Hová lett a hó?

Hó, hó, friss hó, / angyalváró, / gyöngyvirág-hó,– / csupasz bokrok / csipkézője, / fák fodros / fejkötője, / kerítések / keszkenője, / hegyek-völgyek / ünneplője. (Csanádi Imre: Első hó)

Hová lett? Tudják, az a jó vastag hótakaró, amiben bokáig lehet caplatni, amiből örök gyerekként sárgarépaorrú hóembert lehet görgetni, ami a földnek, a termőnek is nagy áldás, megvédi az erős fagyok ellen. Igaz, tavaly sem volt valami bőséges, de idén valahogy nem akar megérkezni, szégyenszemre majdnem kitavaszodott december vége fele, hétágra sütött a nap az immár elárvult karácsonyfára, csupa fény volt a lakás, felcsillogtak a bohókás díszek a zöld fán a szikrázó napsütésben, s elmaradt a hó. A fehér, a fogcsikorgató, egészséges hideget hozó.

Ne dörmögjek már rögtön az év elején, hiszen oly szép reggelre virradtunk a dáridó után. Észrevették-e vajon a szilveszter napján-éjjelén ádázul petárdázók, hogy a természet milyen szép, okos választ adott barbár szokásukra? Hogy varázslatos, fehér csipkés, tündöklő zúzmarásak lettek a fák, a bokrok, a villanypóznák meg a megfagyott rózsatövek a ház körül. Mint egy álom, olyan káprázatos a táj. Gyönyör a szemnek, a léleknek. Csak egy angyal teríthette e finom csipkefüggönyt nekünk. Csak egy angyal.

Nem örülök, soha nem is örültem az év végének, a szilveszternek sem, most sem gondoltam vele, nem gondoltam vidáman; géppuskaropogásra, bombákra gondoltam, amíg az észveszejtő petárdadurrogás nem és nem akart alábbhagyni. Azokra gondoltam, akik feje felett csattognak rendületlenül a halált és pusztítást hozó gyilkos fegyverek. S mint rossz álom, félelmetes, ahogy napjaink ünnepeit kísérik az állig felfegyverzett terrorelhárítók, milliónyi rendőr a nagyvárosok utcáin, mert másként már hogyan is lehetne… Hogyan is örömmel, felszabadultan ünnepelni, ha a botor ember elérte, hogy vigyázni kell, félni a másiktól, gyűlölni és rettegni, mint egy rossz álomban.

Hová lett a hó? Mostanában már csak vágyakozni fogunk? Vágyakozni szűzi, tiszta fehérségére, hogy belepje a világ mocskát, az embernek utálatosságait? Vágyakozni, hogy a horrorisztikus, skizofrén, terror fenyegette napjaink kicsit, csak egy kicsit elviselhetőbbek legyenek?

S hiába már az egész tündöklő napon kitartó hócsipke a fákon, hiába a szikrázó, egészséges levegő, hiába már, hogy káprázatos új napra virradtunk, mert az első hír, amely lesújt, agyonüt, szétroncsolja első új évi napunk minden gyönyörét, az az, hogy terrortámadásban megint elpusztult sok-sok ember, hogy Mikulásnak öltözött a gyilkos merénylő, hogy az isten nézi ezt… Mi történik velünk? Mire hát a rengeteg rendőr, a szintén Mikulásnak öltözött fegyveres védő, ha rossz álomként újra meg újra ölnek a rosszak? Mi jön még, Istenem? Mi jöhet másodikán, harmadikán, sokadikán? Ugye nem üli meg szívünket, lelkünket, agyunkat az állandó szorongás, a félelem?

Félni nem szabad, mert akkor ők győznek, a gonoszok. Félni nem szabad.

S csak megjön tán a szépséges, hó nélküli deres fákra a szűzi fehér, vastag hótakaró?