Állunk rendelkezésére!

Mindenkor, mindig tanító vagyok!

Öt évvel ezelőtt, ilyentájt gondolataimat szedegettem össze, hogy a tanítónapon megoszthassam őket kollégáimmal. Nekem kettős ünnep március 28-a, hiszen feleségem ezen a napon ajándékozott meg fiunkkal. Mindig nagy élmény volt számomra, amikor az ünnepen együtt lehettünk, beszélgethettünk, kötetlenül és felszabadultan. Nem feledve ugyan, de magunk mögött hagytuk a tanítói pálya mindennapi gondjait. Bár azt is tudom, bárhol vagyunk, sohasem tudunk ebből a szakmából kivetkőzni. És ez így helyes! Emlékezzünk a múltra, összpontosítsunk a jelenre! Mi közösen építettünk iskolát. Nem homokra, hanem sziklára. Éppen ezért könnyebb a helyzete a jelenlegi vezetésnek. Mert van mire építeni! Meg lehet tagadni mindent, de az a legnagyobb butaság. Én sem felejtem a múltat. Nagy tetteink közül 1989 novemberének és decemberének eseményei is maradandó élményeket hagytak bennem. Büszke vagyok arra az időszakra, mert olyan emberrel közösen harcolhattam – azért, hogy a szó legszorosabb értelmében szabadok legyünk, szabadon gondolkodhassunk, és szabadon cselekedhessünk –, mint a mélyen tisztelt Cséfalvay József plébános úr. Ez most elveszni látszik, mert vannak, akik azt képzelik, hogy mindenben nekik van igazuk. Elfelejtik, hogy egyedül Istené a dicsőség. Ő az, aki tudója életünk alakulásának. Ő az, aki belelát a lelkünkbe is. Ne akarjon senki Istent játszani, még inkább Isten lenni! Ez még senkinek sem sikerült, és nem is fog! Minden diktátor beleesik a saját csapdájába. Vagy akár úgy is mondhatnám: Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan!

Állíthatom, hogy nem mindig volt minden rendben az elmúlt évtizedekben, ami az összefogást illeti. Sokat tudnék mesélni arról az időszakról, amikor én az iskolába kerültem, és még többet arról az időszakról, amikor igazgatóvá választottak. Nagyon nehéz időszak volt. Sok évig tartott, amíg látszólag egységes csapatot építettem ki. Ma már azt is tudni, milyen sikerrel. Azonban időnap előtt elvették tőlem az iskolámat, és vele a fél életemet is. De tudom, hogy küldetésünk a létünk része, ezért azt senki nem veheti el tőlünk. Egyébként nincs szükségem sajnálatra. Sajnos azt látom, amit még a bársonyos forradalom után mondott egy általam elismert pedagógus szakember: „Nem szólunk semmit, nem teszünk semmit, jó ez nekünk úgy, ahogyan van.” Ha így álltunk volna 1989-hez, akkor ma nem lenne miről beszélni, mert még megszólalnunk sem volna szabad. Nem volt hiábavaló a kockázatunk, mert akkor minden maradt volna a régiben. De nem ezt tettük! Veszélyeztettük a munkahelyünket, veszélyeztettük testi épségünket, családunkat, és mégis tettük a dolgunkat. Papként, pedagógusként, szülőként, egyszerű emberként. Ha az elődök elfogadták volna a tényt, hogy „nekünk minden mindegy”, akkor ma Kéménden nincs magyar iskola. Elegendő csak elolvasni az iskolatörténetünket. Tanulni kellene belőle mindenkinek! És a mai tüntetőktől. Nekik is vannak gyermekeik, unokáik, családjuk. Sőt sokan nagyon fiatalok. Legyünk büszkék rájuk! Ők sem értik mindazt, ami ebben az államban zajlik. Példát kell mutatnunk nekik. Ha másképp nem, akkor legalább a hangosan kimondott szóval.

Tanítónapot ünnepeltünk. Van mit ünnepelni? Nem kell a törvény. Az az igazgató, akit a fenntartó akar. Ja, persze az iskolatanács szavazta meg. Még jó, hogy papíron minden rendben van. Mert fontosabb a papír, mint a tett. Erre kell nevelni a gyereket. Nem fontos, mi az igazság. Lényeg az, kinek van nagyobb ismeretsége, itt, ott, amott? De ha csak úgy tudunk gyerekeket nevelni, hogy „nekünk teljesen mindegy”, akkor inkább ne! Az biztos, hogy ha az alkalmazott minden áron meg akar felelni a mindenkori főnöknek, nem fog az utcára kerülni. „Megbecsült” alkalmazott lesz. Be kell állni a sorba, aztán majd a következőnél is, meg az azután jövőnél is. Sokkal jobb egy megalkuvó, benyaló, helyezkedő, számító alkalmazott, mint egy igazmondó. De létezik mindig másik út! Még az a jó, hogy a környezetemben, régióban, járásban és az országban számtalan gerinces gyermeknevelő dolgozik, akik nem csak munkahelynek tekintik a pályát, hanem az igazság kimondására, szeretetre nevelik a jövő generációit. Kiállásra, megalkuvások nélkül, nem mások megalázására. És talán a legnagyobb öröm számomra, hogy vannak és lesznek, akik ilyen szellemben nevelik majd az unokámat, unokáimat.

Nekünk, pedagógusoknak tudnunk kellene megbocsátani, mert ha nem ez vezényel, akkor hogyan nevelhetnénk példával a gyermekeket? A megbocsátásnak nem feltétele az egyetértés. Sőt, éppen ez a lényege. Mások vagyunk ugyan, de felebaráti szeretettel attól még fordulhatnánk egymás felé! Arra vagyunk teremtve, ha úgy tetszik, bekódolva, hogy próbáljuk egymást szeretni. Ennek ellenére naponta megtapasztaljuk, hogy szüntelenül „tanulnunk” kell a szeretetet. Ugyanis ha gyűlölet van a szívünkben, nem vagyunk képesek a megbocsátásnak még a gondolatához sem eljutni. Ez a magatartás nem az okos, igaz ember ismérve, és végképp nem a jó tanító ismérve. Pedagógusnapra készültek a tanítók. Van, ahol azok is, akik csak tisztelik őket. Legalábbis remélem. Téves azt gondolni, hogy egy vezető mindent tud, na, az meg aztán igazán nagyképűség, hogy mindent jobban tud, mint a beosztottjai. Egyetlen vezető se várja, hogy majd a pedagógusok, alkalmazottak „emelkednek fel” a mindenkori vezetéshez. A mindenkori vezetőknek kell „leereszkedniük” a pedagógushoz, alkalmazotthoz, gyerekhez, szülőhöz és minden jóakaratú iskolabaráthoz, kivétel nélkül, hogy aztán együtt felemelkedhessenek. Még akkor is, ha nem mindenben értenek egyet. Hiba mindent megtagadni a múlt hangulatából! Az a pusztulásba vezető út. Túl kellene lépni a sértődöttségen! Amíg erre nem vagyunk képesek, addig a gyűlölet uralkodik, és ahol a másság elfogadhatatlan, ott hiányzik a szeretet. És szeretet nélkül nincs iskola sem! Vekerdy Tamás gondolatait szabadon idézve: Ne csak a kritikai ítélkezés mozgasson, ami elterel a gyerektől és a lényegtől, ne magadhoz és a te felfogásodhoz mérd a gyereket és a kollégáidat. Ez a gesztus gyilkos, nem hagyja őket érvényesülni. Szeresd őket, mert a szeretet szabaddá tesz!

Naponta gyakoroljátok! Aki erre nem képes, az legalább tegye fel magának a kérdést: jó helyen vagyok? Kedves kollégák! Szeressétek a gyermekeket! Tisztelt szülők! Szeressék gyermekeiket!

Tarr Boldizsár volt iskolaigazgató

Kettős ünnep Besén

Ez év március 11-e a barsbesei magyarság számára különös jelentőséggel bírt, ezen a napon ugyanis két fontos esemény is zajlott a faluban. A rendszeres vasárnapi istentisztelet után a hívők kivonultak a templom előtti kertbe, ahol a kopjafa mellett emlékeztek meg közelgő nemzeti ünnepünkről. A Csemadok besei alapszervezetének elnöke, Zöld Teréz méltatta 1848. március 15-ének jelentőségét s annak aktuális üzenetét a jelenkor számára még 170 év távlatából is. Az ünnepet Bese legkisebb magyarjainak kultúrműsora tette színesebbé. Schmidt Tímea, Morauszky Bence, Schmidt Dávid, Kálnay Csenge és Černák Noémi szavalatai a forradalmi eseményeket idézték, Besse Csenge jóvoltából felhangzott a híres Kossuth-nóta. A megemlékezés végén a helyi magyar szervezetek – a Csemadok, az MKP, a Besei Református Egyházközség – helyezték el emlékszalagjaikat és koszorúikat a kopjafánál. A nemzeti himnusz eléneklése után a jelenlevők a kultúrházba vonultak, ahol Dukon András, a helyi református közösség lelkipásztora nyitotta meg a barsi egyházmegye gyülekezeteit bemutató vándorkiállítást, melynek anyaga helyi jellegű emléktárgyakkal is bővült. Az érdeklődők megtekinthették azt a hímzett terítőt, amelyet az 1954-ben konfirmált fiatalok ajándékoztak az egyházközségnek. Az a nagy méretű biblia, amely állandóan a templomban az Úr asztalán van elhelyezve, szintén adományként került a közösség tulajdonába Schmidt Imre hagyatékából, özv. Schmidt Imréné és fia ajándékozta a besei gyülekezetnek 1963-ban a templom felszentelése alkalmából. Kálvin János, „Bacsi” harangozó, Schmidt Imréné és Nt. Bihari Kálmán lelkész mellszobra is a kiállítás anyagát képezte, hasonlóan, mint az egyházközség keresztelési, úrvacsoravételkor használt kellékei, valamint a régi kopott, fából készült persely. Több magántulajdonban levő régi (az 1800-as évekből) biblia, énekeskönyv, csatos imakönyv is előkerült. A jelenlevők beletekinthettek a régi református iskola osztálykönyvébe az 1921/22-es esztendőből, és két bizonyítvány is megmaradt 1916-ból. A kiállítás ideje alatt több mint 50 régi összegyűjtött fénykép vetítése is folyt, régi konfirmációs képek, családi fotók, a templom tornyának építését, a templom felszentelését megörökítő felvételek, az egyik fényképen megjelent a régi fa harangláb a falu közepén a harangozóval együtt, de akadtak bőven osztályképek is a volt magyar iskolából. Ezek a megsárgult, megfakult felvételek kedves eseményeket idéztek fel – különösen az idősebb generáció körében –, amelyek által közösen emlékeztünk a régi szép időkre.

Geršiné Szabó Márta, Barsbese

Ad Méreg az éléskamrában

Olvasom, hogy a Csallóköz egyes részein mennyire fertőzött a talajvíz. Az illetékesek, a hatóságok ezzel jócskán kifutottak az időből. Legalább 60 évvel ezelőtt kellett volna arra gondolni, hogy baj fog történni, akkor most nem kellene ciszternás autókkal hordani a falvakba az ivóvizet. És pláne nem kellene a kisgyermekek számára drága pénzért üzletben vásárolni a flakonos vizet. Az én gyerekkoromban minden udvarban volt kút, benne egészséges ivóvíz. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kezdték a fürdőszobák építését. Abban a korban épültek a nagy gyárak, vegyi üzemek. A permetezéssel, a rengeteg műtrágya felhasználásával nagymértékben hozzájárulhattak a jelenlegi állapothoz. A háztartási szennyvizet a fürdőszobákból sokszor a kutakba, patakokba és a településhez közel eső folyóba engedték. Ezek felett az illetékes hatóságok szemet hunytak, mintha minden rendben lett volna. Olyasmi, hogy környezetvédelmi minisztérium, az akkori rendszerben talán nem is létezett. Tudni kellett volna előre, hogy ha nem intézkednek idejében, az ivóvízzel kapcsolatos dolgok ide fognak jutni, ahol most vannak. Sajnos, most a huszonnegyedik órában vagyunk, vagy talán már azon is egy kicsit túl.

Vass Tibor, Köbölkút

Kedves Vasárnap!

A február 13-i számban örömmel értesültem, hogy a Csak az ember olvas könyvnyertesei közé kerültem. Nyereményem a Vasárnap ajándékaként Remper István: Fél életem a gömöri ösvényeken volt. A nyeremény sajnos a mai napig nem érkezett meg. Nem tudom, hogy a tévedés hol történt, de szeretném Önöket tisztelettel megkérni, hogy ha elfoglaltságuk engedi, nézzenek utána, elküldték-e címemre az említett könyvet. Elnézést, hogy fontos elfoglaltságuk mellett ilyen csekélységgel zavarkodom. Tisztelettel:

Czap Mária, Nagykapos

Kedves Czap Mária, kedves olvasó Olvasóink!

Mint minden alkalommal, most is a beérkezés sorrendjében csomagoltuk és postáztuk a kért könyveket, ezeket konkrétan még a régi helyünkről. Vagyis mindenkinek meg kellett volna kapnia még a karácsonyi ünnepek környékén. Sajnáljuk, ha nem így történt, reménykedni persze lehet, hogy a posta előbb-utóbb megleli s kiviszi.