Cseréljünk egy harapást!

A nagyszünetben mindenki elővette a maga kenyérkéjét, és vígan falatoztunk. Közben a barátok, barátnők egy-egy harapást cseréltek egymás között, pedig mindenkinek ugyanaz volt a tízóraija, mégis jólesett belekóstolni a másikéba.

Gimnazistaként folytattam a tízóraik gyártását. Akkor már nem működött falunkban a pékség – azelőtt a nagymama dagasztotta kenyeret süttettük itt –, ezért vett kenyérből készült az ennivaló. Mivel kezdtem úgy látni, oda kell figyelnem a vonalaimra, egy karaj félbevágott és egymásra hajtott kenyeret vittem magammal. A barátnőm sosem hozott tízórait. Meg volt róla győződve, hogy kövér, így jobbnak látta, ha a délelőtti lakmározást kihagyja. No, de nem a dézsmálást! Azt mindennap megtartotta. – Csak egy harapást! – kérte, amikor elővettem a kis csomagot. Minden áldott nap újra és újra legyökereztem, mert egyetlen szájnyitással harapta ki kenyerem egész belsejét. Később nagyobb szeleteket hoztam, de akkor se jutott több nekem. Két kézre fogta napi adagomat, a száját hatalmasra tátotta, s már nyomta is bele, egészen a kenyérhéjig. Az volt a szerencséje, hogy szerettem őt. Az érettségi táján viszont egyre többször jutott eszembe, milyen jó lesz, ha nem kell majd naponta eltűrnöm, hogy felfalja a tízóraim kétharmadát. Ilyenkor kicsit szégyelltem is magam, hogy milyen önző vagyok.

Egyetemi éveim alatt sokat csereberéltünk a kollégiumban. Vasárnap este elővettük, amit otthonról hoztunk, és abból éltünk, amíg tartott.

Első munkahelyemen visszatért a régebbi tapasztalat: legkedvesebb kolléganőm ugyanúgy megdézsmálta mindennap az étkemet, mint annak idején a gimnáziumi barátnőm. Sehogy se tudtam rászoktatni magam, hogy még otthon megreggelizzem, ezért kénytelen voltam vinni magammal valamit. Neki a szia után az volt az első kérdése, mit hoztam. – Biztosan jobbat, mint te – mondtam egyszer nem titkolt célzással. Ő vette a lapot: – Látod, ebben igazad van! – felelte. – Na, szedd már elő! – unszolt, és addig állt felettem, amíg ki nem pakoltam a reggelinekvalót. Néha előfordult, hogy becsmérelte, mondanom sem kell, jogtalanul. Beláttam, ő igényes, nem lehet akármivel etetni. Többször mondott ilyesmit: – Hoztál te már jobbat is! – Gondoltam, naná, de még milyen jókat! Amikor ez a kritikus megjegyzés többször elhangzott, megembereltem magam, felöltöttem harcos énemet, és kirukkoltam a lelkem mélyén lappangó mondattal: – Te viszont még ilyet se hoztál! – Kolléganőm továbbra is uralta a helyzetet, nevetve felelt: – Látod, ebben is igazad van!

Néhány év után munkahelyet váltottam. Nem azért, hogy megszabaduljak munkatársam falánkságától, de tagadhatatlan, hogy ez is közrejátszott. Egy szeptember elseji napon léptem be az új helyre – izgulva, szívszorongva. Épphogy leültem, a régi kollegina jelent meg az ajtóban. Megdöbbentem. Ide is utánam jár tízóraizni? – tettem fel magamban a kérdést. Közben pedig már újságolta is a nagy hírt, mától ő is itt dolgozik!

Természetesen továbbra is segített a tízórai elfogyasztásában, de csak pár hétig. Közbelépett ugyanis főnökünk titkárnője, egy végtelenül bölcs, idősebb hölgy. Észrevéve az egyenlőtlen osztozkodást. Egy ideig figyelt, hallgatott, aztán mindkettőnket elővett, és megmagyarázta a kölcsönkenyér visszajár szó szerinti értelmét. – Nem úgy kell élni az életet, hogy csak adsz, vagy csak kapsz. Egyszer adok, máskor kapok. Ez az élet rendje! – mondta megfontoltan, egyben erélyesen. Attól fogva régi-új munkatársam nem tartott igényt a kenyeremre. Pedig időnként megkínáltam.

Mert mondhatnak rám bármit, de azt, hogy irigy vagyok, nem.