Hosszú távú befektetés Isten áldásával

De már 2007 szeptemberében Perbetére került, a beosztott lelkipásztori tisztségben lévő feleségéhez, Erdélyiné Szuh Adélhoz, aki 2006-tól szolgál itt. A megválasztott lelkipásztort idén április 28-án ünnepi istentiszteleten iktatták be. Mint a sajtóban olvashattuk, a gyülekezetben utoljára ötven évvel ezelőtt volt ilyen alkalom.

Új seprű jól seper – tartja a mondás, s ez Perbetén is így van, hiszen az emberek nagyon elégedettek lelkipásztorukkal. Ezt Jakab István gondnoktól tudjuk meg, aki elkalauzol bennünket a parkókiára. Ahol nagy élet zajlik éppen; gyermekzsivajtól hangos az udvar. Második éve szerveznek egyházi gyermektábort, ennek a közepébe csöppenünk.

Hogy a vakációnak tartalma is legyen

A lelkész házaspár, akárcsak a lelkészi munkát, a tábori teendőket is szépen megosztja egymás között. „Feleségem az, aki az anyagot átnézi, beosztja a csoportokat, elrendezi a foglalkozásokat, én pedig megkapom a listát, mi az, amit be kell szerezni. Így igyekszünk kiegészíteni egymást. Úgy szoktam mondani, hogy ő a szoftver, én pedig a hardver. Az idei táborozás a második. Tavaly még egy táborunk volt, 44 gyermekkel. Az idei júliusiban 33-an voltak, három csoportban, az augusztusiban pedig 44-en, hároméves kortól tizenötig. Mindig több a jelentkező, de ennyire van lehetőségünk” – mondja a lelkész, aki zsenge gyermekkorától részt vesz a cserkészmozgalomban. Felesége szintén évek óta foglalkozik gyermekekkel, így megtapasztalhatták, milyen jó hatással van egy-egy táborozás a nyiladozó értelemre.

„Megpróbáljuk őket a templomhoz vonzani – mondja Adél asszony –, hogy ne idegenkedjenek Isten házától. A gyermek egyébként is fogékonyabb, mint a szülő, aki kézen fogva elhozza a nebulót: a kicsi rögtön otthonosabban érzi magát köztünk, mint a felnőttek. Faluban vagyunk, ahol van iskola, óvoda, így természetes, hogy jönnek segíteni a tanító nénik, óvó nénik, mert hosszú a nap, és két táborra nem könnyű embereket találni, akik foglalkoznak a gyermekekkel. A vezetők reggel háromnegyed nyolctól csaknem este hétig itt vannak, míg lezárjuk a napot, és átvesszük a másnapi teendőket.”

„Maguk a táborok reggel nyolctól délután ötig tartanak – folytatja Erdélyi Zoltán –, de tegnap már fél nyolckor itt állt egy kisfiú a kapu előtt. Pénteken még korábban jönnek. Táborzáráskor pedig megtelik a templom is, közel kétszáz ember jön el. Ilyenkor a község segítségével szeretetvendégséget tartunk.”

Mi sem természetesebb, mint hogy nemcsak református gyerekeket fogadnak a táborban, hanem katolikusokat és evangélikusokat is, és nemcsak perbeteieket, hiszen Komáromból, Érsekújvárból, de még Magyarországról is érkeztek. A helyi katolikus plébánossal jó a viszonyuk, nem rosszalja, hogy a katolikus gyermekek református rendezvényen vesznek részt.

Nagy gyülekezet, kevés gyermek

A perbetei református gyülekezet nagynak számít, hiszen 630 lelket számlál. Igaz, öregszik és fogyóban van, de azért megjelennek új, fiatal arcok is, és ez bizakodásra ad okot. „Igyekszünk a gyermekekre építeni – mondja a lelkész –, hiszen ők a legfontosabbak. Előfordul, hogy kézen fogják a szülőt, nagyszülőt, és elhozzák a templomba. Az sem ritka, hogy ha valaki vasárnapi iskolába elhozza a gyermekét, unokáját, itt marad végig. S ami eleinte talán szokatlan volt a gyülekezet számára: bevittünk egy-egy koncertet, színdarabot a templomba; de például behoztuk az óvodásokat is az idősek napja alkalmából szervezett műsorral vagy egy-egy játékos délelőttel. Amióta itt vagyunk, a ballagó diákok minden évben ellátogatnak a templomba (mindkét felekezetébe) egy ige erejéig. Bár a hitoktatásban részesülők száma csökken, tavaly volt egy erős konfirmandus csapatunk, heten ballagtak el, pedig a községben általában kevés a gyermek. Az állam sem nyújt akkora teret az egyháznak, amekkorát érdemelne, hiszen a tantervben annyira lecsökkentették a hittanórák számát, hogy most például egyik héten hármat, a másikon kettőt tudunk csak tartani, ami nagyon kevés.”

Ezért kénytelenek más módon is megszólítani a gyerekeket. Ilyen például a nyári tábor, de ilyenek a játszóházak, ünnepváró foglalkozások, és ma már az óvodában is tartanak (jelenleg 45 nebulónak) foglalkozást. A gyermekek természetesen nemcsak a táborozás alatt, hanem év közben is változatos foglalkozásokon vesznek részt, nem hiányzik a zenélés, a bábjáték. Nemrég a Kicsi Hang lépett fel a templomban, s emlékezetes marad az ógyallai művészeti alapiskola karácsonyi koncertje, a komáromi gyülekezet színjátszó csoportjának előadása, bibliatörténeti játékok. Minden évben igyekeznek valamilyen előadást, koncertet szervezni a gyerekeknek.

*

A háromezer lelkes községben mintegy 2000 a katolikus és kb. 200 az evangélikus hívők száma. A reformátusokhoz tartozik az udvardi leányegyház is, amely nagyon kicsiny, szinte maroknyi gyülekezet, főleg idős emberek alkotják. De ezek az emberek nagyon lelkesek, s minden hívó szónak örülnek. „Ha ők jönnek ide, vagy mi megyünk Udvardra – meséli Adél asszony –, fellelkesülnek, hiszen együtt más az ének. Áldozatkész gyülekezet, és mindenből kiveszi a részét. Szép példája volt ennek, hogy amikor két éve egyházmegyei nőszövetségi gyűlésünk volt közel kétszáz résztvevővel, a szeretetvendégségre az ottani asszonyok sütötték a süteményt, pogácsát. De például a tavalyi tábor részére is hoztak harapnivalót.”  

Önzetlen segítő kezek

A tábor kapcsán nem győzik dicsérni a segítőket. „Hiába szeretnénk mi tábort szervezni, ha nem volna mögöttünk a presbitérium támogatása – mondja a tiszteletes asszony. – Segítsége nélkül elképzelhetetlen volna.” Haris Szilárd éppen doktorál, de a gyülekezet tagjaként besegít mindenbe, a vasárnapi iskolától kezdve a tábori foglalkozásokig. Aztán a fiatal kántoruk és a presbiterek, szülők, nagyszülők is szívesen és önként jönnek. Délelőtt is, délután is kettő, az ebéd alatt négy asszony végzi a munkát. A segítő kezek, a tanító nénik, óvó nénik és a jó szándékú emberek mellett feltétlenül dicséretet érdemel a helyi szövetkezet, amely jutányos áron teszi lehetővé az étkezést. Külön kiemelést érdemel Tóth Béla vállalkozó (pótpresbiter), aki ingyen készítette el a színpadot, a padokat és mindent, ami fából van az udvaron.

Végszóként idézzük Erdélyi Zoltán szavait: „Ez hosszú távú befektetés, amelynek a gyümölcse később érik be. Mert lehetnek itt a legválogatottabb játékok, ha Isten áldása nem volna a táborunkon, ezek a gyerekek ugyanúgy mennének haza, ahogyan érkeztek. A másik dolog, amit ki kell emelnünk, hogy itt száz alatt szinte sohasem volt szeretethíd. Itt ha kihirdetjük, hogy segíteni kell az óvoda kerítését festeni, rendezni a parkot, évek óta száz-százhúsz ember jön el. Mi ez, ha nem közösség? Másrészt a gyülekezetnek látnia kell, hogy amit itt befektet – anyagilag vagy szellemileg –, az megtérül, és jó helyen lesz. Gyümölcsözni fog. A templomot például önerőből tataroztuk. Nem toldoztuk-foldoztuk. Ez már a miénk.”

Perbetén évente tartanak ökumenikus napokat. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a három felekezet tagjai elmennek mindhárom templomba istentiszteletre, hanem prédikálnak is egymás templomában. A katolikusok és a reformátusok mára tudatosították, hogy az összefogásban van az erő.