Kovács Judit felvétele
A folyosóra hangos nevetés, szófoszlányok szűrődnek ki. A szobába lépve idilli kép fogad: két nagymami színes pamutgombolyagok, cérnák közt. Jobb kezükben horgolótű, bal kezük ujjai közt sodródik a színes fonal. Van belőle mindenféle, sárga, piros, zöld, az asztal tele kotlóssal, kiscsibével, nyuszival, szebbnél szebb alkotásokkal. Látszik, hogy itt már régóta húsvétra készülnek. A szoba lakói így múlatják az időt. Nem keseregnek, a panasz meg végképp nem szokásuk. Ahogy Anni néni mondja: „A sorsba bele kell nyugodni, a sóvárgás csak megbetegíti a lelket.”
Gábris Anni néni és Dékány Ilonka néni a lelédi (Érsekújvári járás) szociális otthon lakói. Anni néni 79 évével még mindig jókedvű, csacsogó, szobatársa, a 80 éves Ilonka néni csendesebb, nem szeret sokat beszélni. Mint megtudtam, leginkább a szobatársának nyílik meg. Régi ismerősök, mindketten Szőgyénből származnak.
Miközben nézegetem a sok kézimunkát, beszédbe elegyedünk Anni nénivel. Sok mindent megtudtam róla, amire eddig nem volt alkalmam. Magyarországon, Pilisszentlászlón született 1940-ben. Szülei a 30-as években építettek új házat, ő már oda érkezett. Öten voltak testvérek, ő a negyedik. 1949-ben a családot áttelepítették a mai Szlovákia területére, Szőgyénbe. Többekkel együtt érkeztek meg új helyükre, a rokonok maradtak, így mint mindenki, ők is fájó szívvel hagyták el szülőföldjüket. Magyarul beszélő gyerekként nehéz volt beilleszkedniük a szlovák nyelvű iskolába, de lassacskán megszokták. Házat kaptak, jó szomszédjaik voltak. „Náluk jobb embereket el sem tudok képzelni, amiben csak lehetett, segítettek, így nekik köszönhettük a gyors beilleszkedést. Nagyon jó emberek laknak Szőgyénben, én mindenkit szeretek a mai napig – mondja megilletődötten, csillogó szemmel. – Szüleim gazdálkodni kezdtek, ló, tehén, aprójószág, minden volt. Később beálltak a szövetkezetbe, volt munka mindig.”
Fiatalság
Amit még a gyerekeimnek sem meséltem soha, egy évig Komáromba jártam nővérképzőbe, ám a szüleim hazahoztak, kellett a segítség. De nincs bennem keserűség, nem sajnálom, ennek is így kellett lennie.
Húszévesen férjhez ment egy ottani fiúhoz, így a faluban maradtak, építkeztek, autót vettek. Sokat dolgoztak mindketten, de anyagiakban nem volt hiány. 23 évesen a helyi postára került, kézbesítőként dolgozott 16 évig. Férje a szövetkezet alkalmazottja volt, kombájnt, traktort vezetett aszerint, mikor mire volt szükség. 40 évesen beteg lett, így neki mint feleségnek több jutott a ház körüli teendőkből. Jobbnak látta, ha más munka után néz, így kapott új állást ő is a szövetkezetben. Eleinte a csirkéknél dolgozott éjjeli műszakban, később a földeken. Innen ment nyugdíjba.
Gyerekek
Két fiam van, három unokám, három dédunokám. Jaj, mennyit tudnék beszélni róluk, mert mindnyájukra büszke vagyok ám!
Férje halála után 1995-ben eladta a házat, mert egymaga számára túl nagynak bizonyult, és 16 évig a fiánál lakott Szőgyénben. Segített a gyerekek körül, főzött, sütött. Aztán, ahogy az unokák felnőttek, elköltözött a faluban épített uniós lakások egyikébe. Ahogy beteg lett, agyvérzés, három infarktus után érezte, hogy változtatnia kell, s meghozta az újabb döntést: beköltözött Lelédre a szociális otthonba. Ennek júniusban lesz egy éve. Eleinte nehezen szokta az új környezetet, de amint megérkezett kedves ismerőse, Ilonka néni, minden megváltozott. Új lakótársának mindig nagy kézügyessége volt, most is egyfolytában köt, horgol, mikor mihez van kedve, így Anni néni is rákapott a kézimunkázásra. Ilonka nénitől tanul mindent, napról napra szebb munkák kerülnek ki kezei közül. Már tudja, hogy jó döntést hozott, megtalálta helyét az otthonban. Rajtuk kívül – említi örömmel – még két szőgyéni néni van itt, ha csak lehet, látogatja őket. Felemlegetik családtagjaikat, közös ismerőseiket.
Jelen
„Mindennel meg vagyok elégedve, jó az étel, a kiszolgálás, a betegellátásra egy rossz szavunk sem lehet, dicséret illet mindenkit. S az a sok ünnepi alkalom, rendezvény, melyben részünk van, mind örömmel tölt el. Az álarcosbált ki ne hagyjam, melyen gésának öltözve jelentem meg. Volt nagy lakoma, dínomdánom meg harmonikás nótaénekes” – meséli jókedvvel. Lelkemre köti, ki ne felejtsem, köszönet illeti az otthon igazgatónőjét, Kunya Lídiát is, akihez bátran fordulhatnak segítségért, mindenkihez van egy jó szava. Ha kell, erős kézzel irányít, ha kell, dicsér.
Jókedvének titka
Mindig szeretett dalolni, táncolni, még most, 79 évesen is kiáll az emberek elé, ha képviselni kell az otthont más rendezvényeken. Bátran perdül táncra egy-egy ének kíséretében. Szívéből a nóta sosem hal ki, ez tartja életben. Meg az emlékek, az elmúlt évek huncutságai.
Fazekas Hilda
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.