Ifjú szívekben kakukktojás

Lehet viszont ugyanolyan katartikus lelkiállapotot teremteni egészen más felütéssel, mint a tragikum: vidámsággal, örömmel, játékossággal. Ezt én sosem hittem volna. Az élményt és a profizmust igen, meg még a Hégli Dusántól már szinte természetesnek vett ötletteliséget is, de a katarzis hőfokát, azt nem. Kezdődött, ahogy akkor, de mintha tán még szebbek volnának a lányok, mutatósabbak a legények, a mozgásuk viszont ugyanoly légies, hogy azt hihetem továbbra is, amit hinni kezdtem: néptáncolni biztos sokkal egyszerűbb, mint kapálni. Engem már az a sok színes farmernadrág meg selyemszoknya lenyűgözött, no de amit ezekben produkáltak! És ne higgyék, de ne is várják, hogy Önöknek erről bármit is elárulok (akik látták már a turnék során, tudják, akik nem, azok meg feltétlenül győződjenek meg róla maguk), hogy mit s mint produkálnak ezek a fiatalok. De nemcsak a táncosok ám, hanem a muzsikusok is! Ez az igazi hagyományápolás, erre gondoltam elsőként. Igen, hiszen csűrdöngölni nemcsak pödört bajusszal, posztógatyában, zekében lehet, hanem, láss csodát, sárga farmernadrágban is. Rögtön a második gondolatom meg, Isten bocsássa meg, ha nem ide való, hogy mennyit tanulhatna ettől a Szivektől az egyház. Hogy hogy lehet a kor igényeihez, követelményeihez (?) igazodva hitelesen őrizni és továbbadni a mindenkori értéket. Aztán addig-addig gondoltam erre-arra, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy ugyanúgy, mint a Hontalanításkor, kezd összeszorulni a torkom, remegni az ajakam, könnybe lábad a szemem megint, de most nem a nagyszüleimre gondolok legfőképp, hanem eláraszt belül valami furcsa-jó érzés: de jó magyarnak lenni! Mert de jó közétek tartozni, akik ilyen tehetségesek, szépek, ügyesek és eredetiek vagytok! És eszembe jut Hunčík Péter egyik nagyszerű Napló-jegyzete, amelyikben arról írt, miért fogy itt a magyar. Pszichiáterként fogalmazott, nem ösztönből és gondolomformán, mint én szoktam. Állítja, az ember eredendően ahhoz vonzódik, amire felnézhet. Aminek jó híre van, ami menő (ami trendi), amiről beszélnek, amire büszkének lehet lenni. (Ezért is van az, ha nagyjainkat emlegetik valahol – Nobel-díjas magyarok, magyarok a filmgyártásban, a tudományban – akkor az is jelentkezik, hogy hé, én is magyar vagyok, aki egyébként beszélni sem tud már jól; de az szinte biztos, hogy minden másodiknak vagy a nagymamája, vagy a nagypapája, de legalább a nénikéje térdkalácsa magyar volt.) Én tehát hosszú-hosszú idő után a kakukktojásokon ülve (már hogy a magam nyelvi lufijait azért meghagyjam) éreztem fizikailag is, hogy magyar vagyok.

Február 28-a volt (sokéves évfordulója házasságba torkollott szerelmem kezdetének), az Ifjú Szivek 60, az Ifjú Szivek Táncszínház 15 éves születésnapi ünnepe, én meg közben arra gondoltam mindezek mellett (meg még a Vámos Erzsire, akivel aznap találkoztam hosszú idő után, s akivel akárcsak hajdan, hej, de sokat nevettünk), hogy ez maga a március idusa. Ennél jobban, méltóbban tisztelegni a márciusi ifjak forradalmi cselekedetei előtt nemigen lehet. Pedig még a lufik sem voltak nemzetiszínűek.

Én Ifjú Szivek-fan lettem teljesen. Talpra magyar!

Kövessenek.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Minden VASÁRNAP ez volt az öröme azontúl.

Kosáryné Réz Lola: Perceg a szú