Fájdalmasan szép búcsúzás

A mindennapi teendők zűrzavarában kevesen veszik észre, milyen mély, mennyire fontos az az idő, amelyet az élettől búcsúzó szerettük mellett töltenek. Hogy amilyen sokat elvesz, legalább annyit ad is – érzelmekben, tapasztalatban, a dolgok lényegét látó bölcsességben.

Ami az életből még hátravan

Dobai Tünde és Julika már tudják ezt. Tavaly veszítették el édesanyjukat és édesapjukat is – egyiket hosszú, súlyos betegség után, másikat hirtelen. Nehéz, embert próbáló hónapok vannak mögöttük, ma mégis azt mondják, ez volt eddigi életük egyik legszebb időszaka.

„Édesanyánknál 2010 nyarán erős orrvérzéssel kezdődött az egész. Orvostól orvosig járt, mire megállapították, hogy arcüregrákja van. Azt mondták, a karácsonyt nem éri meg, ezért úgy készült, hogy három hónapja van hátra. Nagyon fegyelmezetten, tudatosan tervezte meg, mire fogja használni ezt az időt, és mit akar még átadni nekünk. Mindegyikünkkel külön-külön közölte a hírt – kezdi az emlékezést a fiatalabb testvér, Julika. – Nyeltem a könnyeimet, és csak annyit tudtam mondani neki, hogy nagyon-nagyon fog hiányozni. Azt válaszolta, hogy ez már csak így van, ő még húsz év után is sokszor azon kapja magát, hogy az édesanyjától akar valamit megkérdezni. Ezt így el tudtam fogadni, hiszen az élet teljességét nem években mérik.”

Tünde maga is megküzdött a gyilkos kórral, négy éve diagnosztizálták nála a méh- és petefészekrákot. Azóta megműtötték, hatalmas önfegyelmet kívánó léböjtkúrán, nehéz kemoterápián van túl, és azt mondja él, mert élni akar. Édesanyja betegségét is úgy fogta fel, mint újabb kihívást, amellyel meg kell küzdeni. „Nekem mutatta meg először az orvosi leleteit, ott láttam meg a karcinóma szót. Óvatosan próbáltam utalni rá, mit jelent, de ő nagyon nyugodtan csak annyit mondott, hogy tudja. Legjobban édesapánkat rázta meg a hír, ő nem tudta elképzelni, hogy egyszer itt marad édesanyánk nélkül. Az a mindig erős férfi arcát kezébe temetve, öklével a falat verve zokogott.”

Szelíd belenyugvással

A műtét előtt a tanító néni – ahogy szinte mindenki szólította, mert ízig-vérig pedagógus volt, még betegségében is – Pozsonyban élő lányához, Julikához költözött. Együtt küzdöttek meg minden rosszulléttel, fájdalommal, és együtt éltek át nagyon sok meghitt, gyönyörűséges pillanatot is. „Ahol csak megfordultunk, mindenhol operálni akarták őt, mert Szlovákiában ez a rákfajta nagyon ritka – mondja a fiatalabb Dobai lány. – Először el akarták távolítani a bal arccsontját meg az állkapcsát, de ő nem engedte. Végül csak kitisztították az arcüregét, 2010 karácsonyán, amelyet az orvosok szerint nem kellett volna megérnie, jele sem látszott rajta annak, hogy beteg. Nem akart fél arccal élni, mert nő volt az utolsó pillanatig. De leült, átgondolta, hogy mi az igazán fontos. Nem a kiskert, amely úgyis más lesz, ha ő elmegy, hanem az, amire már csak nagyon kevesen emlékeznek: hogy milyen volt a háború előtt a falu, mit éltek meg a déd- és ükszülők. Évtizedek óta készült rá, majd, ha lesz idő. A könyvet a Csallóköz, Alistál, Kisújfalu és a család történetéről, sajnos, nem fejezte be. Végrendeletet is írt, de nem csak arról, milyen vagyontárgyát kinek adja, hanem elveket, gondolatokat is hagyott ránk, pontos útmutatást arról, hogyan kell, miért érdemes élni. Nem keserűséggel a szívében készült a halálra, végig voltak tervei, ha csak a következő napra is. Ritka párosítást testesített meg: teljesen elfogadta, hogy meg fog halni, és mindent megtett azért, hogy meggyógyuljon. Nem lázadozott, nem sajnáltatta magát, valami derűs, belső nyugalom volt benne, mert úgy érezte, teljes volt az élete. Mindig azt mondta, hogy ha újra kezdhetné, akkor is pedagógus lenne, ugyanahhoz a férfihoz menne férjhez, ugyanúgy négy gyereket szülne. Egyetlen dolgot tenne másként: nem dolgozna annyit, hogy több ideje jusson ránk és a könyvekre. Azt hiszem, az utolsó hónapokban azért volt boldog, mert ez megadatott neki.”  

„Lehullott rólunk minden szemérem”

Édesanyjuk a műtét után is Julikánál maradt, 75 évesen tanult meg Pozsonyban közlekedni, számítógépen dolgozni, hogy a könyvét írhassa. Lánya azt mondja, azért járhatott nyugodtan munkába, mert biztos volt benne, hogy amiben megegyeztek, azt édesanyja megtartja.

„Tudtuk, hogy a kemoterápiát követően a rákbetegeknek nem ízlik az étel, de előre megállapodtunk, hogy ennek ellenére enni fog, és megtartotta. Ajándékként fogtam fel ezt az időt, amelyet vele töltöttem, ügyeltem arra, hogy jusson idő beszélgetésre, hogy kimutassam, mennyire szeretem. Mindig inkább tartózkodó volt a kapcsolatunk, de ebben az időszakban gyakran megöleltük egymást, lehullott rólunk minden szemérem. A kiszolgáltatott ember elveszíti az intimitását, és ezt csak nagy-nagy szeretettel lehet pótolni – örülök, hogy édesanyánk képes volt így átadni magát nekünk, mert tudta, hogy szeretjük. A műtét után egyáltalán nem voltak fájdalmai, még a kórházban is folyton írt, ajándékdobozokat készített nekünk. Olyan sok dolga volt, hogy nem is foglalkozott azzal, mennyire telik az idő. Mindig volt valami, amit meg kellett élnie: először a tavasz, aztán a népszámlálás, hogy vele is több legyen a magyar, majd az olimpia, mert kíváncsi volt, hány magyar érem lesz, és persze, a nagy kirándulás. A visszaemlékezéseivel benevezett egy magyarországi pályázatra, és megnyerte a különdíjat – egy 2011 őszére szóló erdélyi utat. Annyira el akart oda menni, hogy semmiképp nem foghattuk vissza, inkább elkísértük Attila bátyámmal. Nagy élmény volt azt látni, hogy a betegsége ellenére mennyire érdekli a világ, milyen érzékeny mások gondjaira, még a járdaszegélyből kinövő csenevész kis virágot is észrevette és kiszabadította. Virágmagvakat szedett a parkokban, hogy otthon elülteti, de erre már nem került sor. Egy héttel a hazaérkezésünk után elájult, és utána már rohamosan romlott az állapota.”

Ima a haldokló édesanyáért

A súlyos élethelyzetek mindig annyira ellentmondásosak is, hogy józan ésszel, hűvös kívülállóként fel sem lehet fogni, mibe kapaszkodnak azok, akik kénytelenek megküzdeni velük. Mennyi mindenre kell megoldást, magyarázatot találniuk, hányszor kénytelenek keresni a rosszban is a jót! Csak így érthető, hogy a Dobai család, beleértve magát a beteget is, megkönnyebbült, amikor édesanyjuk deréktól lefelé megbénult.    

„A csontokon képzett áttétet a daganat, és ez már nagy fájdalmakkal járt. Karácsonyig ismét nálam volt, de Tünde is feljárt hetekre Pozsonyba, váltottuk egymást édesanya mellett – folytatja Julika. – A munkaadóm nagyon megértő volt, bejárhattam később is, az volt a lényeg, hogy a dolgomat elvégezzem. Délig elláttam édesanyát, megebédeltünk, aztán lefektettem, és addig ágyban volt, amíg haza nem értem. Ez így ment nap mint nap, de nem válhatott rutinná, mert mindig adódott valami újabb gond. Először az, hogy nem tudtam felemelni, mert hiába volt deréktól lefelé béna, ha a hóna alatt megfogtam, fájt neki. Hegymászóhevedert vettem, abba csúsztattam a lábait, úgy mozgattam. Ezek nehéz, sötét, nyomasztó napok voltak, csak pillanatokra tudtunk megfeledkezni a gondokról. Emlékszem, vettem egy jácintot, üvegvázában neveltük, és naponta megnéztük, mennyi hajszálgyökeret növesztett, ez volt a nap fénypontja. Halála előtt nem sokkal kezdtem édesanyának felolvasni a családi imádságoskönyvből. Sokszor hallottam otthon, hogy amikor ő született, édesapja a szülő asszonyokért ajánlott imát olvasta fel hangosan. Volt abban valami mélységesen szép, hogy hetvenöt év elteltével ugyanabból a könyvből a lánya olvassa fel a haldokló édesanyáért mondandó imát – mindketten úgy éreztük, bezárult a kör. Az utolsó hetekben édesanya számára megszűnt az idő, egyszerre élt a múltban és a jövőben. Az egyik pillanatban újra kislány volt, a másikban bennünket látott évek múlva. Azt is megélte lélekben, hogy férjhez mentem, az utolsó karácsonyon, amelyet velünk töltött, boldogan újságolta az egész családnak, hogy menyasszony vagyok, ami nem volt igaz. Idén augusztusban mentem férjhez; azért nem volt szomorú az esküvőm, mert tudtam, hogy édesanyám nem maradt le róla.”

Kitágult a láthatatlan világ

Az utolsó két hónapot Ilonka néni már Köbölkúton töltötte Tünde lányánál. Testben megtörve, de elméjében épen, sorsával megbékélve. A látogatókat is szívesen fogadta, és jöttek is sokan, főleg azután, hogy a Kálvinista Szemlébe megírta, miért áldás számára a betegsége: Úgy jártam, mint az a juhocska, amelyik eltekergett a nyájtól, aki miatt őrzője odahagyta a nyáját, és a keresésére indult. Megtalálta, jól belemarkolt az irhájába, és visszavitte a többihez. Persze, ez fájdalommal járt, de elérte a célját. Szebben, pontosabban meg sem lehetett volna fogalmazni, hogyan talál vissza a fájdalom útján Teremtőjéhez az ember.

„Szövetelhalása keletkezett az ágytáltól, mert nekünk senki nem mondta, hogy egy-két percnél tovább nem lehet rajta. Ő nem érezte, ezért rögtön észre sem vettük, hiszen forgatni nem lehetett az erős gerincfájdalmai miatt. Véletlenül láttuk meg, hogy megfeketedett a bőre, amikor megemeltük, hogy tisztába tegyük. A felfekvést gyógyítani már nem lehetett, hidrogén-peroxiddal marattam ki, olyan mély sebe lett időközben, hogy már meg lehetett kocogtatni a gerincét. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy már ezt sem érezte, mert karácsony után mellkasig megbénult. Tudtuk, hogy közeledik az idő, de ezek a napok a nehézségek ellenére is nagyon szépek voltak Valamennyien megtapasztaltuk, hogy minél nagyobb a szenvedés, annál nagyobb a kegyelem, mert amikor már úgy érzetük, hogy fizikailag nem bírjuk tovább, mindig történt valami, ami erőt adott. Lelkileg bírtuk, mintha valami burokban éltünk volna, ahol nem volt más, csak édesanya és mi. A látható világ beszűkült, a láthatatlan, de annál fontosabb dolgok pedig kitágultak. Hatalmas jelentősége volt minden érintésnek, mosolynak, pillantásnak, olyan mélységeket és magasságokat jártunk be, hogy már az emlékük is szédítő – próbálja szavakba foglalni az utolsó napok gyötrelmes szépségét Tünde. – Egyszer megkérdezte: »Tündikém, mit gondolsz, mennyi még?« Már nem tudom, mit válaszoltam neki, de úgy éreztem, annyi, amennyinek lennie kell. A szobában, ahol feküdt, sosem zártuk az ajtót, egy függönyt tettem fel, hogy hallja a ház neszeit, és ezáltal is velünk legyen. Végül úgy halt meg 2012. február 27-én éjfél előtt, hogy édesapával és János öcsémmel voltunk ott mellette. Előző nap délután megmondtam neki, hogy haldoklik, mert Polcz Alaine könyvében azt olvastam, a betegnek tudnia kell, hogy elmegy. Haláltusája is olyan volt, mint ő maga: a végsőkig harcolt. Addig lélegzett, amíg bírta szusszal, s egyszer csak elment. Mi pedig elengedtük, mert tudtuk, hogy addig élt, ameddig élni tudott. Reggelig mellette voltunk, megmosdattuk, felöltöztettük, elbúcsúztunk tőle. Soha életemben nem volt részem ennyire bensőséges élményben.”

„Nem tudnánk, mit veszítettünk”

Fél évvel édesanyjuk halála után a Dobai testvérek édesapjukat is eltemették. Akkor egyikük sem számított arra, hogy meghal, de ma már úgy látják, a szeretett asszony elvesztése után nem is volt miért élnie. 2012. októbert 6-án távozott az élők sorából, Julika kísérte át a végtelenbe – imával, énekkel, szeretettel.

„Édesanya halála után teljesen összeroskadt, nem tudta igazán elengedni, azt hitte, az ő szerelmük soha nem hal meg. Persze, hogy tudta, hogy egyszer mindenki elmegy, de ez a két dolog az ő egyébként nagyon is logikus fejében sosem állt össze. Végleg visszaköltözött a kisújfalusi házba, mert közel akart lenni a temetőhöz, ahhoz, aki a szívének kedves – mondja ismét Tünde, aki végigjárta cukorbeteg apjával az orvosi rendelőket, a kórházi vizsgálatokat, hosszú nappalokat töltött az ágya mellett. – Nehéz beteg volt, zsörtölődős, szapulós, csak mi tudtuk, hogy arany szíve van. Sokat vitatkoztam a kórházi személyzettel, hogy mellette maradhassak, kifejezetten igényelte, de tudtam is, hogy szüksége van rám. Tönkrementek az idegpályái, mondta is az orvos, hogy ez fogja elvinni, de mi azt hittük vele együtt, hogy ő, a Dobai Vilmos, aki mindig mindent túlélt, ezt is túl fogja.”

A testvérek már édesapjuk otthoni ápolását szervezték, amikor Julika telefonált nekik a kórházból, hogy egyre nehezebben lélegzik. „Egy pillanatban rám nézett, és azt mondta: »meghalok« – egyszerre meglepetten és elfogadón. Nem tudtam, mit is csináljak, hiszen édesapa hosszú évek óta állandó harcban állt Istennel, a lánya és a felesége betegségét is úgy fogadta, hogy őt bünteti az Isten. Elkezdtem énekelni az Amint vagyok, sok bűn alatt, fogadj el, Jézusom kezdetű zsoltárt. Édesapám utolsó szava az volt, hogy jó – akarás és beletörődés is volt ebben az egy szóban. Az utolsó órában, azt hiszem, megbékélt Istennel, és önmagával is. Sorban érkeztek meg a testvéreim, édesapa szemén láttam, hogy érzékelte őket. Még felvitték a belgyógyászatra, de mire odaértünk vele, meghalt – mintha elhatározta volna, hogy több gondot nem okoz nekünk. Pedig szép volt, amit megéltünk vele és édesanyával a nehézségek ellenére is. Sokat veszítettünk volna, ha nem vagyunk velük, és nem is tudnánk, hogy mit. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk, tegyen meg mindent azért, hogy minél meghittebb legyen a búcsúzás, tartson hetekig vagy hónapokig. Mi örülünk, hogy mindkét szülőnk mellett ott lehettünk, hogy foghattuk a kezüket, simogathattuk, csókolgathattuk őket, beszélhettünk hozzájuk – nem idegen csend vette őket körül, amikor távoztak a földi világból.”

Dobai Vilmos és felesége, Dobainé Kiss Ilonka a kisújfalusi temetőben alusszák örök álmukat. Lányaikat elkísérjük a sírhoz, amelyre saját kezűleg hordták a kisújfalusi portáról a terméskövet. A helyet még édesanyjuk választotta, fontos volt neki, hogy odasüssön a nap. Kézen fogva áll a két lány a két fejfa előtt, békés csendben. Rég elengedték azokat, akik ott nyugosznak, mert az utolsó pillanatig tartalmas volt az idő, amelyet együtt töltöttek velük.