Ázsia szívében 2. A Szong-köl tótól a Tas Rabat karavánszerájig

 Régvolt kereskedők nyomdokain járni a selyemút egy magashegyi szakaszán, látni karavánszerájokat, ősi életformákat, megismerni az ujgur népet, amelyről eddig csak terrorista támadások révén hallottam… Legszívesebben mindjárt pakoltam volna, de még másfél hónap volt az indulásig.

Nehéz továbbindulni a Szong-köl partjáról, mert e páratlan felföldi táj, fellápjaival, végtelen tereivel és egyszerű életével maga a paradicsom. Itt minden a természetről, az állatokról, de főleg a lóról szól. Mi se távozhatunk anélkül, hogy kipróbálnánk a lovaglást, amelyet életemben egyszer próbáltam, vagy tíz percig. Úgy gondoltam, ennyi gyakorlás elég is egy hosszabb út vállalásához, de azért a biztonság kedvéért a legkisebb és leglassúbb hátast kértem. Vendéglátónk, egy hatvanas kirgiz biztosított, hogy annak idején Dzsingisz kán is ilyennel hódította meg a világot.

Elindulunk a kirgiz után. Szép komótosan ballagunk, majd a ballagásból vánszorgás lesz. Kirgizünk ilyenkor rácsap lovam hátsó fertályára, mire az lassú ügetésbe kezd. Ad egy „kancsikát” (ostort) is, hogy azzal nógassam. Norbinak, a csoportvezetőnknek jól megy a lovaglás, büszkén emlegeti kun származását, és úgy elvágtat, hogy egykettőre eltűnik a szemünk elől. Jurtatáborunk is rég homályba veszett már. Ekkor útitársnőm elkezd panaszkodni. Balra húz a lova. Próbálja megértetni a kirgizzel, de annak fogalma sincs, miről beszél. Marikának egy idő múlva elege lesz, a semmi közepén leszáll. Megvár, amíg visszaérünk.

Továbbporoszkálunk. A távolban látjuk, hogy Norbi, aki nemrég elvágtatott, lovastul lecövekelt. Az önfejű hátas nem mozdul. Mondaná a kirgiznek, mi lehet a probléma, de az csak megy előre. Ketten követjük, de Norbi barátja is lemarad. Hol a kirgiz? Azon kapom magam, hogy egyedül állok az illatos mezőn, mellettem mormoták sütkéreznek… Végtelen a csend.

Leszállok. Már lódul is a lábam… én meg zuhanok, szerencsére a nem túl tüskés növények közé. Beakadt a lábam a kengyelbe. Próbálok szabadulni, de nem tudok olyan magasra felkapaszkodni, hogy a lábamat kiszabadítsam. Erőt vesz rajtam a félelem, hiszen olvastam már olyan esetről, mikor a kengyelbe szorult lábú lovast a ló árkon-bokron hurcolta maga után. Segítségért kiáltozok, remélve, hogy tán meghallják messze lévő társaim. Lovam, hál’ istennek az evéssel van elfoglalva, alig mozdul pár lépést. Végtelen lassan vánszorog az idő. Tizenöt perc múlva jön a segítség, Norbi kiszabadít. Remegő lábbal talpra állok, megérkezik másik útitársam is, a völgy felől pedig feltűnik kirgizünk. Kezében virágcsokor és medvehagyma. Mindenkinek ad a hagymából, a csokrot átnyújtja nekem. A helyzet annyira groteszk, hogy mindnyájan elnevetjük magunkat.

A Moldo-tau hágóin indulunk délkelet felé

a selyemút legfestőibb szakaszán, ahol nem csak a kereskedők karavánjai vonultak évszázadokon át, hanem Timur Lenk, az utolsó nomád hódító is átkelt rajta seregével. Délután érkezünk meg szállásunkra, a Tas Rabat karavánszerájnál lévő jurtatáborba. A helyiek nem állattartók, ők a turisták elszállásolásából élnek. A tábor körül pezsegni kezd az élet – a környékbeli asszonyok tereferére gyülekeznek… talán, mert vasárnap van. Egyre többen ülnek a csörgedező patak partján a magukkal hozott párnákon, takarókon. Mikor közelebb megyünk, kedvesen invitálnak, üljünk közéjük – egyikük maga sütötte kaláccsal kínál, a másik úgy szeli a dinnyét, hogy mindenkinek jusson. Beszélgetünk kézzel-lábbal, az összekötő nyelv az orosz volna, de azt ők is, mi is csak törjük. Marad a mosolygás, egymás megölelése és a fényképezkedés.

Tas Rabat

A Tien-san egyik eldugott völgyében található a selyemút legjobb állapotban megőrzött karavánszerája. A régi időkben ezek a létesítmények jelentették a kereskedőknek és az utazóknak a biztonságot. A kőből épült, fallal körülvett szerájok nemcsak az időjárás szeszélyeitől óvták meg az utazókat, a rablótámadások ellen is védelmet adtak. Mire odaérünk, szakadni kezd az eső. Gyorsan bemenekülünk a falak közé. 31 szoba található itt, és kút is van az épületben. A szobák egy közös kupolás helyiségbe nyílnak, melynek tetején tenyérnyi résen beesik az eső. A legenda szerint a kőerődöt apa és fia építette. El is készült, és már csak a kupolából hiányzott pár kő, amikor karavánt láttak közeledni. Hiába kérlelte az apa a fiát, hogy fejezzék be az építést, ő a kereskedők elé sietett. Jött velük egy gyönyörű lány is, és a fiú azonnal beleszeretett, annyira, hogy amikor a karaván folytatta útját, vele ment. Az apa soha többé nem látta a fiát, így a kupola lyukas maradt.

Az Ujgur Autonóm Tartományban

Utunk várva várt része áll előttünk, az ujgurokhoz megyünk, akiket mi alig ismerünk, bezzeg ők sokat tudnak rólunk. Egyedül a magyarokat tekintik rokonaiknak. A tízmilliós nép Kína nyugati részén lakik Hszincsiang tartományban. Ez Kína legnagyobb tartománya, 23 etnikum él benne, de a legtöbben az ujgurok vannak. Egyelőre. Erőszakos és gyors betelepítés folyik – mind több han kínai települ a térségbe, alaposan megbontva ezzel az etnikai összetételt. Ezt a szabadságvágyó ujgurok sokszor nem nézik tétlenül. Mióta Kína bekebelezte őket, 42 fegyveres felkelést robbantottak ki függetlenségük visszaszerzéséért.

Ahhoz, hogy az ujgurokhoz juthassunk, át kell menni a határon. Már két kirgiz határellenőrzésen vagyunk túl, amikor megérkezünk a Tougart-hágóhoz. A háromméteres vaskerítéssel elzárt területen túl van a Kínai Népköztársaság. Mondják, hogy egyelőre várnunk kell, mert a határőrök ebédnek. Állunk hát a tűző napon. Két óra várakozás után végre mehetünk. Szlovákiát egy pillanat alatt megtalálják az előttük lévő papírokban, de Magyarország nehezebben megy. Mikor végre megvan, a határőr biggyeszt egyet: „Small county, very small…”

Kínai kisbuszunk és idegenvezetőnk már vár a túloldalon. Abdullah 27 éves, nős, van egy kislánya, és ujgur. Büszkén mondja: a testvérét Atilának hívják, errefelé nem ritka név. A határ menti területeken még kirgizek laknak, ezért a tájékoztató táblák sokszor háromnyelvűek – fent az apró betűs ujgur megnevezés, majd hatalmas betűkkel kínaiul, alul kis betűs kirgiz. „Legalább autonóm terület – piszkálódnak magyarországi útitársaim –, nektek Szlovákiában még ilyen névleges sincs.”

Itt már nyoma sincs a kirgiz zöldnek, sivatagos hegyvidéken kanyarog az új aszfaltút, kiszáradt folyómedrek mentén. Ez már a Takla-Makán sivatag pereme – nevének rémisztő jelentése: ha odamész, ott maradsz!

15 kilométerrel odább újra ellenőrzés. Megnézik útleveleinket, átvizsgálják csomagjainkat. A vámvizsgáló hatalmas új épülete kong az ürességtől. Az alkalmazottak se túl elfoglaltak, ezért az egyenruhás hölgy köztünk tart rendet. Milyen dolog az, hogy valaki félig rálépjen a talajra festett záróvonalra! A csomagok se lehetnek egyikünknek a jobb, másikunknak a bal oldalán.

A hosszú procedúra után elindulunk úti célunk, a háromezer éves sivatagi nagyváros, Kasgár felé. Már nem is számoljuk a számtalan ellenőrzőpontot. Egy hágónál ismét hosszan várakozunk, mert a katonák futóversenyt tartanak. Még szerencse, hogy az eredményhirdetést nem kell kivárnunk, célba érkezésük után indulhatunk.

Az esti Kasgár

Ahogy leszáll az éj, az utca megtelik emberekkel. Az ott lakók kiülnek házuk elé, a gyerekek az apróktól a nagyobbakig a forgalmas úton játszanak, a motorokra próbálnak meg menet közben felkapaszkodni. Ámulva tapasztaljuk, hogy szinte minden motorkerékpár villanymotoros. Egy férfira leszek figyelmes, aki a háza előtt lévő ágyon üldögélve mohón szürcsöl valami levesfélét. Látja, hogy filmezem, de annál buzgóbban issza a levest. Annyira nevetek, hogy a kamerát se bírom egyenesben tartani. Invitál, hogy üljek mellé, nekem is hoz egy adagot. Mutogatom kézzel-lábbal: nem hoztam pénzt, nem gondoltam, hogy ilyen későn még veszek valamit. Már el akarok menni, de erővel megragadja a karom. Stop, stop! – mondja ellenállást nem tűrő hangon. Hordja az ételt, terülj-terülj asztalkát varázsolva elém. Ekkor érnek oda a barátaim, ők is mutatják üres zsebeiket, de megvendégeli őket is. Bár szeretnénk beszélgetni, nem tudunk. Marad a mosolygás meg a hajlongás köszönetképpen.

Az utcákban minden egyes üzlet előtt kínai lobogó – állítólag kötelező. A kék alapon holdat és csillagot ábrázoló ujgur zászló kitétele tiltva van. Szűk, sötét sikátorokban botorkálunk, gyerekhadtól kísérve. A házak előtt asszonyok diskurálnak. Megkérjük egyiküket, hogy mutassa meg otthonukat. A hidzsábot viselő fiatalasszony olyan természetességgel tárja ki előttünk az ajtót, mintha régi ismerősök volnánk. A bejárati ajtón át a hallba lépünk, ahol egy hatalmas pamlag mellett helyet kapott a motorkerékpár és a jókora hűtő. Innen nyílik a szoba, ahol a televízió van, és az aránylag modern konyha. Előkerül a háziasszony két kislánya; erre a többi asszony is kiválogatja a gyerekseregből a magáét, és büszkén mutatja: „Ezek az enyémek!” Az ujguroknak átlagban három gyermekük van. Abdullah még utazás közben elmondta, hogy csak annak lehet kettőnél több, aki semmilyen módon nem függ az államtól, maga teremti meg számukra a megélhetést. Nem igényelhet sem munkanélküli-segélyt, sem másféle támogatást. A családokhoz rendszeresen járó felügyelők nem nézik jó szemmel a várandós nőket, és sokszor agresszíven abortuszra biztatják őket.

A nappali Kasgár

A híres sivatagi város a selyemút északi és déli ágának találkozásánál található, igazi kapuként szolgált nyugat felé. Itt a legmagasabb – 70 százalékos – az ujgurok aránya. Erős bennük az identitástudat, próbálják megőrizni kultúrájukat. Abdullah szerint a közösség megtartó ereje folytán az átlagember számára szinte elképzelhetetlen a vegyes házasság, annak ellenére, hogy a kormány az ilyen házasságkötéseket pénzzel és egyéb juttatásokkal támogatja.

Az egyre nagyobb mértékű betelepítések ellen azonban nem tudnak mit tenni, így szinte törvényszerű a közösség asszimilációja. Mindezek mellett kultúrájának és építészeti emlékeinek rombolása is folyamatban van. A kínai kormány bontja Kasgár óvárosát, modernizálás címén. Évről évre kisebb területen láthatók a keleti hangulatú, szűk utcácskákkal összekötött, egymásra épült vályogházak. Rövidesen talán már csak hűlt helyük lesz.

Mi még bolyonghatunk a legendákat őrző falak között. Az egyik háznál, szülei és a rokonok árgus szeme előtt nagy szakértelemmel bontja a birkát a tizenhat éves fiú. Senki se segít neki, hadd ügyesedjen. Asszonyok, idősek, gyerekek ülnek kint, mindenki kedves és mosolyog. Ami a legmeglepőbb: egyetlen ajtó sincs zárva, sőt. Néha egészen véletlenül még a hálóterembe is betévedünk.

Errefelé néhány mecset még őrzi az ujgur építészeti stílust. A fából faragott díszes, színesre festett oszlopok, a mennyezeti festmények ősi erdélyi templomok hangulatát idézik. A díszítések gránátalmában való kicsúcsosodása is az ujgur ornamentikára jellemző. Minden mecset előtt kamera – még a legkisebb faluban is. Mikor megkérdezzük Abdullahot, miért, nagyot sóhajt: Az ujgurok mindig az iszlámot használták arra, hogy identitásukat a terjeszkedő han népességgel szemben megőrizzék. A mecsetek az ellenállás központjai is. Mióta az állam kötelezővé tette a kamerák felszerelését, minden belépőt azonosítani tudnak. Próbálják elejét venni az esetleges szervezkedésnek.

A piac mivel keleti városban kihagyhatatlan. Mi is belevetjük magunkat a színes forgatagba. Hosszan elnézzük a bámulatos ügyességgel serénykedő fiúkat, akik hússal töltött batyukat sütnek, a jeget baltázó bácsit, szagolgatjuk az ismeretlen fűszereket. Betévedünk egy ruhaüzletbe is. Mikor a tulajdonos megtudja, hogy magyarok vagyunk, hosszan rázza a kezünket. „Jasin” – mutatkozik be. Azonnal elfelejti, hogy kereskedő, és a ruhák mutatása helyett egy térképpel jön elő. Megkeresi rajta Magyarországot, felsorolja a környező államokat, majd tűrhető angolsággal annak magyarázatába kezd, hogy együtt részei voltunk a hun népek törzsszövetségének, és „egy-kettő-nulla-nulla évvel ezelőtt a hunok Európa felé indultak, de mi mind türk népek vagyunk. Attila, hun, Magjor zad” – ismételgeti. Hogy az utóbbi mit jelent, nem tudom, csak azt, hogy szívmelengető volt a vele való találkozás.