Állunk rendelkezésére!

Búcsúzóul

Szorongó lelkek, könnyes szemek,

Ennyi volt itt, nem több, s nem kevesebb!

Jaj, mi jön most, most már itt a vége?

Többször nem jövünk, nem szól a csengő?

Nem dorgál már senki, siessél, mert késő?

Eljött hát a búcsú most már igazából,

És ez a sok diák mind kilép a padból.

Talán fel sem fogják, hisz ők már „felnőttek”,

Márpedig számukra most jön majd az élet!

Volt is ebből vita, nem egyszer, de százszor,

Mert hogy ők okosak, s nem a tanárok!

Mindent jobban tudtak, sokat tapasztaltak,

Az élet vonatán már mindent bejártak.

Volt köztük nagyszájú, szemtelen és szende,

Volt, aki másokat tanított a rendre.

Művészi hajlamuk is kitűnt egynéhányszor,

Fekete humoruk az egekig lángolt.

De most a lényegre, drága jó tanár úr,

Az idő egyre fogy, a kör bezárul.

Folytatnám a szókat, az én mondókámat,

Ám valami belül szorítja torkomat.

Nem is olyan könnyű a köszönetmondás,

De azért megteszem, ha nem vállalja más.

Mindenki nevében köszönetet mondok,

Tudom, voltak velünk kisebb-nagyobb gondok.

Szívből megköszönöm a sok fáradozást,

Ránk pazarolt időt, meg a kirándulást.

Humoros megjegyzést, amik elhangzottak,

Néha sértő szavak szívünkig hatoltak.

Tudjuk ám, hogy minden miértünk történt, lett,

Hogy helyt tudjuk állni, ha jön a nagy élet.

Engel Erzsébet, Párkány

Vörös diploma

Fiatal koromban megfordultam egy többgyermekes családban, mert az egyik kislány velem korabeli volt. Elámultam, hogy a gyermekek egytől egyig édesanyámnak szólították a mamájukat. Ez olyan szépen, olyan mámorítóan hangzott a gyermek szájából. Titokban kezdtem én is ismételgetni magamban e varázserejű szót, és elhatároztam, hogy én is édesanyámnak fogom szólítani a mamámat, de nem ment, akárhogy próbálkoztam is. Most már tudnám, mert a sírjánál mindig elmondom: édesanyám, köszönöm neked, hogy nehéz körülmények között felneveltél. Nyugodjál békében. Most már késő, vagy talán meghallja, ahogy szépen szólítom: édesanyám? Óh, mennyire is édes tud lenni az anya! A költők milyen gyönyörűen verselnek róla. Gondoljunk csak József Attilára vagy Petőfi Sándorra. Maga a szó olyan varázserővel bír, hogy aki a szájára veszi, azt gondolhatja, valahol a mennyekben jár. Szóval, az édesanya már fiatal korában vállalja a gondviselést, és végzi nagy türelemmel egész életében. Világra hozza gyermekét, táplálja, dúdolgat édes altatódalokat, míg el nem alszik, ápolja, gondozza, ha beteg. Hát ezért a hűséges gondviselésért nem járna minden anyának egy vörös diploma? De gyerünk tovább. Az édesanya nemcsak a gyermeknevelést vállalja ám, hanem a házvezető szerepét is. Mos, főz, takarít, bevásárol, kézimunkázik, kapál a kertben, s ha a gyermek felcseperedik, bármilyen felelősségteljes szerepet be tud tölteni akár az államvezetésben is. Egy édesanya belelát a gyermek lelkébe, megérti, tanítja az első szóra, segíti első lépéseit megtenni. A továbbiakban is, iskolai évek alatt is segíti a betűk felismerésében, a számok elsajátításában. Ha módomban állna, minden jó édesanyának vörös diplomát adományoznék. De nem tehetem, így csak azt mondom, hogy a legnagyobb tisztelet jár nekik. Szeressük és becsüljük meg őket akkor is, ha már felnőttünk. Adjuk vissza nekik egy pici töredéket abból a sok szeretetből, gondoskodásból, amiben részünk volt egy életen át.

Tóth Éva, Kassa

Simlis ügynök

Csengetnek, kinyitom az ajtót, egy fiatal hölgy csak úgy, minden bevezető nélkül rákezdi:

– Csökkentjük a villanyáram árát.

– Nagyszerű – veszem a lapot, mert másfél hónap leforgása alatt már ő a harmadik házaló ügynök, aki árcsökkentést ígér –, és hány százalékkal?

– Mit hány százalékkal?

– Az árcsökkentést.

– Ja! Mondja, az elmúlt két évben nem váltott szolgáltatót?

– Nem.

– Az jó. Láthatnám az utolsó költségelszámolását?

– Minek – játszom a hülyét –, hisz minden ott van a központi adatbázisukban.

– Csak nem gondolja, hogy az ügyfelek paksamétáit magammal hordom?

– Nem, Isten ments, hogy ezt gondoljam, maga ugyanis hozzájuk sem jut. Kisasszony, nagyon hűbelebalázs módjára kezdte ezt a hűhót. Ha tisztességes volna az ajánlata, akkor előbb köszön, bemutatkozik, és megmondja, melyik szolgáltatót képviseli, majd aprólékosan előterjeszti az ajánlatát. Tudom, azért kell a tavalyi elszámolás, hogy aláígérhesse az árat. Fél évre állja ugyan a szolgáltató az ígéretét, de mi van tovább, hisz két évre elkötelezi magát az új ügyfél?

A hölgy némán állt, kidülledt szemekkel nézett rám, hevesen pislogott, majd megszólalt:

– Ha nem, hát nem, maga tudja – és sarkon fordult, elviharzott.

A végére egy jó tanács:

Házaló ügynöknek senki ne írjon alá szerződést sebtében vagy a küszöbön. Érdemes alaposan áttanulmányozni a szerződés feltételének minden pontját, esetleg tanácsot kérni szakavatott egyéntől, és csak úgy adni rá a kézjegyet.

Szabó István, Kassa

Parkolás

Azt szeretném megírni, hogy ebben az áldemokráciában milyen embertelenek az emberek. Most, hogy már nincs mit privatizálni (amit lehetett, ellopták), igyekeznek másképpen pénzhez jutni: mindenféle adókkal, bírságolással. A városi rendőrök például nem figyelmeztetnek, hanem mindjárt büntetnek. Március 1-jén történt Dunaszerdahelyen. 62 éves asszonyt vittem a kórházba gyógytornára. Mankóval járt. Amikor végzett, felhívott, hogy mehetek érte. Igen, de nem volt a közelben parkolóhely, ő meg nem mehet 1 km-t botokkal, tehát úgy döntöttem, a tilos tábla mögött, ahol még három autó is elfért, arra az 5-10 percre leállok, ugyanis tele volt a fizetett parkoló is. Csakhogy a városi rendőrök sasszemekkel ezt figyelik, és amire odaértünk, már a papucs a keréken volt. Ráadásul még az eső is esett. Nos, akkor hívnom kellett mobilon őket, elég sokára jöttek, és szemrebbenés nélkül azt mondja, hogy 50 euró büntetés. Nem elég baj az embernek, hogy kórházba kell mennie, mert senki sem a jókedvéből megy oda, sokszor az orvosnak is kell fizetni, a gyógyszerek is egyre drágábbak, és az egész kórház körül is parkolási díjat szednek. Különben meg úgy látszik, a város pénzhiányban szenved, mert csaknem mindenütt parkolódíjat szednek. Ott, ahol nem, tilos a parkolás. Panasz volna több is, csak nincsen, aki meghallgatná, mert a szlovákiai törvények is egyenlők a nullával.

Nagy F., Dunaszerdahely

Jó emberek, rossz emberek

Történt, hogy a garázsomba igyekeztem, és félúton észleltem, hogy nincs nálam ivóvíz (veseproblémáim miatt fontos), otthon felejtettem a háromdecis flakonomat. Mivel Gúta egyik étterme előtt haladtam (nincs olyan sok a városban!), betértem, és kértem a pincértől 3 dl buborékmentes ásványvizet. Ő hátranyúlt, és a hűtőpultból elővette az üveget, majd megkérdezte, ki tudom-e nyitni. Igaz, hogy azelőtt ilyen márkával nem találkoztam, de igennel válaszoltam, és kifizettem az 1 eurót, amit kért. Mivel nagyon hideg volt az üveg, nem nyitottam ki rögtön, a garázshoz érve pedig konstatáltam, hogy előző napról maradt a hétdecis flakonomban, azt iszogattam. Otthon vettem észre, hogy ez a vásárolt üveg már fel volt bontva (lásd a fotón a zárórészt), és roppant könnyen nyitottam ki a fotózás után. Tehát én csapvizet vettem. Nem írom le az étterem nevét, a negatív reklám is reklám, nem is az 1 euróért teszem, de ha a pincér egy bottal közlekedő, a hetedik ikszen is túl levő mozgássérült kisnyugdíjast is átver, akkor nagy baj van a vendéglátásban is! Azt hitte, az ő kis manipulációját az öregember úgysem veszi észre! Tévedett...

Más: az újvári kórházba kerültem gyorsmentővel, nem először, de ami más volt, hogy egy héten belül kétszer láttam a műtőt. Így hát hosszabb időt töltöttem a fekvőosztályon, amibe bekerült egy vasárnap is. Már lábadoztam (nagyon megvisel a narkózis), és becsukott szemmel rádióztam a fülhallgatómmal. Ekkor valaki megfogja a lábamat: egy a régebbi kórházi szobatársam volt, Gyuszi. Komáromból jött el a nejével, és hoztak nekem friss rántott pontyot (imádom a halakat!). Könnyekig hatódtam.

A műtétek után ki kellett már mozdulnom a szabad levegőre két eső között. Alighanem túlbecsültem az erőmet (a kórházban elveszítettem 1-2 kilót, ami amúgy nem hiányzik!), és egy pad mellett elhaladva már nem bírtam, le kellett ülnöm. Kis idő múlva megpróbáltam továbbhaladni, de valahogy imbolyogtam a botommal együtt. Egy fiatalember azonnal felajánlotta, hogy hazavisz az ott álló kocsijával. Intettem, hogy köszönöm, és indulni akartam, de nemigen sikerült. Végül is elfogadtam a fuvart, elvitt a megadott címre: megköszöntem és kérdeztem, mivel tartozom. Mosolyogva azt mondta, hogy ez természetes, és nyújtotta a kezét, egészséget kívánt. Ismét a könnyeimmel küszködtem, hisz csak annyit tudok róla, hogy szakállas, nagy ezüstszínű (?) terepjáróval vitt, de még a rendszámát és a kocsi típusát sem jegyeztem meg! Hát ilyen embertípusokból kellene ebbe a mi kis országukba rengeteg, nem a „pincérfélékből”, akik senkire és semmire nincsenek tekintettel.

Paulovics László, Gúta

Ad Mikor lesz a szerelemből játszmarendszer?

Nagy érdeklődéssel olvastam a 24. szám VasárnapLélek mellékletében Tari Annamária pszichoanalitikus írását. Különösen az keltette fel a figyelmemet, hogy mennyire kell megőriznünk saját személyiségünket és szabadságunkat. Szerintem játszmarendszerről nem lehet szó sem szerelemben, sem bárminemű kapcsolatban, hiszen egymás akaratának, tulajdonságainak, jellemének, érzelmeinek változtatása nem megengedhető. Ahol ugyanis a szerelem, kapcsolat bármiféle játszmarendszerré alakul, az már nem tiszta szerelem, őszinte kapcsolat. Szerelmesen valóban óriási a másik iránti lelkesedés, a rózsaszín fellegekben járás, nem látjuk a hibákat. Vannak ugyan szerencsés kapcsolatok, ahol egymás elfogadása túljut a szerelem kezdeti stádiumán, megmarad akkor is, amikor a szerelemből, úgymond, egymás iránti szeretet, tisztelet lesz. A kapcsolatban élők elfogadják egymást úgy, ahogy vannak, harmóniában élnek – lehet mondani, hogy ez a hosszú házasság titka. Itt jön be az a kérdés, amit Tari Annamária felvet: mennyire kell személyiségünket, szabadságunkat megőriznünk? Szerintem az ember a személyiségét, szabadságát meg kell, hogy őrizze, ez nem feltétlenül jelent önzőséget. Ha harmonikusan működik egy kapcsolat, nem mehet a személyiség és a szabadság rovására. Példának okáért, ha a nő (a férfi) azért változtat addigi stílusán, szokásain, foglalkozásán, akár még az öltözködésén és frizuráján is, hogy eleget tegyen párja elvárásainak, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy azért mond le addigi szokásáról, hogy a másik szeresse. Márpedig ha valakit elvárásainktól függően szeretünk, az már nem feltétel nélküli szeretet. Mondhatnák erre, hogy fontos a kompromisszum, de ez is lényegében ugyanaz, akár húzunk határt, akár nem: valamiről az egyik félnek vagy mindkettőnek le kell mondania annak fejében, hogy a kapcsolat jól működjön. Ez akkor is igaz, ha a felek nem fogadják el egymás hibáit. De, kérdezem, létezik-e a világon tökéletes, hibáktól mentes ember? Ugye nyilván nem, hiszen tökéletes ember nincs. Vegyük, hogy adott egy harmonikus kapcsolat, mely tökéletes egyensúlyban van. Képzeljünk el egy egálban levő mérleget, ez szemlélteti a tökéletes kapcsolatot. Az elvárással, kisebb-nagyobb kompromisszummal működő kapcsolat, ahol mindenképpen kell a másik javára engedni (szemléltetve: mérleg), már nem is lehet egyensúlyban, hiszen elbillen a kapcsolatban élő felek javára, illetve kárára. Csak úgy, mellékesen hozzátenném: ha az ember maga nem boldog, nem kiegyensúlyozott, nem lesz boldog olyan kapcsolatban sem, ami igazán mesébe illő. Boldogságunkért ugyanis csak mi felelünk, nem várhatjuk el senki mástól.

Dóka Gábor, Zselíz

Összetartozás

1920. június 4-én írták alá Trianonban az első világháborút lezáró békeszerződést. Ebben egyetlen országot se büntettek meg annyira, mint Magyarországot, mely elvesztette területének kétharmadát, holott az országot belesodorták a háborúba, nem volt agresszor. Június 4-e 2010 óta a Kárpát-medence összes magyarjának a nemzeti összetartozás napját jelenti. Sajnos vannak köztünk, akik félvállról veszik az egészet. Hamar feladják őseik identitását, gyermekeiket szlovák iskolába íratják, így a magyarság folyamatosan fogy Szlovákiában, de más elcsatolt területen is. Kedves magyar embertársaim, végre tegyünk valamit e negatív folyamat megváltoztatásáért, míg teljesen el nem fogyunk. Szegény elődeink forognak a sírjukban.

Vass Tibor, Köbölkút

A talált tárgy

Fiam imádja a legót. Kicsi kora óta gyűjtögeti, rendezgeti őket, a sok pici darabból ügyesen, gyorsan összeáll a „remekmű”. Születésnapra, karácsonyra mindig kap, de nagyon elgondolkodtató, mi kerül annyi sokba ezeken a játékokon. Látva, hogy gyűlnek a dobozok, néha félek is, hogy most már akármilyet kap, talán nem becsüli annyira, mert rengeteg van belőlük. Minap hazatérve, boldogan újságolta, hogy talált valamit a járdán. Csillogó szemmel kotorászta ki zsebéből a pici kis legófigurát.

– Nézd, milyen cuki! – mutatta boldogan, majd odatette a méregdrága legósdobozok mellé.

Szalacsi Ilona, Kassa