Szoknyás kapitány

Ültem már hajón, de még soha nem úgy, hogy nő lett volna a kapitány. Ez nyilván nem azért volt, mert egy dalmát mondás úgy tartja, hogy „hajóra nőt ne hozz, lázadást, zendülést okoz!” Bár Komáromban közel a Duna, Andreára sem rögtön talált rá a hajósszerelem. Kitűnő röplabdázó volt egykor, játszott a válogatottban, a pozsonyi főiskoláscsapattal bajnoki címeket szerzett, aztán férjhez ment, 21 éves volt, amikor megszületett a lánya (Szandráról már írtunk a Vasárnapban, anyukája nyomdokaiban halad, ugyancsak válogatott röplabdázó). Utána még játszott, egy-egy évig Nyitrán és Alsókubinban, aztán hosszú ideig szülővárosában. Még ma is kap ajánlatokat, s érdekes lenne, hogyha a lánya ellen lépne pályára, de a hajózással lehetetlen volna összehangolni a ligameccseket, az edzést. Meg kell elégednie azzal, hogy ha itthon van, volt csapattársaival szerdán és pénteken még odaáll a magas háló alá. Amolyan lelki terápiakánt. 

Dupla szerelem

Andrea – kis kerülővel – egy szép napon hajón találta magát. Eredetileg személyszállítóra készült, de a barátnője beprotezsálta egy folyami tartályhajóra, s ott nemcsak a hajózással ismerkedett meg, hanem jövendő párjával is. Mit ad Isten, a férfi ugyancsak komáromi volt, de otthon sohasem botlottak egymásba. Dupla szerelem lett belőle. Mindmáig ő a kapitány, Andrea pedig mellette az első tiszt. Egyébként otthon megoszlanak a dolgok, de itt nincs demokrácia, a rendet és a fegyelmet mindenáron fenn kell tartani. Az egyszemélyi felelősség a kapitányé. Mindenkinek megvan a maga feladata, felelőssége, de amit a parancsnok mond, az a döntő. Mint a katonáknál.

„Dunsztom nem volt, hogy is van az a hajón, nekem is meg kellett járnom a szamárlétrát, s csak azután tehettem le a kapitányi vizsgát, ami külön élmény volt: négy német volt a bizottságban, s jól megszekíroztak. Az egész folyamat hét évig tartott. Legalább három év, amíg az ember megtanulja az alapdolgokat – magyarázza Andrea, amikor a komáromi Európa udvar egyik kávézójában leülünk beszélgetni. – Nem volt könnyű: egyrészt Szlovákiából jöttünk, másrészt a kapitány hozott egy asszonyt, és ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Ami a nőket illeti, még mindig nagy a diszkrimináció; ez is egyik oka volt annak, hogy letegyem a vizsgákat, mert különben kevés férfi respektálja, hogy nő a felettese. Ez érdekes, mert mára kicsit megtört a jég, Hollandiában nagyon sok a hajós hölgy, már nem rendkívüli dolog a női kapitány. Egész családok dolgoznak a vízi közlekedésben, hajón élnek. Az a jó, hogy mi is ketten vagyunk, mert nagy a rivalizálás. A férfiak között még inkább, mint a nők között. El sem hinné, hogy miket tudnak mondani egymásra. Nyolcan vagyunk, én vagyok köztük az egyetlen nő, de hogy néha milyen hiúk tudnak lenni!”

A hajó nem motorcsónak

Andreáék egy nagy, rengeteg tartályhajót üzemeltető luxemburgi cég – amelynek a főnöke holland – képviseletében hajóznak. Mindenféle vegyi anyagokat szállítanak. Ez nem veszélytelen, tiszteletben kell tartani a biztonsági előírásokat. Háromhetes turnusokban dolgoznak: három hetet töltenek vízen, hármat itthon, de megesett, hogy egyfolytában egy egész hónapot volt a hajón. Úgy gondoltam, ilyenkor nem lép szárazföldre, de kiigazít. Ha például Antwerpenből Bázelbe tartanak, négy napig csakugyan nem szállnak ki, de vannak rövidebb útvonalak is, s amíg folyik ki- vagy berakodás, kimehet a partra. A kutyusával együtt – otthon négy is van –, mert az is vele utazik. Igaz, hogy hosszabb bolyongásra ilyenkor sincs ideje, a kikötők rendre messze vannak a városközponttól. Andrea képeket húz elő, a hajóról, a hátul lévő lakrészükről, a kutyusról, aztán nevetve mutatja, hogy néz ki, amikor fáradt.  

Egy kapitány életét felelősségteljesnek, de kicsit kalandosnak képzelem. Andrea sóhajt, aztán helyrerak: „Ugyanolyan munka ez, mint bármi más; abban nehéz, hogy sokszor hajózunk éjszaka. Ha hosszabb útra megyünk, most úgy osztjuk be, hogy én tartom a frontot nappal – Károly, a párom ilyenkor alszik –, tekintettel arra, hogy mégiscsak kezdő vagyok, s eltart még néhány évig, amíg olyan profi leszek, mint a többiek. Óriási különbség van a nappali és az éjszakai hajózás közt: éjszaka radarral történik az irányítás, mert semmit sem lát az ember. De már kezdem megszokni ezt is. Úgy mondanám, szerencsém van, hogy van, aki tanítson, s van hozzám elég türelme; mert nagyon sokat kell tanulni. A hajó nem úgy működik, mint egy motorcsónak, bár a mienknél, amely csak olyan hajócska – nyolcvan méter hosszú, és kilenchatvan széles – vannak jóval nagyobbak is. Mi is hajóztunk már százkilencven méteressel is.”

Szélben nehéz manőverezni

Nemcsak manőverezni, főleg sötétben, sok egyéb akadállyal is meg kell küzdeni. Az extrém időjárás, a szél a legnagyobb ellenség: ha belekap a hajóba, nem könnyű irányítani. Andrea nem szégyelli, hogy néha sírva fakad. „Egyszerűen megijedek. Van úgy, hogy öt hajó van egymás mellett a Rajnán, nagyon kell figyelni. Megesett, hogy Amszterdamból mentünk ki a tengerre, s nyolcas-kilences erősségű szelet kaptunk, és mivel a hajó nem volt megrakva, úgy dobálta a szél, mint egy papírdobozt. Feldőltek a szekrények, lerepült a tévé, el voltam készülve a legrosszabbra: felhívtam a lányomat, hogy itt a vég. Nagyon féltem, nem szeretnék ilyet még egyszer átélni, nagyon kellemetlen volt...”

Andrea párjának csaknem két évtizedes gyakorlat áll a háta mögött. Csak hosszú évek alatt lehet megtanulni a szakmát. „Nem úgy van, hogy odaáll az ember a kormány mögé, s megy magától – mondja Andrea, és nem ért vele egyet, amikor ezt a foglalkozást az autóvezetéshez hasonlítom, mert abba, ha nap mint nap volánnál ül az ember, könnyebben belejön. „Én sokat vezetek, de az autó más. A hajó mindig másképp reagál: ha ilyen vagy olyan az áramlat, ha meg van rakva, ha üres. Ezt csak úgy lehet megtanulni, hogy kitapasztalja az ember.” Nem szégyelli, hogy néha a párjához fordult tanácsért, aki sokszor állt mellette, amikor manőverezni vagy valami mást tanult. Ma már Andrea maga is elboldogul, de bevallja, hogy a manőverezés mindmáig a legnehezebb feladat számára. De reméli, hogy idővel és kellő türelemmel ebben is kellő rutinra tesz szert. „Képzelje el, hogy a csatornán egy tíz méter széles kamrába kell beleférni, ami azt jelenti, hogy a hajó mindkét oldala húsz-húsz centire van a faltól. Nappal még csak elmegy, de sötétben vagy ködben... Igaz, hogy a hajó orrán és a taton, no meg a kormányházban is van kamera, de így is inkább a kolléga ítélőképességére van az ember utalva. A rutinos kapitányok már gond nélkül bepréselik a hajót bárhová.”

Andreáék idén a karácsonyt vízen töltötték. Ott is elkészítette az ünnepi ételeket, a Jézuska is hozott ajándékokat, igaz, jóval szerényebben, mint otthon. Van, amikor szerencséjük van: tavaly szilveszterkor Kölnbe csodálatos tűzijátékra érkeztek; de volt olyan is, hogy ünnep ide vagy oda, a hajót ki- vagy meg kellett rakni. Nem bánkódnak emiatt, tudták, hogy mit vállaltak...