Állunk rendelkezésére!

Nincsenek szavak

Nagyon elszomorított a nemrég történt halálos baleset a hét ápolónővel, akik szörnyethaltak egy kisbuszban a kamionnal történő frontális ütközés során. Sajnos, több százezer állampolgárunk kénytelen külföldön robotolni a megélhetésért, mert otthon nincs számára biztosítva munka, és természetesen ezzel jár a fárasztó utazgatás, miáltal gyakrabban ki van téve a balesetnek is. Ez lett a szegény ápolónők végzete, akik Ausztriába jártak időseket gondozni. Valami nagyon nincs rendjén az állam foglalkoztatási és munkahelyteremtő politikájában, hisz például akinek van otthon magatehetetlen idős családtagja, az miért ne gondozhatná el főállásban, fizetésért? Így lenne az illetőnek munkahelye, és az állam is jól járna, nem lenne annyi kiadás a betegre a kórházakban vagy a szociális otthonokban. Tudjuk, hogy a mi polgáraink csinálják azt a megterhelő munkát, amit pl. az osztrákok vagy a németek nem csinálnának. Ezeket a szegény ápolónőket, családanyákat már senki nem tudja visszahozni a halálból, szavakkal ezt nem lehet kifejezni! De az államnak lenne a kötelessége, hogy minél kevesebben kényszerüljenek külföldön dolgozni és szó szerint robotolni a megélhetésért.

Petőcz Mária, Komárom

Találkozás 69 év után

Az akkor 23 éves lévárti Juliska – az édesanyám – és a 13 éves bejei Irénke szintén elszenvedője volt az 1947-es csehországi deportálásnak. Édesanyám mostanáig emlegeti, hogy ő hamarabb, mint lehetett volna, már 1948 áprilisában hazajött, illegálisan, azaz szökve, és vele együtt jött a bejei Irénke is. Mivel már suttogtak róla, hogy talán ősszel hazatelepülhetnek, úgy döntöttek, ültetne a nagymama földjébe kevéske krumplit és zöldséget, hogy legyen valami télirevaló, ha igaz lesz, hogy hazajöhetnek. Irénke pedig ott nem tudott iskolába járni, mivel ők egy falutól távolabb levő majorban laktak. Milenovicében ültek fel a vonatra, de Prágában át kellett szállni. Szerencséjükre a prágai pályaudvar aluljárójában megszólított idegenek – akiktől afelől kérdezősködtek, hogy melyik vágányról indul a Szlovákiába tartó vonat – szintén magyarok voltak, és szívesen útbaigazították őket. Az út hosszú volt, és fáradságos. Szinte szólni se mertek egymáshoz, nehogy felfedjék magyarságukat, és esetleg igazoltassák őket. Amikor meglátták a tornaljai téglagyár kéményét, mindketten sírva fakadtak. Aztán elváltak útjaik. A sors úgy hozta, hogy ez a két ember 1948 óta nem találkozott.

Édesanyám mindig emlegette, hogy ugyan, él-e még az egykori bejei útitárs. A húgom elkezdte kutatni az ismerősök körében, hogy kik voltak azok, akik annak idején Bejéből Csehországba lettek deportálva. Kis utánjárással sikerült is fényt deríteni a személyére. Az is kiderült, hogy mi, a következő generáció, a gyerekeik látásból ismerjük is egymást. És létrejött a találkozás. Mivel ők Csehországban nem ugyanazon a helyen laktak, közös élményeik nem voltak, de a gazdák bánásmódja, a lakosság hozzájuk való viszonyulása mégiscsak hasonló volt.

Beke M., Szkáros

Újra együtt 50 év után

Október 14-én újra egybegyűltünk kerek szép, 50. osztálytalálkozónkra az Udvardi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában 1967-ben végzett diákok. A megérkezéskor a Brosi vendéglő falai visszhangozták a valamikori diákzsivajt, az egymásnak örülést, az 50 éves tablóról visszanéztek ránk egykori osztálytársaink, és saját képeinken álmélkodtunk, milyen jó is volt hajdanán, amikor ezek készültek. Visszaemlékeztünk szeretett iskolánkra, mert hittel valljuk, az iskola szentély. A szórakozás sem maradt el, amiről Szabó Árpád kamocsai nótaénekes gondoskodott, és az első tánciskola diákjai újból együtt táncoltak egykori partnereikkel, persze kicsit komótosabban. Nem feledkeztünk meg elhunyt osztálytársainkról sem, sajnos, igen nagy számban eltávoztak közülünk. Koszorút helyeztünk el emlékükre, és mécseseket gyújtottunk az udvardi temetőben. Visszaemlékeztünk jó oktatóinkra is, akik arra tanítottak bennünket, hogy hit, remény és szeretet nélkül gyávák és zsarnokok leszünk. Most boldogan váltunk el egymástól, bízva benne, hogy a legközelebbi találkozón is ilyen szép számban tudunk részt venni.

Kovácsné Balogh Erzsi, Udvard

Cintányéros cudar világ Galántán

Október 24-én cudar jó műsoron vehettünk részt mi, szépkorúak. A Megbecsültek Társaságának vezetője és segítői ismét egy csodálatos estre hívott bennünket, mégpedig a Mágnás Miska nagyoperettre a Pesti Művész Színház előadásában a Galántai Művelődési Központba. A zsúfolásig megtelt teremben az elnök úr köszöntője után következett a csodálatos hangzású zenekar, vezetőjük Bíró Attila karnagy, akiről tudni kell, hogy egykor Kodály Zoltán tanítványa volt. A fellépő színészek csodálatos hangja, öltözéke ámulatba-bámulatba ejtette a közönséget. Zengett a terem a tapstól, így tisztelegtünk a csodálatos, felejthetetlen estéért. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Forró Krisztián elnök úrnak és segítőinek, hogy újra elhozták Galántára a magyar színházat. „Isten segíts, hogy itt, Mátyusföld szívében is megmaradhassunk embernek és MAGYARNAK!”

Krizsanné Kajos Irén, Nagyfödémes

A Garam Menti Néptáncegyüttes

A lévai együttes megalakulásának 65. évfordulója alkalmából jubileumi gálaesttel várta a város és a környék néptáncot és kultúrát szerető közönségét, ahol Valent Judit szavalata után kivetített fotók mutatták az együttes tevékenységének múltját és jelenét, Török Alfréd, a Csemadok lévai alapszervezetének elnöke pedig köszöntötte az ünnepelteket és a közönséget.

1952-ben a Csemadok alapszervezete mellett Búra István kezdeményezésére megalakult egy néptánccsoport, amely rendszeresen fellépett a zselízi és gombaszögi fesztiválon, járási és községi rendezvényeken, de hűen képviselte a szlovákiai magyar nemzetiségi kultúrát a szomszédos országokban is. 1962-ben az újjáalakult együttes vezetője Halász Gyula lett. Táncművészeti ismereteit és többéves tapasztalatait kamatoztatva gazdagította a csoport repertoárját, amely 1970-ben a Bodrogközi leánytánccal megosztott első helyezést kapott az Országos Népművészeti Fesztiválon, 1973-ban pedig 3. díjat a Zöld Marci című táncjátékkal. Ipolyszakállosi lakodalmas című műsoruk még a magyar filmgyár érdeklődését is felkeltette. Az együttes vezetője volt még Diószegi József, Wirth Jenő, Juhász Sándor, Szobi Magdolna, Kiss György és Farkas Ivett. Táncművészeti tudásuknak, egyéni stílusuknak köszönhetően a néptánccsoport folytatta eredményes munkáját. 2001-től ismét Halász Gyula vette át a vezetését.

Az 50. évfordulót követően hetven fellépéssel gyarapodott az együttes repertoárja, köztük az emlékezetes Vasárnapok című műsorral, amelyet Halász Gyula és Paál Sándor, az együttes táncosa együtt tervezett és koreografált. Az 55. évfordulóra készülve felvették a Garam Menti Néptáncegyüttes nevet. Ekkor alakult a régi táncosokból a jelenlegi szeniorcsoport. Az elmúlt 65 év alatt a GMNE ismert és elismert néptánccsoporttá vált itthon és külföldön. Fellépéseik során számos díjat, oklevelet, kitüntetést vettek át. A legutóbbi évtizedben megkapták a Szlovákiai Magyar Felnőtt-néptáncegyüttesek Országos Seregszemléjének ezüst- és bronzsávos minősítését és különdíját, a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatójának díját és Léva város polgármesterének díját is. Jelenleg két csoporttal működnek, több mint harminc táncossal. A felnőttcsoport tagjai lévaiak és környékbeliek, az Apró Garam Menti tagjai alap- és középiskolás diákok. Mindkettő gyakori résztvevője a különböző népművészeti fesztiváloknak, országos rendezvényeknek.

A 65. évfordulón az együttes gazdag programmal köszöntötte a közönséget, a szeniorok magyarbődi mulatsággal, rábaközi táncokkal, valamint Az Ipolytól a Garamig című műsorral, az Apró Garam Mentiek pedig rimóci táncok bemutatásával. A régi tagokból is összeállt egy csoport, ők eleki, kalotaszegi és székelyföldi táncokkal léptek színpadra. A produkciókat a zselízi Pengő zenekar kísérte Mézes Árpád vezetésével. Az est vendége, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes Úton című fergeteges összeállítással köszöntötte a jubiláló csoportot

A gálaesten Bárdos Gyula elnök nevében is Görföl Jenő, a Csemadok országos titkára üdvözölte az jubiláns csoportot és közönségét. A gratulálók között felszólalt Štefan Mišák, Léva polgármestere, aki kiemelte az együttes munkájának fontosságát a város és vidéke kulturális életében. Csenger Tibor a Nyitra megyei önkormányzat nevében szintén gratulált. A gálaműsor végén Török Alfréd, a Csemadok lévai alapszervezetének elnöke megköszönte az előadást, és további sikereket, örömteli fellépéseket kívánt a táncosoknak. Emléklapot adott át fáradhatatlan munkájuk elismeréseképpen, ugyancsak Halász Gyulának, aki az együttes vezetőjeként több évtizede szívvel-lélekkel dolgozik a néptánc megőrzése érdekében, és Halász Erzsébetnek, aki a szépséges népviseleti ruhákat készíti. Zárszavában Halász Gyula emlékeztetve a műsor elején vetített mozzanatokra, kéréssel fordult a jelenlevőkhöz. Gyarapítsák jelentkezésükkel az együttes tagjainak létszámát, hogy a Garam Menti Néptáncegyüttesnek ne csak gazdag múltja és jelene legyen, hanem ígéretes jövője is. Az ünnepi műsor végén a közönség vastapssal és hangos ovációval jutalmazta a fellépő csoportok fergeteges, felejthetetlen előadását.

Balla Rózsa, Léva

A Mária Valéria hídfutás árnyékában

Lassan már fél Esztergom és Párkány is futni fog a hagyományos Hídfutás rendezvényén. Az idei szeptember 23-án indult az esztergomi bazilika elől. A Vadas fürdőig 4 km-t kellett megtenni a résztvevőknek. Én magam is készültem, de az előtte levő napokban már éreztem (ízületek, lábak), hogy ebből nemhogy futás nem lesz, kocogás sem. De azért ott akartam lenni legalább nézőként. Kezdetben a híd párkányi oldalán álltam, és lestem a résztvevőket. Most nem az élbolyt, a győzteseket figyeltem, hanem a gyengébb képességű fiúkat, lányokat és a rengeteg sok iskolás gyereket. Az élmezőnyben ismerősöket is véltem felfedezni. A környékbeli és a kéméndi iskolából többeket, felsorolni is sok volna, ennyien talán még soha nem futottak. Ehhez kellett persze a jó idő is. Fürkészve figyeltem a rajtszámokat: 1020, 2500, 2900, nem említve azokat, akiknek már nem is jutott rajtszám. Becslésem szerint ők is közel lehettek az ezerhez. Lassan araszoltam, sétáltam, mint egynéhányan, a cél felé, és a város közepe táján azt vettem észre, hogy egy kismama babakocsival fut. Épp egy fekvőrendőrön keresztül haladtak, ahol a kocsi nagyot zöttyent. A járdáról félig tréfásan be is szóltak neki, hogy kiesik a gyerek. A kismama nevetve vágta vissza: „Nem baj, majd utolér”. A célba olyanokat is láttam befutni, akiknek a nyakukban lógott a gyerek, vagy megfigyeltem egy fiatalembert, aki biztosan felette volt a 100 kilónak, de becsülettel, izzadva, vánszorogva és mosolyogva ért célba. Jó volt nézni őket.

Ondró Ernő, Kéménd

Kedves Vasárnap!

Már régebben készülök írni, mert nagyon élvezem a lapot, de most itt az ideje, hogy ezt végre leírjam. Az utolsó számot elejétől végig elolvastam, egyik cikk jobb volt a másiknál, érdekes, nívós, szóval remek. Szívből gratulálok mindannyiuknak. Üdvözlettel további jó munkát kívánok:

Wieland Anna, Poprád