Beavatósdi, avagy a titkos belépési szabályzat

Történetekbe ágyazva könnyebb mesélni róluk. Egy mátyusföldi reneszánsz kastélyba siettünk a családfakutatásról szóló konferenciára, amikor az egyébként igencsak határozott, talpraesett történész, látva, hogy már megkezdődött a rendezvény, megtorpant az ajtóban. Képtelen volt belépni, átvágtatni a tömegen, és helyet foglalni. Maradt a küszöbön túl, onnan hallgatta az előadást. A közönség látta a tétovázót, és ő is hosszú perceken át nézett farkasszemet a jelenlevőkkel. Kellemetlen helyzetbe került. Ilyenkor sok mindentől tarthat az ember. Retteghet attól, hogy minden tekintet rá szegeződik, hogy neheztel majd rá az előadó, hogy éppen a leghangsúlyosabb mondatnál tereli el a többiek figyelmét a témáról. Felmerülnek olyan fajta félelmek is, hogy minél jobban igyekszik az ember, annál hangosabban csörtet át a termen, megbotlik a vetítő kábelében, vagy csikorogni fog a cipője, a kihúzott szék a padlón, és ügyetlenül ledönt néhány földre helyezett aktatáskát. Nagyon sokszor voltam ilyen helyzetben falugyűléseken, lakossági fórumokon, amikor a teremben levők jól ismerték egymást, és – érthető módon – felkapták a fejüket az érkezésemre. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, mély lélegzetet vettem, kinéztem magamnak egy alkalmas helyet a teremben, és mosolyogva beléptem. Az esetleges ügyetlenkedésről elterelte a figyelmemet, hogy mindvégig arra figyeltem, a megszokott módon, nyugodtan vegyek levegőt. A testbeszédről szóló képzésen megtanultam, hogy a tüdő és a bőrfelület mennyire fontos, amikor először érintkezünk a külvilággal. Az egyenletes levegővétellel, mosollyal, magunkra összpontosítással túljuthatunk az első olyan megpróbáltatáson, amit az új, ismeretlen közeg jelenthet számunkra. Amikor az ember már a helyén áll vagy ül, nyugodtan van ideje, lehetősége szemlélődni, akklimatizálódni. Odabiccenteni néhány ismerős felé, kényelmesen elhelyezkedni a közelében állók, ülők mellett úgy, hogy ne szüljön újabb feszültséget. Hasonló helyzeteket élhetünk meg előadóként. Kedves kézműves barátnőim felkértek, legyek a kiállítássorozatok védnöke, nyissam meg a rendezvényeiket. Nem a beszéd megírása okozott gondot, hanem kiállni a közönség elé. Első alkalommal néhány mondatközi szünetben elfelejtettem levegőt venni, bizonyára nyugtalanná tettem ezzel a művész barátnőket és a hallgatóság egy részét is, akik velem együtt izgultak. A levegővétel visszatartása tudattalan és természetes reakció, amikor idegesek vagyunk vagy félünk. Ha izgulós típusok vagyunk. Enyhítheti a feszültséget, ha még az előadás előtt felkészülünk ezekre a helyzetekre. Megkérdezzük, hol olvassuk fel a szöveget, ismerkedünk a környezettel, néhány kedves szót váltunk a szervezőkkel és az érkező vendégekkel. Biztosan akad a teremben előadás közben néhány kedves, ismerős arc, bátran küldhetünk feléjük egy-egy mosolyt, ettől magabiztosabbak leszünk. Ha a feszültséget oldó mosolyra nem kapunk kedvező visszajelzést, az még egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, velünk, a mi személyünkkel van gondja az illetőnek. Az érzékeny emberek gyakran úgy értelmezik mások távolságtartását vagy mogorvaságát, hogy azokat magukra vonatkoztatják. Mindez elszigetelődéshez, félreértések sorozatához vezethet. Nagyon egyszerű mindent uralni, ellenőrzés alatt tartani olyan helyen, ahol teljes biztonságban érezzük magunkat. Ne keressük azonnal magunkban a hibát, ha megtapasztaljuk az első látszólag ellenséges tekintetet, de ne is kezdjünk dühös, elkeseredett elméleteket gyártani, múltbeli sérelmek után kutatni a másik reakciója miatt. Emlékeztetőül a korábbi fejezetekből: nyílt tekintettel, mosollyal, nyitott tenyérrel, nem ökölbe szorított kézzel, „fegyvertelenül” érkezzünk, hogy minden alkalommal tiszta lappal kezdjük megerősíteni régi kapcsolatainkat és új barátságokat kötni.

A Testbeszéd jövő heti, utolsó fejezetében szó lesz az agresszióról és a különféle leszerelő hadműveletekről, illetve olyan helyzetekről, amelyekben nem kell feleslegesen sérülnünk és sérüléseket elszenvednünk.