Állunk rendelkezésére!

Újévi fogadalom

Még egészen tisztán élnek bennünk a meghitt karácsonyesti és az önfeledt óévbúcsúztató pillanatok, miközben már az új év első hónapjának napjait múlatjuk. Az új kezdetekor talán mindannyian teszünk kisebb-nagyobb változásokra vonatkozó fogadalmat. Tudjuk és érezzük, hogy nagy szükség van változtatásra, de rövid időn belül sokan újból visszakerülünk a végeérhetetlen mókuskerékbe. Mintegy taposómalomban éljük életünk perceit, és sajnos hamarabb találjuk meg az ellenérveket, ami miatt aztán felhagyunk a megvalósításra való törekvéssel. Kevés bennünk az elszántság, az akarat, a szorgalom, az áldozatvállalás és a kitartás. Úgy érzem, túlságosan elfásultak, kiégettek, belenyugvók, megalkuvóak és igénytelenek lettünk. A világban zajló történések nagyban megpecsételik mindennapjaink hangulatát, befolyásolják célkitűzéseink megvalósítását, de ha mindig megadjuk magunkat, feláldozzuk törekvéseinket, akkor a lejtőnek azon oldalán találjuk magunkat, ahonnan nagyon könnyű elveszíteni a talajt a lábunk alól.

Szerintem elsősorban meg kell tanulnunk: adni. Az adás művészetével nagyon sokan nem vagyunk még csak köszönő viszonyban sem. Adni nem csak fogható, tárgyi dolgokat lehet, hanem a belőlünk fakadó mosolyt, kedvességet, együttérzést, tapasztalatot vagy a megszerzett bölcsességet is. Amikor ezeket a tulajdonságokat széthintjük magunk körül, a saját boldogságunk magvait szórjuk el. A morcos, akadékoskodó, ideges, türelmetlen ember szívének ablakán soha nem süt be a nap. Valahogy nem tudatosítjuk, hogy az életünk olyan, mint egy gyönyörű dal, melynek dallamát lelkünk hullámzása, ritmusát szívünk dobbanása adja. Dalunk szövegét is mi magunk alkotjuk saját tetteinkkel és gondolatainkkal. Ha életünk dala tetszést arat embertársainknál, akkor igazi csodákat várhatunk érte cserében.

Még egy dolgot szeretnék kiemelni: az igényességet. Igényesnek kell lennünk a belső tulajdonságainkkal. Saját tapasztalatból tudom, hogy mennyire nehéz a dühöt mosolyra, a haragot, az irigységet kedvességre, az egoizmusunkat figyelmességre, tisztelettudásra váltani. Viszont azzal is tisztában kell lennünk, hogy csakis így leszünk képesek egy élhetőbb és szerethetőbb világot kovácsolni magunk köré, amelyben az áhított boldogság mindennapos vendég.

Az én újévi fogadalmam így szól:

„Adj a szívedből egy szelet szeretetet! Adj a lelkedből egy csipetnyi mosolyt! Adj a tudásodból egy mondatnyi bölcsességet, és ajándékba kapod a felhőtlen boldogságot!” Mindehhez biztatóul még ennyit mondanék, kedves olvasóm: A boldogság, amelyre annyira vágysz, ott szól életed dalában, és arra vár, hogy beengedd szíved kapuján. Ehhez viszont a kulcsra zárt kaput ki kell tárnod kristálytiszta érzésekkel a világ és az emberek felé, mert a saját boldogságod titka abban rejlik, amit magadból adni tudsz!

Lovász Erika

Ad Igo István: Amikor a hit már nem elég

A Vasárnap 48. évfolyamának 50. számában, a Koperta rovatban megjelent egy, a személyemet becsmérlő írás, amely kimeríti a becsületsértés tényállását. Ezért kérem, hogy a törvényi előírásoknak megfelelően, mindennemű szerkesztés nélkül jelentessék meg alábbi válaszomat. Tisztelettel:

Ing. Mgr. Zsámbok Piroska lelkipásztor, Gice-Gömörliget

Miután elolvastam Igo István írását, óhatatlanul eszembe jutott, hogy akiben 80 éves korára ennyi gyűlölet van, az igen távolra szakadt a hittől, egyháztól, Krisztustól, bármennyire is bizonygatja ennek ellenkezőjét. De kezdjük az elején. Az Ige igazságával, amelyet Igo István idéz a Jn 10,14-ből, egyetértek. Afelett azonban, ami ezután következik, csak sajnálatomat tudom kifejezni, valamint abbéli reménységemet, hogy az Úristen nem ennek a cikknek az alapján fogja eldönteni, hogy üdvösség vagy kárhozat lesz-e idős egyháztagunk osztályrésze az örökkévalóságban. Igo Istvánt, ahogy írja, nem az aggasztja, hogy január óta nincsenek istentiszteletek a leányegyházban, hanem inkább az, hogy nincs aki beiktassa tisztségébe a nem jogerősen megválasztott „gondnokot”. Hát, ez már csak így van, mert mindkét gondnokválasztó közgyűlést egyházi bíróságunk érvénytelennek nyilvánította. Bizonyára okkal. Álszent módon arról panaszkodik ez az idős ember, hogy nem kondul a harang a vasárnapi istentiszteletre hívogatva Gömörligeten, miközben ő és társai azok, akik nem harangoznak be, és tartják távol az embereket az istentisztelettől közel egy éve, megparancsolván nekik: „Nem szabad menni!” (Mindeközben idős testvérünk és felesége vasárnaponként leruccan Tornaljára, hogy miután jóllakatták lelküket, jóllakassák testüket is a másik leányuknál.) Igo István felrója nekem, hogy a gyülekezet lelkészeként vettem a bátorságot, és ellentmondtam neki, ami abban a faluban nem szokás. Nemet mondtam ugyanis az ő gondnokjelöltjére, aki még azt a fáradságot sem vette és veszi, hogy eljöjjön az istentiszteletre némi igei tanításért, hogy éljen az úrvacsorával, hogy presbiterként jelen legyen a keresztség sákramentumának kiszolgáltatásakor, hogy gyermekeit református hitben nevelje és neveltesse, hogy tiszteletben tartsa a presbitérium határozatait és egyházi törvényeinket. A hitvalló keresztyénség ettől mérföldekre van. Nem tetszik, ha az önkényeskedésre nemet mondok? Felháborodtak a gyülekezetben a „viselkedésemen”? Tegyék! Én nem a népegyházi „hagyományt”, hanem az Urat szolgálom!

Igo Istvánt az is aggasztja, bizonyára tudja, miért, hogy nincs szabad lelkészválasztás a temetési szolgálatokat illetően. Egyelőre zsinati törvényeink ezt a kérdést másképp rendezik; a parókiális jogot mindenkinek tiszteletben kell tartani. Egyébként, templomjáró embereket soha nem szoktak polgári szertartással temetni. Azok, akiket ilyen módon temettek el, vagy egyáltalán nem gyakorolták a hitüket, vagy a hozzátartozóik nem gyakorolják a hitüket és ezért döntöttek polgári temetés mellett.

Ami pedig ezután következik Igo István cikkében, az merő rágalom, ami már a becsületsértés tényállását is kimeríti. Az az állítása ugyanis, hogy nem temetem el azokat, akiknek nincs pénzük, egyszerűen hazugság! Igo István egyetlen esetet sem tud megnevezni, mivel nincs ilyen eset. Az is hazugság, hogy addig nem temetek, amíg a hozzátartozók nem fizetnek a temetésért. Lelkészi és emberi mivoltomban is gyaláz, amiért vállalnia kell a felelősségre vonást! Igo István, vajon, miért nem tesz említést arról az esetről, amikor olyan embert temettünk Gömörligeten, akinek a családja nyomorúságos helyzetbe került és perselyt tettünk ki a temetésen a család megsegítésére? A perselybe, amelyet egyetlen gömörligeti presbiter sem akart kézbe fogni, és amit ezért a gicei gondnok asszony tartott a kezében, elsőként tettem adományt, és a temetés végeztével semmit nem fogadtam el a családtól. Voltak azonban olyan „keresztyének” a temetésen, akik felháborodtak ezen a segítségnyújtáson, beleértve Igo Istvánt is, mondván: „Minek gyűjtünk? Maguk tehetnek nyomorult helyzetükről!” A temetést követő napon pedig az egyik gömörligeti presbiter megfenyegette a gicei gondnok asszonyt, hogy ne merjünk legközelebb „ilyet” csinálni, mert ez náluk nem szokás. És ezek az emberek sajnáltatják magukat, miközben egyetlen lehetőséget sem mulasztanak el, hogy befeketítsék a lelkészüket, Igo Istvánnal az élen?!

Igo István felsorolja múlhatatlan érdemeit az egyházban. Nyilván, volt idő, amikor jóindulattal viseltetett egyháza iránt. Mára a jóindulat, amint látható, igencsak megfogyatkozott. Egyház- és lelkészgyűlölő öregemberré vált, aki mindig mindent jobban tud, mint maga a lelkész. Igo István nem csupán a lelkésszel elégedetlen, de az egyházi felsőbbségnek is szemrehányást tesz, némi zsarolással elegyítve azt. Ahogy válaszom elején említettem, nem szokott ahhoz, hogy neki bárki is ellentmondjon. Békülés? Minek az? Még végül kiderülne, hogy nem is a lelkészben van a fogyatkozás. Egyébként, nem igaz Igo Istvánnak az az állítása sem, hogy én lelkészként (egyházlátogatáskor) olyat mondtam, hogy „a leányegyház presbiterei közül senkit nem akarok látni a közös presbitergyűlésen”. A gicei gondnok asszony és az esperes úr jelenlétében annyit mondtam, hogy nem szeretném, ha a két presbitérium újra összeveszne az egyházlátogatás alkalmával, ahogyan az a múlt évben is megtörtént, ezért egyelőre nem ajánlatos a két presbitérium találkozása. A gömörligeti presbiterek ezt megelőzően (gondolom, szintén Igo István közbenjárására) sem a saját presbitergyűlésükre, sem az anyaegyház presbitériumával közösen tartandó presbitergyűlésre nem jöttek el, holott a gyülekezet szempontjából létfontosságú dolgokat kellett volna megtárgyalni. Ennyit a kötelességtudatról, hitről és a békülési szándékról. A feltűnő az, hogy ha a gömörligetiek közül (5-6 ember kivételével) bárkit megkérdezünk, hogy tényekkel alátámasztva mondja meg, mi baja a lelkésszel, akkor azt a választ kapjuk, hogy neki ugyan semmi. Ennyit szerettem volna hozzáfűzni válaszként Igo István lelkész- és egyházgyalázó írásához.

Az efféle „hit”, Igo István testvérem, nem elég az üdvösséghez! Pocsék dolog lehet, ha valaki dühöngéssel tölti élete alkonyát. Megtérést kívánok Önnek és néhány megtévesztett társának! Ezzel ezt az ügyet a sajtóban lezártnak tekintem. Tisztelettel:

Zsámbok Piroska lelkipásztor, Gice-Gömörliget

Majd megszokja

Az eset, amit elmesélek, néhány hete történt egy falucskában, ahol a lakosság háromnegyede magyar. A faluban magyar és szlovák tannyelvű alapiskola is működik, mégpedig egy fedél alatt. Történetem főszereplője egy anyuka és elsős kislánya. Tudni kell, hogy az anyuka is, apuka is magyar iskolába járt. Egyikük sem volt lángész, anyukából fodrász lett, apuka építkezéseken dolgozik. Ezt az egy kislányukat már nem adták magyar tannyelvű iskolába. Ha valaki megkérdezte tőlük, miért a szlovákba íratták, az volt a válasz, hogy ott kevesebb tanítási óra van, meg ha a gyerek szlovák iskolába jár, többet fog tudni, okosabb (!) lesz, mint azok, akiket magyarba írattak. Most pedig jöjjön a rövid történet, amelynek fül- és szemtanúja voltam. Az egyik tanítási nap befejeztével az elsősök kifutottak az iskolaudvarra, mindenki a szülőjét kereste. Ez a kislány szintén odaszaladt az anyukájához, puszi, puszi, s elindultak hazafelé. Mögöttük ballagtam, ezért hallottam minden szavukat. Kérdi az anyuka:

– Jó volt az iskolában?

– Jó.

– Mit csináltatok?

– Rajzoltunk, énekeltünk, betűt írtunk, meg számoltunk is.

– A tízóraidat megetted?

– Az almát nem.

– Megmutattad a tanító néninek a görögországi fotókat?

– Meg.

– És mit szólt?

– Azt mondta, hogy szépek. Még sokat beszélt a tanító néni egész nap, mindig mondott valamit.

– És értetted, hogy mit?

– Nem, semmit sem értettem.

– Nem baj, majd megszokod...

Ennyi a történet. Nem baj, ha a kislány nem érti, mit mond neki a tanító néni. Majd megszokja. Sajnos napjainkban egyre több szülő gondolja azt, hogy a magyar iskola nem készíti fel kellőképpen a tanulókat az életre. Hiába hangoztatjuk úton-útfélen, hogy a gyermek számára a legjobb, ha az anyanyelvén tanulhat. Ne csodálkozzunk, ha az elkövetkező években újabb magyar tannyelvű iskolát zárnak be azzal a kifogással, hogy kevés a diák. Persze, ha ez így folytatódik, akkor ez nem is kifogás lesz, hanem tény. Visszatérve történetem kis szereplőjéhez, remélem, nemsokára érteni fogja, mit mond a tanító néni, és azt is megtudja, miért kell neki szlovák iskolába járnia.

Prachár Zálezsák Kornélia

Váci látogatás

Nagyon szép élményben lehetett részem még októberben, amikor is az ipolyhídvégi igen aktív Barátság nyugdíjasklub tagjaival tarthattam Vác városába, ahol T. Sókúty Annamária, a klubvezető lánya várt, és előre megtervezte gazdag programunkat. Egy gyönyörű régi város fő nevezetességeit nézhettük meg a jóvoltából. Először a díszes Diadalívet, melyet Mária Terézia 1764. augusztusi látogatására építettek. Több helyi legenda kötődik hozzá, az egyik szerint soha nem ment át alatta a királynő, mert attól félt, ráomlik, mivel tudta, hogy igen rövid idő alatt építették. Aztán egy kis Duna-parti séta után a váci börtön óriási épületét láthattuk (persze kívülről), melyben 1762-ben Mária Terézia nemesi ifjak nevelőintézetét létesítette. Vác Fegyház börtöne 160 éve létesült. Sétánk a 2006-ban megszépült Március 15. téren folytatódott, közepén a romkertben a középkori Szent Mihály-templom és temetőkertje rajzolódik ki. Következő állomásunk, a Fehérek temploma a fehér ruhát viselő domonkos rendi szerzetesekről kapta nevét. A templom oldalhomlokzatán Szent Hedvig szobra magasodik egy kút fölé. Nagy Lajos királyunk lánya, a közelmúltban szentté avatott legendás lengyel királynő néhány éve lett a Dunakanyar védőszentje. Ezután megnéztük a görög templomot is, majd a Szentháromság-oszlopot, mely az egyik legrangosabb váci műemlék. Láttuk Vác remeteszobrát, amelyről a legenda szerint a város a nevét kapta. Mindnyájunkat elkápráztatott a Konstantin téri Székesegyház. A főoltárkép Szűz Mária Szent Erzsébetnél tett látogatását ábrázolja, a kupolafreskó a Szentháromság diadalát. Végül a barokk Ferences templom és rendház épületét néztük meg Vác legmagasabb pontján. A nap méltó befejezése a váci Dunakanyar Színházban Huszka Jenő – Martos Ferenc Lili bárónő operettjének megtekintése volt. Köszönet a szervezőknek és az idegenvezetőnknek ezért az élményekben gazdag szép napért.

Záhorský Zsuzsanna, Ipolyhídvég

Kedves Vasárnap!

Azt olvastam a múlt évi 50. számban, hogy az országban hárommillió embert keresett meg végrehajtó. Ez valóban igaz? Ötmillió lakosból 3 millió? Ez nem elírás? Akkor ez valóban szörnyű, egyben rossz fényt vet az államunkra, hogy ennyire silány keresete van a lakosság többségének...

Petőcz Mária, Komárom

Köszönöm az észrevételét, valóban nem fogalmaztunk világosan, nem hárommillió ember, hanem hárommillió végrehajtás. Tehát az valóban igaz, legalábbis a Fogyasztóvédelmi Társaság (Spoločnosť pre ochranu spotrebiteľov) adatai szerint, hogy Szlovákiában hárommillió végrehajtás folyik nem törlesztett adósságok miatt, de egy ember ellen akár több hitelező is kezdeményezhet végrehajtást. Vannak olyanok, akik gyorskölcsönzőnek, mobilszolgáltatónak és energiaszolgáltatóknak is tartoznak. Akárhonnan nézzük is, ez mindenképp szomorú képet mutat a lakosság anyagi helyzetéről, és a pénzügyi tájékozottságáról is.

Vrabec Mária