Egyszer régen, nagyon régen a jegyesoktatáson elhangzott, hogy ha együtt sétálunk a kedvessel, és szembejön egy nagyon attraktív, érdekes személy, fordítsuk el a tekintetünket. Teljesen mindegy, hogy a férfi figyelmét kötné le egy izgalmas hölgy ringó szoknyájának a látványa, vagy a nőét egy villanó tekintetű Adonisz felbukkanása, keressünk gyorsan a járdaszegélyen inkább egy követ, és abban gyönyörködjünk. A fűtetlen plébánia kis termében elmondták: rácsodálkozni valaki szépségére, tekintetünket máson legeltetni már megcsalás.
Gyerekkoromban ismertem néhány ilyen nagyon szépen, harmincvalahány év után is kéz a kézben sétáló párt, valóban nem néztek másra, inkább keresték azt a bizonyos követ az útszélen. Aztán megtudtam azt is, hogy odahaza, a zárt ajtók, átláthatatlan vastag falak mögött hangos veszekedésektől ringott az alattuk élők csillárja, látogatáskor döbbentem tapasztaltam, hogy sivár az otthonuk, hogy a sokak által irigyelt páros csak a sóvár tekintetek előtt érzi még erejét az összetartozásuknak. Ott élik meg mások dicséretében. Ezért kell újra és újra elindulniuk otthonról, hogy ismét bezsebeljék az elismerő szavakat. Mintha kivilágított színpadon játszanák újra és újra el azt, amire titkon mindenki vágyik. Még ők is.
Nagy-nagy beszélgetések
Baráti körben sokat vitatott téma volt, hogyan viselje az egyik fél, amikor a párja hosszas, elmélyült, szeretetteljes beszélgetéseket folytat egy ellenkező nemű barátjával. A legtöbben azt állították, hogy addig nincs vele gond, amíg ezektől feltöltődik, és kedélyes hangulatából, újonnan szerzett ismereteiből juttat a párjának. Megbeszélgetik a hallottakat, és még érdekes is lehet, ha kicsit más szemszögből látják azt, amiről addig nem úgy vélekedtek. A lényeg, hogy mindenki gazdagabbnak érezze magát mindettől, nem pedig valamitől megfosztottnak. A baj ott kezdődik, amikor ezek a beszélgetések már annyira bizalmasak, hogy nem oszthatók meg otthon, mert ez által a barát kiszolgáltatottnak érezheti magát. Ugyanez a helyzet a telefonbeszélgetéssel, az sms-váltással vagy az egyre gyakoribb csetbeszélgetésekkel, amelyeket rendszerint személyes találkozók követnek. Hol van ez alatt az idő alatt annak az embernek a párja, amíg a másik ennyi minőségi időt és figyelmet fordít egy harmadik személyre? Vagy szenved ettől, vagy hátradől, és elégedetten nyugtázza, hogy nem neki kell lelkiznie a párjával. Hódolhat a kedvtelésének, kipihenheti a munka fáradalmait. Nem kell arra ügyelnie, hogy míg a másik kiönti a szívét, könny szökik a szemébe, de nem a meghatottságtól, hanem az elnyomott ásítástól. Az első esetben, amikor szenved tőle, gyanakodni és kutakodni kezd, ahelyett hogy kérdezne, beszélgetne. Inkább belenéz a mobiltelefonba, átfutja az sms-eket, vagy feltöri a közösségi oldalt, és átpásztázza a párja cseteléseit. Azok, akik hosszú távon a hátradőlést választják, és nyugodtan átengedik a korábban ugyan élvezett, de idővel igencsak fárasztóvá vált estékbe, éjszakákba nyúló lelkizést másnak, a harmadik félnek, rendszerint később ocsúdnak. Szerencsés esetben a párjuk csak jól érzi magát valahol, valakivel, de kényelmesebb annál, mintsem hogy kilépjen a kapcsolatból, lakásgondokat oldjon meg, anyagiakon osztozkodjon, és magyarázatokat találjon ki a népes rokonságnak és baráti körnek arról, mi az, ami nem működött, mert hiszen ebből ők mit sem érzékeltek.
Foggal-körömmel
Másképp vélekednek a megcsalásról azok, akik foggal-körömmel ragaszkodva, de maradnak egy nem működő kapcsolatban, nehogy szó érje a ház elejét, de minden egyes alkalommal elsírják bánatukat egy-egy bizalmasabb rokonnak vagy barátnak. (Vannak, akik bizton állítják, hogy a gyerekek, a család összetartásáért maradnak. A gyerekek erre azt válaszolják, nincs gonoszabb, mint amikor miattuk hoznak áldozatot.) Amikor megkérdezik a panaszkodót, hogy akkor miért nem tesz többet a kapcsolatáért, rendszerint az a válasz, hogy már mindenbe belefáradt, és hogy ebből a kapcsolatból már úgysem áll fel egyikük sem. Fáradtak bármiféle változtatáshoz, váltáshoz. Ez a kapcsolat olyan, amilyen, de már legalább ismerik a járást, tudják, mikor kell kitérni a másik szóbeli csapása elől, és mikor hatékonyabb hallgatásba merülni vagy bólogatásba simulni. Egy új mindig hozhat magával még nagyobb kockázatot.
Megint csak másképp vélekednek a megcsalásról azok, akik felálltak és elváltak. Őket a kapcsolatban maradó notórius panaszkodók kerülik, mert nekik már nem lehet elmondani, hogy nem jó a házasságuk.
Nincs bűnös, és nincs áldozat
Nem élhetek konkrét példákkal, és nem meríthetek a szakirodalomból sem, mert ahhoz túl sok mindent olvastam el a párkapcsolatokról és a hűtlenségről az utóbbi időben, még mielőtt kimondták volna a válásomat.
Egyvalamit azonban megtanultam, és megosztottam a szeretteimmel is. Egy megromló kapcsolatban nincs bűnös és áldozat. Ha van idő és erő arra, hogy ezeket egy sokéves kapcsolatban élő pár indulatok nélkül felgöngyölítse, akkor kiderül, hogy mi minden lehet egy válás mögött. Vissza is térhetnénk nyugodtan annak a bizonyos kőnek a példájához, amely a jegyesoktatáson elhangzott. Hogy mi minden számíthat megcsalásnak. Például már az is, ha egy anya szülés után, sőt még évek múltán is sokkal inkább anya, mint feleség vagy szerető. Annyira anya, hogy a törődés súlypontját úgy helyezi a szerelmére, mintha őt is gyerekként kellene minden nap túlgondoznia. Pedig a megismerkedéskor tudott az az ember mosni, főzni, vasalni, csak hát most az ősanyaszerepből kitekintve a feleség mindent győzni akar, bele is rokkan, mégsem adja ki az áldozatszerepet a kezéből. Mindenkit szolgál a nap huszonnégy órájában, nincs idő szép ruhába bújni, nincs idő koncertre menni, nincs idő gyertyafényes vacsorára. Nincs minőségi idő nőként a másik számára. Csak a szolgálat van. Szolgál a férj is, annyit vállal magára a család ellátásáért, jólétéért, hogy már nincs ereje szépen szólni a másikhoz. Főállású alkalmazott, emellett próbál jó apa lenni. Minden erejét megfeszítve teljesít azokban a szerepekben, amelyek egy családfőre hárulnak. Észre sem veszi, ahogy elveszett az a minőségi idő, amelyet minden körülmények között egymásra kellene szánni.
Jó tanács (helyett)
Nincs jó tanácsom. Talán így utólag csak annyi, hogy a főállású alkalmazott, a főállású szülő szerepe mellett mindvégig főállású kedvesnek kellene maradnunk. Ugyanannyi időt fordítva minden szerepre, és amikor már tudat alatt érezzük, tudjuk, hogy megbicsaklott a helyes arány, nagyobb súlyt helyeztünk egyik vagy másik feladatkörre, még idejében vissza kellene rántani a volánt.
A gyerekek nagyon sokat tanulnak abból, milyenek otthon a párkapcsolati viszonyok, de ugyanennyit tanulnak a nagyszülőktől vagy a baráti családoktól. Figyelnek, elemeznek, leszűrik a szükséges tanulságot. Vannak családok, ahol mindent megköszönnek egymásnak, azt, ha a másik előzékenyen odaugrik az ajtóhoz, és előreengedi a párját, vagy amikor este tiszta lakásba érhet haza. Akadnak otthonok, ahol ezt teljesen feleslegesnek tartják, hiszen a másik egy pillantásból érti, hogy mire képes érte a párja, minek ehhez többletszavak, gesztusok. A székely vicc jut ilyenkor az eszembe, amikor ötven év után megkérdi az asszony a férjét, szereti-e még. Ő pedig azt válaszolja, hogy de hiszen már mondta ötven évvel azelőtt, és mivel semmi nem változott, nem fogja ismételni. Amikor a fiatal vagy az idősödő pár egyezteti az otthonról, a családból vagy a barátoktól hozott tapasztalatokat, jócskán megoszlanak a vélemények arról, milyen modell a megfelelő.
Az odahaza megélt, apa diktálta fegyelem ugyanolyan ártalmas lehet egy új kapcsolatban az ember gyerekénél, mint a megrögzött matriarchátus, ahol a nő mindig pontosan tudja, mire gondol a másik, és mi neki a legjobb. A gyerekek védekező mechanizmusa ilyenkor beindul, és az imádott, hőn szeretett párjánál azonnal kipécézi azokat a tulajdonságokat, amelyeket ő a saját kapcsolatában nem kér. Remélem, még idejében szólok azoknak, akik döntéshelyzetben vannak, vagy talán már döntöttek is, hogy mérlegeljenek higgadtan.
Senki sem fog a kedvünkért megváltozni, és mi sem fogunk senkinek a kedvéért. Legfeljebb egy ideig megpróbálunk alkalmazkodni a helyzetekhez, elvárásokhoz. A legkritikusabb pillanatokban azonban mindenki arra vágyik, hogy megőrizze a saját személyiségét, és úgy legyen értékes a másik számára, ahogy van. Ezt nevezik feltétel nélküli szeretetnek; a többi megalkuvás és önfeladás.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.