt gyalázó Robert Ficót egyszerre kormányfőként fogadni az elnöki palotában. Mi kell ehhez a professzionalizmuson kívül? Lelki egyensúly, nagyvonalúság?

Minden felelős poszttal együtt jár, hogy az ember dolgozzon önmagán, és tudjon elvonatkoztatni a saját érzéseitől. Amennyire emberiek vagyunk mi, olyan emberi lesz a módszer is, ahogy a munkánkat végezzük. Mindenkinek megvan az eszköze, amely segíti az önreflexióban. Számomra ilyen a meditáció, ami abban segít, hogy önmagamnak megválaszoljam, hol vannak a saját egóm határai, mi motivál, hol a határa annak, hogy az érzelmeim uraljanak. De a szóban forgó kapcsolatban mindennél nagyobb a jelentősége annak, hogy tudatosítsuk, miért vagyunk ott. Hogy ez egy szolgálat, amely nem a mi személyes sérelmeinkről, hanem az ország jövőjéről szól.

Ön személyiségvédelmi pert indított Robert Fico ellen annak érdekében, hogy koholt vádak, hamis indítékok senkit ne mobilizáljanak fizikai erőszakra. Hol tart most az ügy?

Sokáig fontolgattam, mit tegyek, mert nem vagyok az az ember, aki szereti a konfrontációt. Szándékosan nem bűnvádi feljelentést tettem, hanem személyiségvédelmi polgári pert indítottam. Nem akartam kriminalizálni az ügyet, csak akkor határoztam, amikor már úgy éreztem, hogy a kijelentések súrolják a fenyegetés határát. De máig egy centet sem követelek, beérem azzal, ha Robert Fico elnézést kér.

Szlovákiában most a jogállam teljes leépítése zajlik, a kormány meg akarja szüntetni a speciális ügyészséget, átírja a büntető törvénykönyvet, leváltja fontos állami intézmények vezetőit. Kész arra, hogy elnöki jogköreivel élve beavatkozzon?

Természetesen, az ilyen fontos változások rövidített eljárásban elfogadhatatlanok, ez látszik az Európai Bizottság és az Európai Ügyészség reakcióiból is. A Szlovákiai Ügyészek Tanácsa szintén egyértelművé tette, hogy a változás célja nem a szakmai minőség növelése, hanem egyes személyek felmentése. Még egyes koalíciós politikusok is olyan értelemben nyilatkoztak, hogy számukra a személyes változások és a visszavágás a lényeg. Okosabb lenne ez ügyben a rövidebb útról visszafordulni. A speciális ügyészség megszüntetését a jogállamiság olyan szintű leépítésének tartom, hogy amennyiben a parlament megszavazza, nem zárom ki az elnöki vétót, és azt sem, hogy az alkotmánybírósághoz fordulok.

Rudof Huliakot alkotmányossági okokra hivatkozva nem nevezte ki a környezetvédelmi minisztérium élére. Nem látja ma úgy, hogy legalább ugyanennyi érv szólt volna Martina Šimkovičová kulturális miniszterré való kinevezése ellen is?

Rudolf Huliakot valóban alkotmányossági okokból nem neveztem ki, ilyen akadályt Martina Šimkovičová esetében akkor nem találtam. Hangsúlyoznám viszont, hogy Martina Šimkovičová nem az én jelöltem, hanem az SNS-é. Minden, amit tesz, a koalíció és a kormányfő felelőssége. Látom, hogy sok kijelentésével és lépésével nem értenek egyet a szakmai szervezetek, és a magánaktivitásai is megkérdőjelezhetőek, de mindez már a kinevezését követően történt.

A külpolitikai irányultságunk és Ukrajna fontos téma volt a kampány idején. Egyelőre úgy tűnik, hogy a kormány itthon ellenzi, Brüsszelben megszavazza Ukrajna politikai támogatását, de a katonai támogatást beszünteti. Hogyan befolyásolhatja ez a nemzetközi megítélésünket?

Elfogadom, hogy a kormány nem folyósít további katonai támogatást, ugyanakkor kitart amellett, hogy Oroszország jogtalanul támadta meg Ukrajnát. Azt még Magyarország is elismeri, hogy Oroszország a nemzetközi jogot és Ukrajna területi egységét is megsértette. Amennyiben ezen a téren tájékozódási zavar következne be a szlovák külpolitikában, az sajnálatosan befolyásolná a külpolitikai megítélésünket, ami csak nehezen tehető jóvá.

Tavaly novemberben erős gesztust tett a magyar kisebbség felé, amikor olyan emberekkel vagy a leszármazottaikkal találkozott, akiket 1946-ban a Beneš-dekrétumok alapján Csehországba deportáltak. Milyen benyomást, üzenetet vitt magával erről a találkozóról?

Nagyon szép, mély érzelmekkel teli esemény volt, és őszintén, a szívem mélyéből fejeztem ki sajnálatomat és bocsánatkérésemet, mert ezeket az embereket nagyon súlyos sérelem érte. Megrendítő volt látni, ennyi év után is milyen erős érzelmeket ébreszt bennük ez az élmény. De a legerősebb benyomásom az volt, hogy annak ellenére, milyen kegyetlenül bánt velük akkor Szlovákia, mégis a hazájuknak tartották, és amint lehetett, visszatértek. Ez a szülőföldhöz való ragaszkodás mélyen megindított.

Az új évben valamennyien erőt, egészséget, boldogságot kívánunk egymásnak. Leköszönő köztársasági elnökként mit kívánna Szlovákia polgáraink, amit önerőből is el tudnak érni?

Hogy saját magunkkal és másokkal szemben is megértést és szeretetet tanúsítsunk. Csak ennyi kell ahhoz, hogy jobb legyen az életünk.

Az interjú a Vasárnap 2024/1-es számában jelent meg.