Hunyadon minden kedd egy vásárnap

„Nem olyan ropogós, mint a székely lángosok, hanem sokkal puhább, foszlósabb” – jellemezte néhány nappal korábban a csodát Zsuzsi, az egyik vendéglátónk. Meg hát ugye a sajt, amit belesütnek. A piac közepén tömzsibb szögletes lakókocsi, amilyenből a 90-es években a cukorvattát árulták a falusi búcsúkon. Belül a sistergő zsiradékoktól csillogó tepsik közt két hölgy, látszik rajtuk, hogy pályafutásuk alatt lángosok tízezreit segítették világra. Van vagy hat-hét fajta, minket persze csak a sajtos érdekel, mondja is egy helybéli néni a lányával, sajtos lángost rágva, hogy azt vegyünk, mert feta sajtot sütnek bele. Magyarországiaknak nézhetünk ki, mert megkérdezték, honnan jöttünk. Mondtuk is, hogy Szlovákiából, ők meg mondták, hogy nem baj.

Honnan jön a zöldség?

De még mielőtt lángosközelbe kerültünk volna, találkoztunk Lónay Arthurral. Helybéli ember, aki szorított számunkra a délelőttjéből másfél órát, hogy segítsen nekünk eligazodni a piacon, amely nagyobb, mint hittük, és ahol vezetőnknek gyakorlatilag minden tizedik ember köszön. „Te ugye tanár vagy?ˮ – kérdeztük Arthurt, aki teljesen úgy fest, mint egy fiatal erdélyi magyar tanárember. El is árulta, hogy nem tanár, hanem fotográfus, egyébként meg pincérkedett sokáig, azért ismeri mindenki. „De meguntam, mert nincs türelmük az embereknekˮ – zárja le a témát.

Bánffyhunyad (Huedin) egyébként a Kalotaszeg nevű tájegység központja, és nem azonos azzal a Hunyaddal, amely a dél-erdélyi Hunyad megye székhelye, az ugyanis Vajdahunyad magyarul (románul Hunedoara). Emez még Kolozs megye része, ennek ellenére a legtöbb zöldséget keddenként Aradról meg Temesvárról hozzák ide. Arthur szerint ez egy tendencia, amely az elmúlt néhány év során fordult meg, és kicsit visszaveszi a falusi kistermelők kedvét, akik a nagyraktári árakkal nem tudnak versenyezni. Korábban ugyanis a környékbeli falvakból járó piacozók domináltak a zöldségesek közt, most viszont már a nagyraktárak „egyforma” zöldségei, vagyis az „aradi és a temesvári áru”. Persze most is akadnak nénik-bácsik, akik faluról lehozzák az otthoni felesleget, de azért már nem az határozza meg a piac arculatát, hogy a hagyományosan káposztás faluból jön fel keddenként a sok káposzta, az uborkás falvak meg hozzák az uborkát. Ráadásul az aradi és temesvári zöldség sokszor török.

Sietni nem érdemes

A zöldséges asztalsorok közt egy csapat néni áll, karjain szőtteseket, horgolt és hímzett terítőket tartva. Nagyjából mindegyiknél hasonló, ha nem is ugyanaz, amikor pedig egy érdeklődő közéjük téved, karjaikat a levegőbe emelik, hogy jobban lássuk, mit kínálnak. Ezek a kalotaszegi varrottasok, terítők bonyolult, díszes motívumokkal. Mi most ilyet nem veszünk, meg amúgy is, a Hunyad melletti Körösfőn a főút mellett majdnem minden házból mindennap ilyet kínálnak a korondi készletek mellett.

Persze a tizenvalahány utcányi területet nem a zöldségesek töltik ki, hiszen sok a kínai ruha, a mindenféle használt ruha, a Nyugat-Európából, Svédországból vagy Hollandiából barna kartondobozokban ömlesztve idefuvarozott új vagy használt háztartási cikk. Meg van egy nagy piros csarnok is, amelyben középen a háztáji termékekkel érkezett falusi nénik és bácsik várják, hogy valaki megvegye a hagymájukat, pálinkájukat. Oldalt pedig a tejtermékes üvegcellák, ahol gigantikus gömbökből bontják szeletekre a friss birkasajtot, alkaromnyi pengéjű, fanyelű késekkel, mindez pedig semennyire sem akadályozza őket abban, hogy az érdeklődő tekintetű jövevényekkel azonnal felvegyék a szemkontaktust. Mindent meg lehet kóstolni, mindegyik tábla szalonna történetét meg lehet hallgatni, ha az ember nem rohan. Hát mi rohantunk, úgyhogy nem tudtunk szalonnás históriákat gyűjteni, de azért találtunk érdekeset, például svéd Rörstrand porcelánt, nagyon régi nagyváradi vászonszőtteseket (egy korhadt ládában voltak elrakva, kicsit rájuk folyt a víz, csak ki kell mosni, mondja az árus bácsi), meg jó sok kiszuperált biciklikormányt.

Szédületes ruhatenger

De mióta tartanak Hunyadon hetivásárt? – kérdezzük Arthurt, aki egyből felhívja egy román tanár ismerősét, ő pedig már mondja is, hogy 1332-ből már van feljegyzés arról, hogy itt kereskedőpont működött, gabonával, állatokkal. „Na, most kiáltja az árus, hogy most minden két lej” – fordítja Arthur az egyik cigány árus fiú szavait, aki hangos kiáltásokkal próbál hatást gyakorolni az arra járókra, így ösztönözve őket, hogy a felügyelete alá tartozó használtruha-hegyekből válogassanak maguknak. Keresgél is a sok asszonyság, nem győzik túrni a ruhanemű tengerét. Két lej, az kevesebb, mint ötven eurócent, vagyis ha talál magára az ember valamit, azt tényleg fillérekért hazaviheti. Vannak, akik minden kedden itt bányásznak, egyébként fárasztó időtöltés. „Az asszonyok élvezik, hogy válogathatnak, valósággal feltöltődnek. Én elszédültem, amikor a barátnőm egyszer kihozott ide, és ruhát válogattunk három órán keresztül. Aztán legközelebb inkább beültem az egyik közelben lakó barátomhoz, és elbeszélgettünk az udvaron, amíg a lányok válogattak” – meséli Arthur. De egyből hozzá is teszi, hogy ha van türelmed, és kitartóan nézelődsz, kaphatsz nagyon olcsón minőségi cuccokat is.

Csodás események

Le is álltunk az egyik fakerítés mellett, ahol összecsukható asztalokon hosszan sorakoztak a kartonokba ömlesztett háztartási cikkek. Tálak, csészék, poharak, tányérok, evőeszközök, vázák meg minden ilyesmi. Rajtuk felejtett árcédulákból és a márkákból ítélve többségük Nyugat-Európából származik. Félrerakunk egy angol, kézzel festett Dorset-tányért, egy csiszolt üvegből készült, kelyhet formázó, svéd árcédulával ellátott stampedlit meg néhány hasonló apróságot, kérdezzük a végösszeget, húsz lejre tippelek, az árus legyint, hét lej. Vagyis nem egész két euró. Köszönjük. Ha később jövünk, talán teljesen más árat mond, harmadszorra szintén. Megjósolhatatlan, minek az alapján adja össze. Közben egy másik válogató néni véletlenül összetör egy poharat. Az árus csak nevet, a románoknál ami összetörik, szerencsét hoz (pontosabban a cserépszilánk). Máshol talán leordították volna a figyelmetlen vevőt, vagy kifizettették volna vele, amit összetört.

Hasonló kisebb és nagyobb csodák rendszeresen történnek itt, akad ugyanis olyan, aki nem árulni, hanem ajándékozni megy a piacra. Vendéglátónk, Zsuzsi meséli, hogy tavaly egy hónapban kétszer nekik is volt egy kis asztaluk ott Saraékkal (róluk később még szó lesz). „Sokszor vittünk gyógynövényeket elajándékozni, de sokan azt hitték, hogy valami fura szektások vagyunk. Egyszer meg az egyik néninek a piacon vittünk ajándékba egy tyúkot, mert neki volt egy kakasa, és egyedül érezte magát, de amikor odaadtuk neki, akkor kiszabadult a tyúk, a fél piac próbálta megfogni, és ott kergették az asztalok között.”

A plázában olcsóbb

Nem messze egy másik kerítésnél egy néni piros pokrócról árulja, amit otthon talált, például egy teljesen újnak látszó távcsövet, 270 lejért. Megnézzük gyorsan az interneten, hát ott még olcsóbb is tizenöt lejjel. A legtöbb új árucikkel ez van, mondja Arthur. A kolozsvári plázában talán olcsóbban megkapni, mint itt. Különösen érvényes ez a márkás cipőkre, Adidasban például az egyik árus sem ismer tréfát. Mert hát a régiségeladás olyan, hogy ki kell várni a megfelelő vevőt, akinek az adott tárgy megtetszik, a megfelelő vevő pedig talán holnap jön, talán évek múlva. Az Adidas cipő viszont nyilván mindenkinek kell, mindenkor, úgyhogy szembemenne az üzleti logikával, ha bármikor is olcsóbban adnák.

Egyébként itt háromféle cigány él, de csak az egyik csoportból jönnek ide ki árulni, a középsőből. A legalsó csoport tagjai alkalmi munkákat végeznek, a leggazdagabbak, a palotások pedig külföldön élnek, hogy mit csinálnak, az rejtély, de haza csak hétvégenként jönnek, és költik a pénzt. Hatalmas palotáikban sokszor konyha sincs, ugyanis nem főznek: minden alkalommal étteremben esznek, flancolnak, aztán mennek vissza Nyugatra. Valószínűleg egy ilyen família készíttette azt a kaput is, amelyről a Versace divatmárka jele, a medúzafej tekint több példányban a járókelőkre. Szóval Bánffyhunyadon az az igazi divatdiktátor, akinek nemcsak a ruhája, hanem a komplett kerítése is Versace. Talán a sírköve is Versace lesz, hiszen a piacon a sírkövesek is ott vannak, teherautó platójáról árulják az előre elkészített sírkereszteket, le sem pakolják őket, mivel aki megveszi, nyilván nem szatyorban viszi haza. De nyilván megveszi valaki, mert ellenkező esetben nem hoznák ki. A piacot amúgy nem a hunyadiak tartják el, hanem a falusiak, akik keddenként bejönnek vagy árulni, vagy vásárolni, vagy mindkettőért.

Támogasd a remetelakot!

Arthur elbúcsúzik, mert Kolozsváron van dolga, és mivel stoppal megy, rá kell, hogy számoljon némi időrezervát az útra. Délfelé járunk, estére haza akarunk érni, úgyhogy indulni is kell lassan. Úgy döntünk, hogy a maradék tizenpár lejt birkasajtra költjük, mert azzal itt nem foghatunk mellé. Be is sietünk a csarnok szélső üvegcelláihoz, ahol az egyik szimpatikus, hosszú késű fiatalember azonnal felveszi velünk a szemkontaktust. Ennyi pénzért kérünk ilyen sajtot, mutatunk a szimpatikus gömbre, amely tele van sűrű lyukacskákkal. Kóstolót is ad persze, nem is kicsi darabot. Kapunk egy majd kilónyi szeletet egy pungában, vagyis nejlonzacskóban, és sietünk vissza az autóhoz. A piac másik végén savanyú képpel koldul egy ortodox egyházi személy, papírt tart maga elé, a felirat szerint megköszönné, ha anyagilag hozzájárulnánk az új remetelak felépítéséhez, Vrancea megyében. Ezt a szimpatikus kezdeményezést sajnos nem tudjuk támogatni, mivel a sajtosoknál hagytuk az aprót. A panelház melletti parkolóban a többiek már morcosra unták magukat, de azért vettek egy fél zacskó sárgabarackot, azt fogyasztják épp.

Hazaérve persze kiesik az egyik vászonból a közé csomagolt üvegedényke, és szét is törik. Még jó, hogy tudjuk, ettől lesz majd szerencsénk.

Visszahozzák, ami eltűnne

Változik és globalizálódik lassacskán a bánffyhunyadi hetipiac is, mint nyilván mindegyik piac a világon. Hanem vannak, akik épp azon dolgoznak, hogy a Kalotaszeg központjában a középkor óta működő árucsere legalább részben megőrizze helyi jellegét. Egyikük egy angol hölgy, Sara Meaker, aki annó tanárként érkezett Erdélybe, tíz éve pedig új otthonra talált Kalotaszegen, megtanult magyarul, és skót férjével, Douglas McFarlane-vel megalapították a Tarnaţ – Kalotaszeg Durabil egyesületet. Hunyadon és Magyarvalkón laknak, a környék falvaiban a kistermelőket segítik, kóstolókat szerveznek velük, de maguk is piacoznak hagyományos terményekkel és növényfajtákkal. Közben parasztházakat újítanak fel hagyományos népi módszerekkel – az egyik internetes képgalériájukban például részletesen dokumentálták, ahogyan döngölt agyagos földből új padlót készítettek egy parasztháznak. A mellékelt képen Sara épp Ági nénivel válogatja a májusi zsályát Magyarókerekén.

A teljes cikk a Vasárnap 30. számában jelent meg!