Állunk rendelkezésére!

Szünidő

Megkoronázása volt az iskolaévnek, igazságtalanság lenne egyéb jelzőkkel illetni azt a várva várt két hónapot. Amikor a betérés kényszere nélkül mehettünk el az iskola kapuja előtt, ahol év közben négy osztály összevonva, vagy hatvanan ostromoltuk az írás és számtan alapjait. A mester, akit akkor tanító elvtársnak hívtunk, nagy fegyelmet tartott. Kilengések esetén orgonapálcájával tétovázás nélkül rakott a nadrágunkra, oda, ahol az ész nem fészkelt. De focizni is közénk állt, és kirándulni is gyakran vitt bennünket a természetbe. Mindent egybevetve, tiszteltük az iskolában, és a faluközösség érdekében végzett munkáját a szüleink is elismerték. Szabadulva az iskolából, a szünidő kezdetének mámorító érzésével az év egyéb ünnepei nem vetekedtek. Az volt ám a fergeteges szabadság. Természetesen az otthoni kötelességek alól nem mentesültünk, például a libák reggeli, esti legelőre hajtása, és egyéb, ház körüli apróbb munkák maradtak. Ezzel együtt barátaimmal nagy egyetértésben látogattuk a szomszédunk korán érő almáját – mellesleg otthon is voltak almafáink, de a megszerzés kockázata nélkül hiányzott az almaevés sava-borsa. Hasonló alapon dézsmáltuk a falu szélén létesített kertészet eperültetvényét, másztuk meg a községi gyep szederfáit. Egy észrevétel kívánkozik a mondottakhoz: szigorúan csak helyben fogyasztani volt elfogadott a falusi etikett szerint, idegen javakból táskába rakodni, elvinni már lopásnak számított. Tisztességnek, becsületnek súlya volt a falusiak körében, ezen a téren mi, gyerekek is igazodtunk a felnőttek intelmeihez. A határban traktor vontatta aratógépek kötötték kévébe a gabonát, és bár a szüleim sosem küldtek, becsületbeli ügy volt egy hetet kévehordással ledolgozni. Mai napig nem tudom okát adni, sem a szüleim, sem a ránk felügyelő, kévéket keresztbe rakó asszonyok nem láttak el bennünket ivóvízzel. Végtelennek tűntek a délelőttök a ránk törő szomjúságtól, mégis kitartottunk, sőt elképesztően sok kévét szedett össze az a harminc, negyven gyerek naponta. Pontosabban dél előtt. Az időben hat munkanapból állott a hét, és a napi, vagyis délelőtti keresetünk kitett kemény öt koronát, ami akkor sem számított soknak. Ebéd után már teljes egészében miénk volt a vakáció. Fürödtünk a Kis-Dunában, kukoricát és krumplit sütöttünk a part menti fák alatt. Mindezt felnőttek felügyelete nélkül, csak tizenéves, idősebb társaink vigyáztak ránk. Mégsem okoztunk egyetlen tűzesetet sem! Pedig szorgalmasan gyakoroltuk ám a kukoricahajból, száraz falevekből csavart szivarok pöfékelését. Csak azért is, mert tiltva volt. Szintén gyakran jut eszembe régi szünidők kapcsán a pozsonyi unokatestvérem. Az egész nyarat nálunk töltötte, a számomra náluk kötelezően eltöltendő egy héten kívül. Az unokatesóm nemcsak rokon, hanem nagyon jó barátom is volt, ennek függvényében minden évben letudtam a Pozsonyt. Meg is tanultam anyanyelvi szinten szlovákul, és a városból is láttam ezt-azt. Leggyakrabban a Pionírkertbe jártunk. – Állatkert is van ott – biztatott a nagybátyám. Amennyire emlékszem, volt ott néhány ketrec, három papagáj, három teknőc és egy mókus a szokásos kerékkel, meg a sok egymás szavába vágó gyerek. Egy alkalommal nagyot szaladtunk, nem értettem a riadalom okát. Az utcán szénával megrakott gumikerekű kocsit húztak jól patkolt, széles farú erős lovak. Csattogtak az aszfalton, és az új barátaim csaknem hajba kapva vitatták, tehenek vagy lovak húzzák-e a kocsit. Tátva maradt a szám, de nem szóltam. Ők minden autót ismertek, a villamosjáratokat percpontossággal bemondták, abban voltak otthon, én egyebütt. Nemcsak a rossznak, sajnos, egyszer a jónak is vége szakad. Elmúltak az iskolás évek, de emlékeimben a szünidő kezdetének időpontja még sokáig felötlött, pedig akkor már más idők jártak. Kötelességekkel és megkötésekkel terhelt munkaviszony a tervgazdaságban, utána a piacgazdaság lazának tetsző taposómalma, délibábként csábító lehetőségei. Mindent egybevetve, a gyerekkor gondtalanságának habjain vitorlázó szünidők hangulatát az egyéb örömök meg sem közelítették. Egyszerűen azért, mert az iskolás korban a testet, lelket felszabadító szünidő hangulata utánozhatatlan.       

Gazdag József, Jányok

Vilke a Vasárnapban

Minden kedden érdeklődve, kíváncsian várjuk a Vasárnap új számát! Még a 8.-ban olvastam egy írást A világhírű fejőnő kalandjai címmel, mely bennem is felidézett bizonyos régi emlékeket. Minden úgy volt, ahogy a kedves Plavec úr leírta! Hogy honnan tudom? A hetvenes évek elején, amikor még Vilkén laktunk, én is dolgoztam ott, a Hegyen, csak más beosztásban és más istállóban. Gondjaimra bikaborjúk voltak bízva, egy egész kis istállóval. Az etetés is elég kezdetleges volt, mert semmi más nem állt a rendelkezésünkre, mint vasvilla, lapát, trágyalehúzó eszköz. Az etetéshez a széna egy kezdetleges tákolmány alatt volt lerakva, aminek csak teteje és kevéssé bedeszkázott oldala volt. Innen hordtam be a hátamon nagy vászonban (a régiek úgy mondták: hamvas), ugyanígy az aljazáshoz a szalmát is. A trágyát fúrikban toltam ki, az ajtó elé deszkát tettem, vagy egy lapos követ, ugyanúgy a trágyadombhoz, hogy ki tudjam fordítani vagy rázni a tartalmát. Ha hó esett, először meg kellett keresni a deszkát vagy a követ, nehogy mellétoljam a talicskát. Az itatás volt a legnehezebb, az egyik sarokban volt a vízcsap, onnan hordtam két vödörrel az itatóba, vagyis egy horganyozott kis kádba, amiből egyszerre két állat ivott. Nagyon fontos volt a súlygyarapodás, így jól tartottam az állatokat – saját szénája volt a szövetkezetnek, akkor még efsz. Meg abrak is volt, így sokat ittak az állatok. Alig győztem nekik hordani a vizet, volt, hogy fel is döntötték a kádat, alig bírtam visszaállítani. A padláson állandóan madarak röpködtek, verebek, galambok. Így telt a reggeli etetés, gondozás, három órakor elindultam, hogy hétre hazaérjek a kisfiunkhoz, aztán a férjem is, hogy elérjen a munkába, ő szövetkezetben volt traktoros. Otthon elvégeztem a napi teendőket, délután pedig vihettem a Hegyre sportkocsiban a fiunkat is, aki sokat játszott a szénában. Akkor még nem nagyon működött a munkavédelmi bizottság, senki nem szólt. Így teltek napjaink, gumicsizmát hordtunk, kék munkaköpenyt meg kendőt. Nem volt a munkahelyen szekrényünk, sem zuhanyozó. Otthon tisztálkodott mindenki, de senki sem volt ól szagú, meg így maradt meg nálunk a mondás: a pénz nem büdös, de meg kell dolgozni érte. Évente 365 napot dolgoztunk, mégis jó és szép visszagondolni ezekre az évekre.

Szülőfalum, Vilke lakosai is régóta és szívesen olvassák a Vasárnapot, hisz Plavec Gyula is mindig részletesen tudósít valamiről. Most nemrég, a 27. számban pedig Rideg János nyugdíjas mérnökről olvastam el először a cikket. Akkor meg gyermekkoromra gondoltam vissza, mennyit játszottunk vagy kergetőztünk vele a Kissoron, ahol laktak. Emlékszem még a szüleire is, Jani bácsi híres szabó volt, anyukája, a jóságos, kedves Vera néni is sokat dolgozott, szeretettel nevelte a kis Jankót, ahogy mi hívtuk őt. Amikor sikeresen befejezte a tanulmányait, Pozsonyban élt és dolgozott. Sokáig nem is találkoztunk. Vagy három éve, amikor a nagydaróci alapiskola tetőszerkezetének szakvéleményezését végezte, járt falunkban. Ráköszöntem: – Mérnök úr, megismer? Csodálkozva rám nézett: – Betka, te vagy?

Igen, én vagyok az, csak már (sajnos) 42 éve elköltöztünk Vilkéről. Ám mindig szívesen gondolok oda – haza, ahol most a hagyományos, nagyszabású Csemadok-napra készültek. Ha lehetne, ezúton kívánok nemcsak a Rideg Jankónak, hanem mindenkinek jó egészséget, kitartást és minden jót szeretettel:

Dorókné Benedek Erzsi, Nagydaróc

Gurul, gurul, elgurul!

Több mint negyven évet dolgoztam le különböző boltokban mint üzletvezető, a későbbiekben mint közgazdász, nem mondhatom hát, hogy nem értek a pénzhez, a beosztásához vagy gazdaságos felhasználásához. És mégis! Ahogy minden hónap elején megkapom szerény kis nyugdíjamat, annyit kalkulálok, de a hónap végére ugyancsak megvékonyul a pénztárca. Első dolog a rezsi, amit soha nem szabad kihagyni, telefon, gyógyszerek, és alig marad valami kevés, amit az élelmezésre kellene fordítani. Akárhogy számolok, osztok, szorzok, összeadok, mindig törtszámokban végzek. Gurul, gurul az euró, észre sem vesszük, hogy elgurult. Pedig ha átszámítom koronára a nyugdíjamat, durván tízezerre rúgna, amiből valaha futotta volna jobb megélhetésre. Jártam fodrászhoz, kozmetikushoz, előfizettem több magyar folyóiratot, most már csak a Vasárnapot járatom, amiről nem mondok le semmi áron. Inkább kiszedegetem a szekrényből a régi ruhákat, kabátokat, és viselem akkor is, ha régen kimentek a divatból. Persze, bizonyos javításra szorulnak, és sajnos, a szolgáltatások ára is a plafonig ugrott. Egy cipzár átvarrásáért most annyit fizettem, hogy annak idején a kabát nem került annyiba. Mindent európai szintre emelnek. Csak a fizetéseket és a nyugdíjakat nem. Nincs miből. Hát hová gurultak el a sok milliók, melyek az állam vagyonát képezték? A sok ügyeskedő, politikus zsebébe, ők meg aztán úgy élnek, mint valaha a bárók vagy grófok. Nekik nem kell félni, hogy a hónap végére nem marad egy darab kenyérre vagy liter tejre. Tisztában vagyok azzal, hogy az államnak is nagy kiadásokkal kell számolnia, mert sok a munkanélküli, a beteg ember, a gyerekek, akik nem hoznak anyagi hasznot az államnak, de miért nekünk, a szerény kisembereknek kell viselnünk egyedül a terheket? Gondolkodjunk már el. Nem a kormány és a parlament dolga volna törődni a nép jólétével? Legalább annyira emeljék fel az alacsony nyugdíjakat, hogy a hónap végére is jusson.

Tóth Éva, Kassa

A zselízi vízi erőműnél

Mivel a hőség is enyhült, június végén ellátogattam Zselízre, ahol kimentünk az ott lakók mumusához, a vízi erőműhöz. Hát mit is mondjak? A látvány szörnyen „lenyűgözött”, a szó szoros értelemében majdnem talajt fogtam. Ez a környezetvédelem totális megtiprása: eltűnt a Garam romantikus partszakasza, megszűnt a fürdőző-, napozóhely. Arról nem beszélve, hogy főleg éjjel, amikor a víz még felerősíti a turbina zörejét, a környékbeli házak lakói aludni sem tudnak. A folyót a partról szinte nem is látni. A fákat kiirtották, hatalmas buja gyomnövényzet takarja a régi medret, melyet egy hatméteres kivájt, mesterséges meder helyettesít (most is egy kotrógép munkálkodott ott), amit még vagy hat méterrel mélyítenek, hogy nagyobb legyen a víz esése a turbina alatt (!), mert most csak 60%-on dolgozik az erőmű. Az emberek naponta kijárnak nézni a szörnyet, látják a tömegesen megcsonkított halak maradványait (ezt láthattuk nemrég az egyik híradóban is), fotózzák és bosszankodnak. Halászásról, pecázásról szó sem lehet. A halaknak kialakított kaszkád rendszerben csordogál a víz, de a nagyobbak nem juthatnak át rajta, így a turbina feldarabolja őket. Valami nagyon el lett rontva: ilyen kis folyót, mint a Garam, telerakni vízi erőművekkel, szétrombolni teljesen a romantikus partot! Nem tudom, hol volt a környezetvédelmi minisztérium, amikor ilyesmit engedélyezett. Most, amikor Sólymos László miniszter úr a környezet védelme mellett kampányol, mit is mondjak? Én eredetileg energetikus vagyok, több mint 25 évet dolgoztam a szakmában, de ezt elképzelni sem mertem volna, ilyen áron kicsiben előállítani elektromos energiát, hogy tönkretesszük az utánunk jövő nemzedék környezetét, az több mint bűn!

Paulovics László, Gúta

Puss Rudolf: Hogyan éltünk

Aki olvassa magazinunk Koperta rovatát, gyakran találkozhat Puss Rudolf nevével. Gondolom, egyetértenek velem, hogy meggyőző, jó írások alatt szerepel. A közelmúltban meglepett egy könyvvel, amit magánkiadásban „jó barátai és közeli rokonai unszolására” jelentetett meg. A Hogyan éltünk című kiadványban található írások szűkebb szülőföldje lakóinak múltját és jelenét mutatják be, de másról is szólnak. Örömmel és érdeklődéssel olvastam a kötetet, s bevallom, nagy hatással volt rám. Remélem, rokonai, jó barátai és a környék településeinek lakói is megörültek Puss Rudolf magánkiadványának. Gratulálok s további alkotó kedvet és tartós egészséget kívánok a szerzőnek. Remélem, még sokáig olvashatjuk írásait a VASÁRNAPBAN.

Budai Ernő, Százd