Mitől gyerek, aki felnőtt?

Tisztázzuk: nem a játékos, a kártyás, a biliárdozó, a focizó, hokizó, monopolyzó felnőttre gondolok, nem arra a gyermekre, aki mindenáron nyerni akar, s ha nyer, üvöltve ugrik a magasba, feldobott karjai után, s esetleg ki is csúfolja a vesztest. Nem a kegyetlenről, hanem arról az őszintéről. Aki mintha még nem találkozott volna a gonosszal, akinek csak tündérmeséket olvas az anyukája, s akit még a sporhelt sem égetett meg soha. Hisz a JÓban, hogy csak a JÓ van. A homokozóban bárkinek, éppen jöttnek, rögtön mentnek átengedi kiskannáját, kislapátját, és csengve nevetve, hogy ő maga is annak a nagy JÓnak a része, kaparja össze tíz körömmel, puszta kézzel a maga legszebb homokvárát, és mikor az átengedett lapátjával meg még lábbal túrják szét és tiporják el, azzal a tágra nyílt, nagy kerek szemmel torpan meg, amilyen csak és csakis az ilyen gyermeknek van. Áll egy ideig tátott szájjal, majd belekezd egy új és újabb várépítésbe. Nem üvölt, nem szalad az anyjához, és semmiképp nem szórja tele homokkal a támadó várdöntő haját-szemét. Végigméri őt, jól megnézi magának, még látja kezében a saját kislapátját, de már az sem izgatja, hiszen közben nem kis gyakorlatra tett szert a puszta kézzel homokozás területén. A másik ismérve ennek a gyermeknek akkor is, ha felnőtt testben rekedt, hogy örül. Örül a másik eredményének, sikerének, gyarapodásának, és tényleg őszintén örül (ne az érdekből mosolygó játékos típusra gondoljunk), így aztán, ha neki van sikere, eredménye, gyarapodása, azt hiszi, vele is tényleg őszintén örül mindenki, aki mosolyog rá, aki elismerően lapogatja a hátát, veregeti a vállát. Isten áldása, merő öröm ilyen gyermeknek lenni, aki örül, ha másnak jó, és örül, ha örömével még örömöt szerezhet, aki örül, ha ő maga sikeres, és örül, mert elhiszi, hogy örülnek a sikerének (ahogy szokták is mondani, naiv gyermeki őszinteséggel). Ő az, aki nem tart haragot, és soha nem áll bosszút. Ő a bárány bárány, nem a báránybőrbe bújt játékos farkas. A világ látszólag nem kedvez ennek a típusnak, mert a világot a játékosok és a könyörtelenek viszik előre, a diplomácia meg a politika, nem az őszinteség. A világ talán nem kedvez, de a természetnek szüksége van rájuk. Ők azok, akik harcolnak egy fáért, akik felmásznak a kősziklára egy törött szárnyú madárért, akik megvárják, míg felnő a csirke, míg beérik a paradicsom, nem mérgeznek étket, földet, jövőt. Ők azok, akiket nem lehet lefizetni, drága játékokkal sem megvenni. A játékukat is ők csinálják.

Ki emlékszik még rajtam kívül a budaházi Jáger Csillára, aki még Huncutka elődje idejében volt a Vasárnap heti szereplője, ilyen őszinte gyermek típusú társszerzője a Kópé rovatnak? Jaj, de sok mindent kitalált: varrt Kópé babát és elnevezte Huncutkát, készített babaházat, papírállatkákat, társasjátékokat, megalapította a Kópé-klubot, gyártotta a klubos ajándékot, aztán a Vasárnap kópétlanításával ő is távozott. Tíz-tizenhárom éves volt? Képzeljék el, megkerült! Gyönyörű egyetemista ifjú hölgy, ki mit csinál, ha nem tanul? Igen, örül és mosolyog és bulizik és… gyártja a játékait, varrja a táskát, a ruhát, az ékszert, a bukszát, a… amit csak megkíván, megvarrja magának. Meg a Huncutkának, akihez visszatalált, nézzék csak meg: a budaházi Jáger Csilla ismét ajánl!

Tíz év után.

Cs. Liszka Györgyi

Hetente egyszer, VASÁRNAPonként, élelmiszerrel és játékokkal felpakolva, az első vonattal elutazott Kaunaszba, az utolsóval pedig vissza.

Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei