Szükséges-e az atyai pofon?

A mai gyerekeket sokszor azzal sem: némelyiküknek mintha mindent szabad volna. Otthon, az iskolában, nyilvános helyen, mindenhol, mert állítólag nem szabad akadályozni őket az önkifejezésben és megsérteni az önérzetüket. De valóban nem szabad büntetni, inteni, akár veréssel is fegyelmezni a gyermeket? És ha igen, hol a határ a nevelő célzatú pofon és az erőszak között?

A pedagógus feladja

A kérdés nagyon összetett, és a szülők, pedagógusok választása a terrortól az elkényeztetésig terjed. Helyes választ pedig nyilván csak az tud adni, aki időt szentel a gyermeknek, figyel rá, és kordában tartja. A gyerekek természetükből adódóan feszegetik a határokat: ha egyik nap nem szólnak rájuk, másnap még tovább mennek; ha otthon úgy nevelik őket, hogy tökéletesek, és mindenkinél különbek, a közösségben is nehezen alkalmazkodnak. Ma ez, sajnos, egyre gyakoribb. „Sokszor már abból baj van, hogy nem a becenevén szólítunk valakit, vagy kifogásolni merjük a hétéves kislány festett körmeit” – mondja pedagógus ismerősöm, akit az egyik tanuló szülei feljelentettek, mert kiküldte az óráról a többieket zavaró lányukat. „Nevetgélt, szórakozott, minden szavamat kommentálta, és amikor csendre intettem, azt mondta, hogy vele otthon sem beszélnek így. Kiküldtem a folyosóra, higgadjon le; erre másnap bejött az apja az igazgatóhoz, hogy megsértettem a lánya személyiségi jogait. Miután az igazgató kiállt mellettem, a szülők feljelentettek a tanfelügyeletnél. Hetekig tartó vizsgálat következett, és bár nekem adtak igazat, szóltak, hogy legyek engedékenyebb, mert ma mindig a szülőnek van igaza. Az ilyen eset rossz hírét kelti az iskolának, a szülő pedig el is viheti a gyerekét, és ezzel fejpénztől fosztja meg az intézményt. Úgyhogy azóta ez a kislány azt csinál, amit akar, ignorálom. Szerencsére amióta látja, hogy nem érdekel, ő is fékezi magát. Megvagyunk egymás mellett, de ez senkinek nem jó. Ő nem igyekszik, nem fejlődik, én pedig úgy érzem, hogy pedagógusként kudarcot vallottam.”

Elhanyagolt, elkényeztetett

Hasonló példával mindegyik pedagógus tudna szolgálni, különbség csak abban van, hogy egyesek a végsőkig küzdenek, mások pedig feladják. Azt tartják, végeredményben a szülők felelőssége és gondja, hogy mi lesz a gyermekükből, ők sem megbecsülve, sem megfizetve nincsenek azért, hogy embert faragjanak belőle. És ha csak az érem egyik oldalát nézzük, igazuk is van, mert a határok megszabása otthon kezdődik. A gyerekszobában, ahol el kell rakni a szétdobált játékokat, a konyhában, ahol meg kell enni az ebédet, és az utcán, ahol köszönni kell az ismerősöknek. Rögtön azután, ahogy a szülő köszön, merthogy a példa ragadós. Arrogáns, öntelt szülőnek csak arrogáns, öntelt gyereke lehet, mert azt látja, hogy senkit sem kell tisztelnie, és sehol sem parancsolnak megálljt neki. „Ezek boldogtalan gyerekek, mert nincsenek határaik – véli Dagmar Kopčanová gyermekpszichológus. – Káosz van a fejükben, biztonságérzet és rendszer helyett, mert egyrészt mindent megkapnak, másrészt amire a leginkább szükségük van – szüleik idejére és figyelmére –, abban hiányt szenvednek. Ahogy a Biblia mondja: mindent szabad nekik, csak nem minden válik hasznukra. Lehet, hogy négy szakkörre járnak, s az egész nyári szünidőt lovas táborokban és külföldi nyelvtanfolyamokon töltik, de a szüleiknek nincs idejük leülni és beszélgetni velük” – figyelmeztet Kopčanová.

Elterjedt vélemény, hogy a gyermekeket mindig foglalkoztatni kell, de ez inkább a szülők kényelmét, mint a gyerekek javát szolgálja. „A gyermekeknek szükségük van az otthoni semmittevésre, a játékra és arra, hogy együtt legyenek a szüleikkel – mutat rá Alena Vrbovská nyugdíjas gyermekorvos. – Nem kell mindig tudatosan foglalkozni velük, elég az is, ha csak érzik a jelenlétüket. Ezért nem értem azokat az anyákat, akik a kisebb gyerekkel gyesen vannak, s a nagyobbat beadják óvodába. Egy-két évtizede ez még elképzelhetetlen volt, és nemcsak takarékossági okokból, hanem azért is, mert az anyák tudták, hogy a gyereknek velük a legjobb.”

Dorgálni és dicsérni is kell

Ma sokan egzisztenciális okból sem engedhetik meg maguknak, hogy óvodáskorig mindennap otthon legyenek a gyerekkel. Az intézményes nevelés önmagában nem gond, és nem is szülői kudarc, csak azt kell idejekorán tisztázni, hogy a gyermek hol mit engedhet meg magának – magyarázza Dagmar Kopčanová. „Ha a szülők otthon sem egységesek nevelési kérdésekben, s amikor az egyik megtiltja az esti tévézést, a másik megengedi, és ha az egyik nem akar valamit megvenni, a másik megveszi, vagy a gyerek előtt szapulják a pedagógust, akkor ne csodálkozzanak, hogy a gyerek megtanul manőverezni, és mindig a maga javára tudja fordítani a helyzetet. Főleg elvált szülők gyermekeinél figyelhető meg ez a nevelési diszharmónia. A gyerekek ezt hamar megérzik, visszaélnek vele, és egy egész életre megtanulják, hogyan lehet előnyt kovácsolni az érdekelt felek közti ellentétekből. Talán sokan azt mondanák, hogy ez előny a mai üzleti világban, de az emberi jellemet tekintve én inkább hátránynak nevezném” – mondja Kopčanová. Véleménye szerint a probléma a legtöbb esetben szülői lelkiismeret-furdalásból ered. Idejük nincs rájuk, tehát anyagi téren és túlzott engedékenységgel igyekszenek jóvátenni a mulasztásukat. Minél kevesebb időt töltenek a gyermekkel, annál kevésbé ismerik, és annál kevésbé tudják, hogy mi a jó neki. Akár egy atyai pofon is segíthet, ha az adott helyzetben az téríti észhez. Utána, persze alkalmas időben, dicsérni is kell, mert a folytonos dorgálás a másik véglet. A gyerek megszokja, hogy mindig szidják, semmi sem jó, amit csinál, és az egyik fülén be, a másikon ki. A folytonosan emelt hangerő azt eredményezi, hogy meg sem hallja, amit mondanak neki, a túlélésre, bliccelésre rendezkedik be. Megtanul hazudni, alakoskodni, látszatmegoldásokat alkalmazni, és sajnos, sok szülő be is éri ezekkel. Pedig mindig azt kellene szem előtt tartania, hogy a gyermek ugyan próbálkozik, de a határokat a felnőttek szabják meg.

„Érted haragszom, nem ellened”

Ahol hiányzik a jó példa, ott sokszor a tehetetlenségből fakadó erőszak következik. Sok pszichológus szerint a verés annak a jele, hogy a szülő nem uralja a helyzetet, nevelési módszerei kudarcot vallottak. Mások azt vallják, egy pofon vagy fenékre csapás nem árthat a gyereknek, főleg akkor nem, ha valóban végső megoldásként, szélsőséges esetben alkalmazza a szülő. Legutóbb Ferenc pápa kijelentése kavart vitát: azt mondta, a jó apa megbocsátani és büntetni is tud. „Nem szentimentális és nem könnyelmű, időnként megüti a gyermekét, de soha nem arcon, hogy ne alázza meg” – mondta a pápa. Szavaira százezrek reagáltak a közösségi oldalakon, és a kiskorú gyermekek védelmére alakult pápai bizottság is azt ajánlotta a katolikus egyházfőnek, hogy módosítsa a kijelentését, mert a világban gyermekek millióit bántalmazzák. Ez igaz, de egy jó időben, elégséges indokkal elcsattant atyai pofonnak azért ma is megvan a helye. Már csak azért is, hogy a gyermek tudja: most valóban túllőtt a célon, olyasmit követett el, amire a szó már nem elég. Vekerdy Tamás pszichológus szerint nehéz meghúzni a határt, hol végződik a „néha rácsapok a fenekére”, és hol kezdődik a bántalmazás. Az előbbit nem tartja tragikusnak, különösen akkor nem, ha például egy „hülye voltam, te is az voltál, bocsánat” fordulattal helyükre kerülnek a dolgok. Persze ha a bocsánatkérés rutinná válik, akkor ez sem működik – teszi hozzá Vekerdy. Azt mondja, hogy minél nagyobb a gyermek, annál ártalmasabb lehet a pofon, mert az idősebbek sértőbbnek, kibírhatatlanabbnak érzik. Vagyis az atyai pofont simogatásnak kell követnie, hogy a gyerek érezze, hogy a szülő érte haragszik, nem ellene.

Erre kell figyelni

– A fizikai erőszak mindig megalázza a gyermeket, és csak akkor nem hagy maradandó nyomot, hogyha a szülő megindokolja, vagy ha indulatból cselekedett, képes bocsánatot kérni.

– Az indokolatlan fizikai erőszak a gyermekben indulatot, haragot, bosszúvágyat vált ki, arra tanítja, hogy az erősebbnek van igaza.

– Fontos meghatározni a szabályokat és a gyermeket csak akkor büntetni, ha tudta, hogy tilos, amit tett.

– A büntetést megelőzően a szülőnek el kellene beszélgetnie a gyermekkel. Lehet, hogy jó oka volt a szabályok megszegésére – például azért késett, mert lekéste a buszt, azért verekedett, mert a barátját védte, stb.

– Legyünk következetesek. Amit egyik nap megkövetelünk, azt másik nap is követeljük meg.

– A cselekedetekre, ne pedig a személyre összpontosítsunk. Mondjuk azt, hogy „butaság volt tönkretenni azt a játékot”, ne azt, hogy „hülye vagy, mert tönkretetted a játékodat”. Ha a személyiségét támadjuk, kisebbségi érzéseket váltunk ki benne.

– A büntetésnek összefüggésben kell lennie a rossz cselekedettel. Ha a gyermek fél órával később jön haza a megbeszéltnél, a legközelebbi buliból fél órával hamarabb kell hazajönnie.

– A szülő legyen következetes: ha büntetéssel, fenyegetőzik, ezt tartsa is meg.

– Minden apróságért nem kell büntetni a gyermeket, mert megszokja, és apatikussá válik.

– Fontos a szülők közti összhang és egyetértés. Ha ellentétek vannak köztük a nevelést illetően, a gyermek nem tudja, mi a helyes, és megtanul lavírozni.

– Hideg fejjel döntsünk, hogy a büntetésnek értelme és eredménye is legyen.

– Ne halogassuk a büntetést, mert a gyermek elfelejti, miért kapta.

Fontos a következetesség

A szülőnek úgy kellene nevelnie, hogy ne legyen szüksége a nevelő célzatú pofonra. De minden gyerek más, és előfordulhatnak olyan sarkított helyzetek az életben, amikor a szülő pofonnal oldja meg a problémát. Az ilyen pofon, amely „egyszer” csattan el az életben, általában emlékezetes marad, és a szenvedő alany úgy emlékszik vissza rá, hogy hasznos volt. De ahol ez az egyetlen nevelési módszer, ott a gyermek fásulttá válik a fizikai bántalmazásokkal szemben, és a túladagolt pofonok nem fejtik ki nevelő hatásukat. A szülőnek és a pedagógusnak is feladata, hogy megszabja a határokat, amelyeken belül a gyerekek mozoghatnak. Hogy megalkossa a szabályokat, amelyek szerint viselkedjenek, és következetesen meg is tartassa őket. Ez a legnehezebb feladatok közé tartozik. A gyermekek árgus szemekkel és kihegyezett fülekkel követik az eseményeket, s ha úgy érzik, gyengülnek a szabályok, akkor ezt előszeretettel kihasználják. Sokszor nehéz dolog következetesnek maradni, ám ha a felnőtt maga szegi meg a szabályokat, sokat árthat vele gyermekének. Általában elvált szülőknél figyeltem meg azt, hogy engedékenyebbek gyermekükkel, mert mindkét szülő jobb szeretne lenni a másiknál; s közben nem veszik észre, hogy ezzel általában az ellenkezőjét érik el.

Hadas Katalin gyermekpszichológus