Az iskola nem lóverseny

Az alapozás a család dolga

Mindebben a szülő leginkább azzal tud segíteni, ha otthon nyugodt, biztonságos családi légkört teremt, a saját példájával nevel, és a gyermekre hagyja, ami rá tartozik. „Nem ír helyette leckét, nem figyelmezteti folyton a kötelességeire, nem viszi be utána az otthon felejtett füzetét, és főleg nem jár a tanárok nyakára, hogy szóljanak a fia vagy lánya érdekében. Felelősségre csak úgy lehet oktatni, ha hagyjuk, hogy a saját hibáiból okuljon, és megtapasztalja hanyagsága következményeit. Ez néha fájó, de még mindig jobb, mint ha tizennyolc éves korában jövünk rá, hogy nem képes önállóan létezni” – mondja Anna Baráthová gyermekpszichológus.

A szakember szerint a mai szülők gyakran esnek abba a hibába, hogy túl sokat várnak a gyermeküktől, és az iskolától is. Versengenek egymás között, melyiküké tud hamarabb írni-olvasni, hány nyelvet tanul, és mennyi szakkörre, különórára jár; pedig a lassan megszerzett, alapos tudás sokkal többet ér. „A gyereket nem agyonfoglalkoztatni, kifárasztani kell, hanem motiválni és figyelni rá. Sajnos, a legtöbb családban épp ez hiányzik: a szülők energiájából csak arra telik, hogy megkérdezzék, mi volt az iskolában, és megnézzék az ellenőrzőt. Az iskolától várják el, hogy megtanítsa a gyermeket viselkedni, több nyelven beszélni, elvigye állatkertbe, színházba, kézműves-foglalkozásokat szervezzen, és a napköziben még a leckét is megírassa. A szülők nagy része délután olyan gyereket akar hazavinni az iskolából, akivel már semmi gond sincs, elég bekapcsolni neki a tévét, és elé tenni a vacsorát. Csakhogy ez nem így működik: az érzelmi és intellektuális alapozás a család dolga, az iskola már csak épít rá – ha van mire” – mutat rá Baráthová.

Szeretet és figyelem

A másik véglet, amikor a szülő mindent megcsinálna a gyerek helyett, folyamatosan ellenőrzi, elkészítette-e másnapra a leckéjét, a könyveit, nem felejtett-e otthon valamit. Alapvető, hogy az iskola a gyermek dolga, neki kell megtanulnia akár a saját kárán is, hogy vannak kötelességei. Amelyik szülő kibírja, hogy az iskola kezdetétől ne őrmesterként álljon a gyereke felett, az a saját dolgát is megkönnyíti, mert önállóságra nevel.

„Később is akármi gond van a gyerekkel, a szülőnek először magába kell tekintenie: megadta-e neki hétéves koráig azt az érzelmi biztonságot, amellyel felvértezve önmaga iránt is igényes, magabiztos ember válik belőle” – hangsúlyozza Anna Baráthová. Ugyanilyen fontosnak tartja azt is, hogy a kisgyerek tudja, bármi történik, a szülei mellette állnak, és mindig megvédik a külvilággal szemben. „Ha ő a hibás, azt vele kell otthon elintézni, de mások előtt durván megszidni, megszégyeníteni nem szabad, mert a kisgyermek ezt úgy éli meg, hogy megtagadták, már nem szeretik. A szeretet és a figyelem a két kulcsszó. Amelyik családban ezek megvannak, ott nem kell attól tartani, hogy a gyerek valamit nagyon elront” – állítja a gyermekpszichológus.

Attól, hogy drága, még lehet rossz

Nemcsak az iskola, az óvoda iránt is egyre nagyobbak a szülők elvárásai. Olykor szinte megfeledkeznek arról, hogy a három-négy évesnek még leginkább játszania és mesét hallgatnia kell. Ezért működhetnek nálunk olyan haszontalan és abszurd dolgok, mint az óvodai idegennyelv-oktatás (holott sok gyerek még az anyanyelvén sem tudja kifejezni magát), vagy a lovaglástól a talajtornáig mindenféle drága úri huncutság, amelyekkel aztán a szülők dicsekedhetnek egymás előtt. Ezekre a túlzott igényekre alapoznak a magánóvodák is, amelyek nagy része tulajdonképpen csak gyermekmegőrző. Működtetésükhöz elég a vállalkozói engedély, az állam sem pedagógiai, sem módszertani szempontból nem felügyeli őket, ezért nincs is bennük garancia semmire. Az olyan esetek, mint a kassai magánóvodában, ahol erősen ittas pedagógus „vigyázott” a gyerekekre, vagy a nagyszombati magánbölcsődében, ahol rendszeresen verték a pici gyerekeket, bizonyára ritkák, de az nagyon is általános gyakorlat a magánintézményekben, hogy a gyermekeket egyáltalán nem foglalkoztatják. A kicsiket tisztába teszik, megetetik, a nagyoknak bekapcsolják a tévét, és valahogy eltöltik az időt, amíg a szülők értük mennek. Mindezt persze drága pénzért; és sok szülőnek nincs is más választása, mivel az állami óvoda kevés, a bölcsőde pedig ritkaság.

Szigorúan ellenőrzött bölcsik

A szociális és családügyi minisztérium januártól közzé akarja tenni azoknak a bölcsődéknek a listáját, amelyeknek a minőségét garantálja. Ez azt jelenti, hogy szakképzett pedagógusok, egészségügyi nővérek vagy 220 órás ápolói tanfolyamot végzett alkalmazottak vigyáznak a gyerekekre – egy személy legfeljebb négyre. A szülők így utánajárhatnak, melyik intézmények felelnek meg a szigorú szakmai követelményeknek, de ez nem jelenti azt, hogy nem működhetnek továbbra is a magánbölcsődék. A garantált színvonalú oktatási és nevelési intézmények hálózatába ugyan nem lesznek besorolva, de azokat a szülőket, akik rászorulnak a szolgáltatásaikra, ez sokszor nem is érdekli. „Márpedig ez nagy baj, mert rendkívül fontos, hogy a kisgyermekek ingergazdag környezetben nőjenek fel, ahol foglalkoznak velük – mondja Anna Baráthová gyermekpszichológus. – A szülők számára nem lehet fő szempont, hogy csak vigyázzanak a gyerekre, ne történjen semmi baja, és ne maradjon éhes, mert ebben a korban fejlődik az érzelmi intelligenciája, válik nyitottá az új információkra. Ha beteszik őt egy megőrzőbe, ahol naphosszat alig szól hozzá valaki, vagy csak utasításokat ad neki, ne csodálkozzanak, hogy nem lesz belőle tudásra szomjazó, a világot megismerni vágyó iskolás.” 

Magunktól is várjuk el a legjobbat

Egyre több ismerőssel kerül egyre többször szóba az óvoda- vagy épp iskolaválasztás. Van, aki gondolkodás nélkül beíratja szlovákba – majd szlovákul mindent jobban megtanul és érvényesül a gyerek. Van, aki az iskolarendszerről olvasott cikkek vagy baráti ajánlás alapján az alternatív intézményeket keresi, mert ott állítólag a gyermeke megkapja azt a figyelmet, amely megilleti. Van, aki otthon tanítaná, mert az iskolában csak elrontják. Oktatási rendszerünk rossz, a tanárok buták, bezzeg régen egy nagy pofontól mindenki megtanult egy életre mindent! – érvelnek sokszor azok, akik már másnap leharapnák az igazgató fejét, ha egy tanár kezet emelne a gyerekükre. Szóval, ahogy az lenni szokott, mindenki a legjobbat akarja. Pontosabban: elvárja a legjobbat. Csak hát valahogy elfeledkezünk arról, hogy nincs olyan, hogy legjobb. Lehet, hogy éppen a rossz hírű iskolában tanít az a tanár, aki inspirálni fogja a gyerekedet, és ad neki néhány jó tippet arra, mit olvasson vagy kihez forduljon abban a témában, amely érdekli. Lehet, hogy a jó hírű, kimagasló versenyeredményekkel büszkélkedő iskolában tanít az a tanár, aki a gyerekedet majd nyilvánosan megalázza, vagy lerontja az osztályzatát.

Már nem az a világ van, amikor sokan azért nem jutottak el egyetemre, mert könyvek és egyéb információk híján nem tudtak felkészülni az adott tárgyból. Vagy mert nem vették fel őket a származásuk miatt. Vannak a miénknél jobb és rosszabb oktatási rendszerek is, de igazából soha ennyi diáknak nem volt lehetősége arra, hogy ha valamihez tehetsége van, akkor azt tanulhassa. Ami biztos: ha a legjobbnak ítélt iskolába adom a gyerekemet, akkor is lesznek gondjai. Olyan gondjai, amelyeket főleg saját maga tud majd megoldani, adott esetben a szülei segítségével, akik már a kezdetektől figyelik, mi az, ami igazán érdekli, amiben kimagasló lehet.

Csodamódszerek után kutatunk, közben pedig itt is a legegyszerűbb szabályok a legfontosabbak. Jó lenne, ha a szülők amellett, hogy megpróbálják gyerekük számára kiválasztani a legszínvonalasabb ovit vagy iskolát, maguk iránt is hasonló igényeket támasztanának. Mert azt valahogy mindenki elvárja, hogy az ő gyerekéért mindent megtegyenek. Közben a legerősebb tanító a jó meg a rossz példa. Ahogy a szülő viselkedik, beszél, úgy fog a gyereke is. Egyrészt, mert az ő génjeit örökölte, másrészt, mert naponta ezt látja. Akinek pedig nincs ideje a gyerekére, az számolhat azzal, hogy néhány évtized múlva a gyerekének sem lesz ideje őrá. (verespi)

Ami biztosan segít

– Beszélgessünk a gyerekkel, milyen helyzetek várják az óvodában vagy az iskolában, mit fognak ott csinálni; hisz ami nekünk evidens, neki nagy ismeretlen

– Soroljuk fel, kivel fog ott találkozni, hogyan kell viselkedni a pedagógusokkal vagy az osztálytársakkal

– Vegyük át minden napját, megerősítve őt abban a tudatban, hogy érdekel bennünket, mi történik vele, és nekünk mindent elmondhat

– Erkölcsi kioktatás helyett inkább a saját példánkkal, történeteinkkel vezessük rá arra, miért jobb tisztességesen és korrektül viselkedni