Az elmaradt cunami

Sok-sok kérdés merül fel. Erkölcsről, képmutatásról, felelősségről, magatartásról a hogyan továbbról. De legfőképp a cselekvés a megoldások mikéntjéről. Kik kikkel vállaljanak közösséget – az elit és a gyakorló politikai osztály – a súlyos társadalmi, politikai, gazdasági, szociális és a ma már napirenden levő biztonsági kérdések megoldásában? Legtöbbünknek szükségünk van kapaszkodókra. De inkább mindannyiunknak. A küldetéstudatú, diktátorhajlamú vezérektől meg az Isten mentsen meg.

Rendkívül súlyos veszteség

ért bennünket Esterházy Péter halálával. Várszegi Asztrik főapát búcsúbeszédében többek között arról is szólt, hogy a tisztességes emberek nem árulják el a jót. Szerinte Esterházy Péter „nem csak a vér, hanem a lélek és szellem arisztokratája is volt. Olyan saját pályáján ívelő csillag, mely több évtizeden át sugárzott és fénylett, lelke és szelleme betöltött egy családot, egy nemzetet, sokakat, akikhez művészete fordításban eljutott. Tény, hogy elment közülünk, de tény az is, hogy mostantól jobban van velünk, mint korábban.” Fogadjuk meg tehát a főapát intelmét! Ha Esterházy Péter velünk van, megtaláljuk a helyes utat. A jót. Ez lehet a szilárd pont, kapaszkodó, jövőbeni cselekvésünk iránytűje. Az erkölcsi keret. A norma.

Miért is írom ezt?

Mert csalódott vagyok az itt élő magyarok közéleti szereplőinek passzivitása miatt. Három olyan, még a tavaly márciusi parlamenti választásokat megelőző eseményt szeretnék felidézni, melyekre nem született sem a közvetlen érintettek részéről, sem a tágabb, civil szférából kellő súlyú, határozott, elutasító válasz.

Nem vagyok ügyvédje egyik pártnak sem. Választóként bírálójuk vagy akár támogatójuk viszont igen. Egész életemben a korrekt együttműködés, kompromisszumkeresés híve voltam, vagyok. Mert vallom, hogy a politikusok és más közéleti emberek dolga a hidak építése, a szövetségesek megnyerése, az alapvető emberi szabadságjogok tiszteletben tartásának figyelembevételével az intézményes jogállamiság megteremtése. Mindig is a közösségünk állapota érdekelt. Távol áll tőlem a gyűlölködés és viszálykodás. Mélységesen elítélem a sunyi populista gyűlöletkeltést. Sajnos, a mai gyakorlat, akár rövid távú politikai haszonszerzés okán, nincs ennek híján.

Először volt a „Könözsi-üzenet”, mely szerint „Az Új Szó veszélyes a magyar nemzetre, nemzeti kisebbségünkre; nincs nagyobb pusztító erő Felvidéken, mint ők. Oly mértékben pusztítja a nemzeti tudatot, érzést, tartást, szenvedélyt, mint semmi más. Elég megnézni a csonka országi vendégkommentátorokat: a legszarházibb, legalávalóbb nemzetrothasztó ballibsi patkányfészek! Heti Válaszból még véletlenül se, sem a nemzeti oldalról. Ha nem lehet ezzel mit kezdeni, akkor csak drukkolni lehet, hogy valamilyen hazafias csoport rendez ott végre egy Charlie Hebdót...”

Ezt követte egy komáromi magyar gimnázium tanárának gyűlöletbeszéde. Valamennyiünknek tudatosítanunk kellene, mennyire veszélyes a gyűlöletbeszéd bárminemű megjelenítése, hiszen a szót később tett követheti, legújabb kori történelmünk nagy-nagy figyelmeztetője a srebrenicai mészárlás. Ez intő példa számunkra.

A harmadik eset, talán provokatív kuriózum, a magyarországi Jobbik parlamenti párt képviselője dunaszerdahelyi irodájának megnyitása. Mi volt a három esemény kapcsán a meghökkentő, sőt döbbenetes?

A reakció hiánya!

Igaz, az első esetben az illetékes ügyészség eljárhat, ha az ügy büntetőjogi minősítést nyer. Hiányoltam viszont elsősorban a helyi, valamint az országos pártvezetés világos álláspontját. Maszatolás és hallgatás követte a „komáromi gimis tanár” gyűlöletbeszédét is. A Jobbik dunaszerdahelyi irodanyitására a belügyminisztérium reagált. Ami nekem nagyon hiányzott: az EP volt és jelenlegi képviselőinek, a Szlovák Parlament képviselőinek, a többi szlovákiai magyar intézmény vezetőinek (Csemadok, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, színházaink, az Ifjú Szivek, a Kalligram Kiadó), valamint a közvéleményt befolyásoló testületeink elhatárolódása. Ezekben az esetekben a hallgatás több mint cinkosság. Bűn. Hiszen a gondolat a szó ereje, üzenete se nem ország-, se nem kormányfüggő.

Milyenek is vagyunk mi, itt élő magyarok?

Odaátról azt is sulykolják, hogy csupán magyarságunk okán olyanok, akiknek kijár a tisztelet. Én nem hiszem, hogy mi különbek volnánk, mint a lengyelek, a csehek, a szlovákok, az osztrákok, a németek, az olaszok, a franciák vagy mások. Csak néhány példa a közelmúltból. Az Írószövetségből ki lehet rúgni valakit csupán a véleménye miatt? Bős polgármestere erőteljesen kampányol a bevándorlók ellen, de miután a szlovák belügyminisztérium megadja községüknek a városi státust, már nincs velük problémája. Ál- és kofamagatartás. Pártja ehhez sem fogalmazza meg álláspontját. Nyílt titok az „alapítványosdi-ügyeskedők trükközése”, én az egyik bizottságban megszavazom a te pályázatodat, te pedig másikban az enyémet. Ideje lenne véget vetni ennek a gyakorlatnak.

Különböző rendű, rangú szerveződések, de főleg vezetőik, miközben nyilvánosan aggályosnak tartják a mindenkori elosztási rendszert, „gömbölyűre hizlalják magukat” a büdzsé emlőin. Sok vezető, tisztelet a kivételnek, aggódásának ad hangot a megfelelő költségvetési-pályáztatási időszakban a kisebbségi kultúra finanszírozásának apasztásán, s annak „tragikus következményei” miatt, de mindeközben a versenyszférában dolgozók életszínvonalát tudják biztosítani még családtagjaik számára is. Új arcok, friss levegő kellene. Ketté kellene választani a mai rendszert. A szakmai elbírálással azonos súlyú pénzügyi felügyeletet, elszámoltatást-kontrollt kell biztosítani.

A szlovák pályázók gyakorlata, vélem, tükörképe a miénknek. Tehát ebben sincs különbség. A kérdés az, hogy vajon hogyan jutottunk idáig ’89 után. Mi az oka a tisztességtelenségnek, az eluralkodó ügyeskedésnek, az általános közömbösségnek, a közönynek, a tudás és munka megbecsülése hiányának, a közbeszéd színvonalhanyatlásának, az oktatás színvonal-felhígulásának?

Igaz, hogy minden nagy, mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi változás fellazítja a társadalom morális szövetét. Számomra mégis megdöbbentő, hogy a közép-kelet-európai országokban, de nemcsak itt, milyen sikeresek újra a rend vezérelvét hirdető politikai pártok. Szomszédunkban éppenséggel a kormányzó párt hirdeti, miközben rendre átírja a gránitszilárdságú „társadalmi kreszt”. Magyarország polgárainak egy része újra kádárizálódik. A Szlovákiában élő magyarok egy része pedig, tekintve, hogy napi szinten „élvezi” a kettős beszéd kommunikációs eszközeinek hatását, normalizálódik.

A rend vezérelve ordas eszme. Nem a jogegyenlőségről szól. A politikus azt üzeni – mindent megold. Cserében te ne foglalkozz a köz ügyeivel. Ily módon a saját sorsoddal se. A rend szürke, szinte katonai rendszert feltételez. Rend és fegyelem, egyenlő diktatúra! Óvakodjunk tehát a politikai messiásoktól!

A rend megöli,

kiirtja a kreativitást. Azt a tényezőt, amely minden szabad társadalom fejlődésének abszolút hozzáadott értéke. Persze, a szabad társadalom csakis egyénileg, személyükben szabad emberekből állhat. Olyanokból, akiknek van véleményük közügyekben is. Az egyéni szabadság mindenfajta eszmerendszer felett áll. Én hiszek benne. Sőt, kizárólag abban hiszek, hogy a szabad emberek sokasága az eszmerendszerek szabad versengésének érvényesítésével igazságosabb társadalmi rendszert tudnak szervezni és működtetni.

Várszegi Asztrik a menekülteknek megnyitotta a kolostor kapuit, éléskamráit, erszényét. De főleg a szíve és a lelke kitárulkozásával járt keresztényi – jó példával. Mélységesen tisztelem ezért is!

Végel László újvidéki író idézi Márai Sándort az egyik írásában: „Magyar az, akinek az anyanyelve magyar, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvvel és magyar.” Én Szlovákiában élő magyar vagyok, akinek az anyanyelve is magyar. És igen, úgy is érzem! Aki élt külföldön, az tudja, hogy leginkább csak magára és családjára, barátaira számíthat. Vajon mi magunkon kívül kire számíthatunk? Elszomorít, ha az itt élő magyarok megosztottak. Annál is inkább, hogy akár a hamis politikai szirénhangoknak engedve, egyesek saját, rövid távú előnyökért a gyűlölködés szításának eszközeit veszik igénybe.

Vártam, vártam és vártam az itteni közvélemény szereplőitől, képviselőinktől, politikusainktól a gyűlöletbeszéd cunamiszerű elítélését. A közülünk valót se mentegessük! Nevezzük nevén, ítéljük el a gyűlöletkeltés mindenfajta megnyilvánulását!

A szerző jogász, a szlovák kormány egykori miniszterelnök-helyettese