Az ’56-os asszonytüntetések

1956. december 4. Pontosan egy hónappal korábban, november 4-én lépték át a magyar határt a szovjet hadsereg alakulatai, hogy az október 23-án kitört forradalmat vérbe fojtsák.

Fegyver helyett virág

December elején az új magyar kommunista kormány a munkástanácsokkal tárgyalt, amelyek próbálták védeni a forradalom vívmányait. Néhány szervezet még sztrájkolt, próbáltak nyomást gyakorolni Kádár János frissen összeállt kabinetjére, amely még szintén törékeny volt – nem is lehetett másmilyen, amikor szinte egy egész országgal állt szemben. Nyilvánvaló volt, hogy a Nagy Imre-féle politikai újításokból nem lesz semmi, de még nem volt világos, hogy a kommunisták a szovjetekkel hogyan is képzelik a megtorlást, hatalmuk megszilárdítását. (Ekkor Nagy Imre már nem is volt Magyarország területén – november 28-án kegyelmet ígérve neki, kicsalták a jugoszláv nagykövetségről, ahol korábban menedéket kapott, és Romániába internálták.)

December 4-én feketébe öltözött asszonyok kezdtek el gyülekezni Budapesten, a Hősök terén. Egyesek nemzeti vagy fekete zászlókat hoztak magukkal. A tömeg többezresre duzzadt, és vonulni kezdett a Névtelen Hős sírja felé. Az asszonyok útját szovjet harckocsik és belőlük kiszálló katonák próbálták eltorlaszolni, de a nők megkerülve őket a leeresztett városligeti tó medrén keresztülgyalogolva érték el az emlékművet. A Himnuszt és a Szózatot énekelték. Délelőtt 11 óra után szovjet tisztekkel a helyszínre érkezett Münnich Ferenc honvédelmi miniszter, de a tömeg egyre nőtt. A katonák végül kijjebb vonultak a térről, utat engedve a felvonulóknak. A nők közül többen virágot hoztak, és a Névtelen Hős sírjára tették. A visszaemlékezések szerint egy papírlap is volt a síron, kézzel írt felirattal: „A magyar anyák – hőseinknek.”

Délutánra a virágok csaknem teljesen beborították a sírt, a tömeg fogyni kezdett, néhány kisebb csoport érkezett még. Többen úgy emlékeztek, hogy a sír mellé kivezényelt magyar katonák könnyeztek, miközben az asszonyok a virágokat az emlékműre helyezték.

Utóhangok és megtorlás

Másnap is zajlottak asszonytüntetések, a Nemzeti Múzeumnál, a Petőfi-szobornál, és a Nyugati pályaudvar mellett. Ezekben a napokban több magyar nagyvárosban is voltak asszonytüntetések, például Egerben, Székesfehérváron, Esztergomban, Pécsett és Veszprémben.

A nőtüntetést egyébként férfiak szervezték. Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula a Péterfi Sándor utcai kórház alagsorában illegális lapot nyomtatott, s az Élünk! a bevonulás után pontosan egy hónappal demonstrációra szólította a nőket.

Az MSZMP és a Kádár-kormány napról napra keményebb lett: ellenforradalomnak nyilvánították a felkelést, és elkezdődtek a megtorlások: az utcán vonulókra sortüzeket adtak le, rögtönítélő bíróságok felállítása és a statárium bevezetése után már nyilvánvaló volt, hogy a felkelők és a Nagy Imre-pártiak az új karhatalom szerint nincsenek alkupozícióban.

Több mint 200 ezren hagyták el Magyarországot, leginkább a zöldhatáron menekülve. Az itt maradottak közül pedig a következő három év során több mint 21 ezren kerültek börtönbe, 400 embert kivégeztek, 16 ezret internáltak. A szerencsésebbek az első, 1959-es amnesztiával szabadulhattak, 3480 személyt az 1963-as amnesztia során engedtek ki, de voltak vagy 700-an, akiket csak a 70-es években.

A tüntetésre hívó röpirat

„MAGYAR ANYÁK! MAGYAR LÁNYOK, ASSZONYOK!

MOST RAJTATOK A SOR!”

Ezzel a felszólítással indult útjára ezekben a napokban sok ezer röplap, hogy mozgósítsa a magyar nők széles rétegeit, hogy a gyászos és mégis büszke emlékezés virágaival koszorúzzák hőseink sírjait, és hogy ugyanakkor ébresztői legyenek a magyar nők hagyományokban gazdag történelmi hivatásérzetének.

Igen! Most rajtatok a sor, magyar lányok és asszonyok!

A magyar nők már jó néhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket. Büszkén emlékezünk nemzetünk történelmének hőslelkű asszonyaira: Dobó Katicára, Zrínyi Ilonára és a többiekre. Az ő utódaikhoz, mai asszonyokhoz szólunk most, akik – biztosan tudjuk ezt – nemcsak az elődök nevét érzik, hanem bátor, megalkuvást nem ismerő szellemüket is.

Nehéz, nagyon nehéz történelmi időket élünk. A forradalom szép ügyét vérbe fojtották. Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. A temetőkben fakeresztek, hosszú sorok: tizenöt-tizenhat éves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyei.

Sírok! Sírok! Sírok!... Megnyúlt, végtelen temetők... s mennyi sír a romok alatt...

Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!!

Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök...

Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ?

Nem, nem, nem!

Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetéstek fegyverletételre kényszerít, és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!

Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre. Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai! Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére – talán még soha nem volt erre olyan szükség, mint napjainkban! Neveteket megőrzik a fiúk és unokák, és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok!

MAGYAR NŐK! AMIKOR AZ ÓRAMUTATÓ 11-ET MUTAT, INDULJATOK A HŐSÖK TERÉRE! EMLÉKEZZETEK HŐS HALOTTAINKRA! MINDENKI LEGYEN OTT!

ÉLÜNK! I. évfolyam, 6. szám. 1956. december 4-én