Állunk rendelkezésére!

Micsoda különbség

84 éves barátnőm kevéske nyugdíját igyekszik úgy beosztani, hogy mindenre jusson. Mikor a postásnő hozza, meg a számlákat, mindjárt be is fizeti őket. Legutóbb nem kapott gázszámlát, s mivel nem tud szlovákul, megkérte a szomszédasszonyát, hívja fel a gázszolgáltatót, hogy miért nem kapott csekket. Az ügyintéző első reakciója az volt, elismerem, joggal, hogy csak a tulajdonosnak adhat információt. A szomszéd elmagyarázta, hogy a tulajdonos itt áll mellette, csak nem beszél szlovákul, ezért kérte őt, hogy közvetítsen, és nem követelésről van szó, éppenséggel fizetni szeretne. A vonal túlsó végén azt a durva választ kapták: mi szlovák szolgáltatók vagyunk, magyarokat nem szolgálunk ki, és letette. Nem hittek a fülüknek. No comment!

Egy másik eset: a kezdetektől előfizetői vagyunk az Új Szónak. Amióta a Vasárnap önálló hetilap lett, annak is. Az előfizetési díjra külön utalványt kapunk, amit mi be is fizettünk. Kis idő múlva jött egy udvarias figyelmeztetés, hogy talán elfelejtettünk fizetni. Felhívtam a kiadót, s mivel magyar újságról van szó, magyarul kezdtem a mondandómat, mire az ügyintéző hölgy illedelmesen megkérdezte, folytatnám-e szlovákul. Természetesen azonnal szlovák nyelvre váltottam, és minden különösebb nehézség nélkül tisztáztuk a félreértést, mert csak az történt. A hölgy nagyon kedvesen közölte, hogy a pénz megérkezett, a figyelmeztetést vegyük semmisnek, elnézést kért, megköszönte a hívást és szép napot kívánva elköszönt.

Csak ámulunk, micsoda különbség volt a két ügyintéző közt.

Szabó Magdolna, Dióspatony

Magyarnak lenni

A közelmúltban Rozsnyóra utaztam egy szavalóversenyre. Mint tudjuk, Rozsnyó régi magyar város, fölöttébb szerettem volna látni, mivel annakidején a barátnőim, akik oda jártak középiskolába, sok szépet és jót regéltek róla. Aznap reggel hát felültem a Kassa–Rozsnyó buszjáratra, és egész úton örültem a szépnek ígérkező napnak. Ahogy kiszálltam, nézelődni kezdtem, nem látok-e ismerőst, mert nem tudtam, merre induljak az óváros felé. Sebaj, majd tájékozódom. Meg is szólítottam egy középkorú termetes fiatalembert, hogy segítsen. Természetesen magyarul kérdeztem, gondoltam, itt a magyar megszólítás nem fog negatív visszhangot kiváltani, de tévedtem. Az illető úr ugyancsak megleckéztetett, hogy nem tudom, hol élek, és milyen nyelven beszéljek. És folytatta nagy diadallal a megkezdett mondókáját: majd ő megmutatná nekem is, és minden vén matuzsálemnek, hogy üljön otthon a … és itt az ülésmód többféle trágár minősítését sorolta fel. Mi tagadás, nagyon szíven ütöttek a szavai. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, és hogy reagáljak. Természetesen elnézést kértem szlovák nyelven, hogy magyarul szóltam. Mire ő: No vidíte, že viete po slovensky, len sa vám nechce. Mindjárt Sajó Sándor szép idézete jutott eszembe: „Magyarnak lenni oly szép, oly nehéz.” Az idézet nagyon találó, és gyakorta lehet érezni Kassán is, és máshol is. No de nemigen értem rá tovább töprengeni, mert az idő sürgetett, tétován fürkésztem, kitől kérjek segítséget. Erre mit ad Isten, egy idősebb hölgy, aki fültanúja lehetett az incidensnek, a segítségemre sietett. Hová szeretne eljutni, kérdezte tisztelettudóan szép magyarsággal. A régi városházára igyekeznék, a főtérre, feleltem, mire ő készségesen: „Nincs messze, én odakísérem”. És már fogta is az egyik táskámat, látva, hogy mozgássérült vagyok, sőt még meg is vigasztalt, hogy ne törődjek az ilyen jöttmentek hősködésével.

A délelőtt folyamán annyi sok szép magyar verset és prózát volt szerencsém meghallgatni, hogy elfeledtette velem a reggel történt kellemetlen esetet. Visszajövet Kassára, egész úton a fülembe zengtek a szép szavalatok. Nagyon szépen szerepeltek a kassai Márai Sándor iskola diákjai, de a többi résztvevő is mind. Azért Sajó Sándor idézete is ott motoszkált a fejemben: „Magyarnak lenni oly szép, oly nehéz.”

Az illető rozsnyói hölgynek ezúttal is szeretném megköszönni a szívességét. Bizonyosan olvassa a Vasárnapot, kívánom, hogy legyen mindig ilyen jó, s ehhez sok jó egészséget, békét és nyugalmat.

Tóth Éva, Kassa

Kerékpárverseny

Egy évvel ezelőtt egy fiatal bringás srác fejéből kipattant egy óriási ötlet. Buzdítani kellene Bodrogközben a fiatalokat és az idősebbeket az egészséges életre és a mozgásra. Mi is lehetne jobb, mint egy kerékpárverseny! Mivel ezen a vidéken ilyen megmozdulásra nemigen van, szervezni kell egyet. Tavalyi év sikeresnek mondható: a versenyzők többnyire bodrogköziek és Kassa-vidékiek, de Magyarországról is jöttek, ez elég jó kezdésnek. Ám az idei, a 2. kerékpárverseny túlszárnyalta képzeletünket. 86 versenyzővel indult a rajt 30 és a 70 km-es távon. 350 km-ről is utazott hozzánk egy versenyző. Silvester elmondása szerint jövőre is jön, és terjeszti, hogy a bodrogközi településen kitűnő fogadtatásban volt része. Felnőtt kísérettel a legapróbbak is indulhattak. Nagy élmény volt nekik, és óriási motiváció. Elmondhatjuk, hogy sikerült, mert ezek a gyerekek, akik magukhoz ölelhették a kupát, jövőre is eljönnek a szülőkkel, nagyszülőkkel, barátokkal. Így még többen leszünk.

Gy. A.

Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk...

230 éves a pozbai református templom. Május 10-én, vasárnap a református templom fennállásának 230. évfordulóját ünnepelte a gyülekezet és a Magyarországról meghívott vendégek. A pozbai reformátusok nagy odaadással segítik a templom és a parókia mindennapjait, mely ugyan létszámban kicsi, de összetartásban annál erősebb. „Áldott az Úr, őseink Istene”, ezzel az igével kezdte Pap János tiszteletes 1784. május 7-én az istentiszteletet Pozbán. Ez az ige fontos szerepet kapott e mostani ünnepségen is. Jelenlétükkel megtisztelték gyülekezetünket: Kiss Pál egyházmegyei gondnok, Kiss Pál tiszteletbeli esperes, Tóth Árpád volt pozbai lelkész, Sándor Veronika lóti lelkésznő, Kovács Nikoletta férjével és a Pozbán szolgált néhai lelkipásztorok családjai, így Szaszák Bertalan és Császár László gyermekei, valamint Pozbáról származó lelkészek, és a nagyigmándi testvérgyülekezet tagjai, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolnak a pozbaiak. Az istentiszteletet Dukon András, a pozbai lelkész nyitotta, Kassai Gyula esperes imádsága után a szószéki szolgálatot Ft. Fazekas László püspök végezte, elmondta, hogy csak szeretettel és összefogással haladhatunk előre az életünk során.

Majd bőséges történelmi beszámoló következett, amelyben megtudhattuk, hogy milyen veszélyeken és veszteségeken ment keresztül templomunk. 1784-től 16 lelkész szolgált Pozbán és a hozzá tartozó leányegyházakban: Barsbesén, Barsbaracskán és Újlóton. Évről-évre kisebb-nagyobb átalakításon ment keresztül a templom, többször volt tető-, padlócsere, festés, vakolás és többször harangcsere és -javítás. Az igehirdetés után a pozbai gyülekezet ifjúsági kórusát és ifj. Kiss Éva szavalatát hallgathattuk meg. Megszólalt Pozba polgármester asszonya, Ivanič Katalin, aki Isten áldását kérte az egész gyülekezetre és a falura. Szót kért Szaszák György és Szaszák Imre tiszteletes, mesélt a régi időkről id. Kiss Pál is. A nagyigmándi gyülekezet képviseletében Sugár Tamás köszöntötte az egybegyűlteket, és sor került egy testvér-gyülekezeti nyilatkozat aláírására is a két gyülekezet lelkészei és gondnokai által. A himnusz és a kivonuló ének után a gyülekezetek képviselői koszorúkat helyeztek el a parókia kertjében az itt elhunyt lelkészek fejfáinál. Az ünnepi alkalom után a kultúrházban szeretetvendégségen kérték Isten áldását, hogy sor kerüljön majd a 330. és a 430. ünnepélyre is, hiszen napjainkban nem könnyű a magyar gyülekezeteknek sem.

Tóth Krisztián, Konkoly Erika, Pozba

EdDa

Szándékosan írtam váltva, nagy és kis betűvel, mert ez így olyan, mint egy rossz számtan. A zenekarral nem is volna semmi baj, koncerteznek a mai napig, és ezzel a helyén is lenne minden. Csak valami itt nem stimmel. Na, miért is hoztam fel a számtant és az Eddát? 2000-ben megrendezte a zenekar a kisstadioni 20. jubileumi koncertjét, ami szerintem nagyon jól sikerült. Szintén nagy buli lehetett a nemrég lejátszott jubileumi koncert, azaz a 40. jubileumi koncert, amit ebben az évben – 2015-ben tartottak meg az Arénában. Pedig csak 15 év van az említett évek között. Akkor hogyan is van ez?

Albert Einstein, ha ezzel a módszerrel számolta volna valaha a fénysebességet, akkor ezt kerékpáron is elmellőznénk. Az Edda számtana után bárki utánalapozhat, nyíltak az információk. Szerintem a fehér bikát észre kellene olykor vennünk, a sietség szimbólumát, hogy lassítsunk a dolgainkon. Patakyék nagyon is lassan számolták el. Sok sikert az Eddának továbbra is, a zenéjük az nagyon jó.

jaKovácsRóbert, Lucska

Az éves találkozó

Végre megjött a jó idő a sok esőzés után. Párkányban a Sétáló utca platánfai alatt beszéltük meg a gyülekezőt 14 órára. Legutóbb ugyanis az 55 éves érettségi találkozón megegyeztünk, hogy mivel mindnyáján túl vagyunk a hetedik X-en, és sajnos egyre fogyunk, ezentúl évente május utolsó szombatján találkozunk. Össze is jöttünk tizenhatan, úgymond a törzsgárda. Beültünk egy közeli vendéglőbe, a nagy meleg hatására majd mindenki sörrel indított. Sok-sok vidám emléket elevenítettünk fel, Mánya Laci barátom, aki kollégiumban lakott, írt naplót, abból idézgetett a legnagyobb meglepetésünkre, emlékeket az 50-es évekből! Kiváló hangulat volt, mindenkinek volt egy érdekes kis története. Akik nem jöttek el, sajnálhatják, mert nagyon jó volt!

Paulovics László, Gúta

Ötvenéves érettségi találkozóra

(Ad notam: A csitári hegyek alatt)

A mi kedves iskolánkban

Ötven évvel ezelőtt,

Meghatódva gyűltünk össze

Diáktársaink előtt.

/:Búcsút vettünk egymástól,

Minden kedves tanártól,

Különösen is szeretett

Kedves osztályfőnöktől.

Az év legszebb hónapjában

Ültünk a zöld asztalhoz.

Sok szép reményt fűztünk akkor

Érettségi vizsgánkhoz.

/:Tanáraink, szüleink!

Mindent, mindent köszönünk!

Diáktársnak, jó barátnak

Viszontlátást intettünk.

Harmincnyolcan voltunk akkor

Összesen az osztályban.

Azóta már, sajnos, többen,

Örökre eltávoztak.

/:Áldott legyen emlékük,

Soha el nem feledjük!

Osztálytársak, Tanáraink!

Csak a szépre emlékezünk.

Pintér Zoltán

Felemelő pillanatok

Ötven éve, hogy érettünk, / Ma meg a hetvenhez közelgünk. / Kik voltunk, hova jutottunk, / Maradt-e utánunk nyomunk? (Török István)

Május 30-án a szenci Deja Vu étterembe gyűltek össze 50 éves érettségi találkozóra az 1965-ben érettségizett III. A osztály tanulói. A 42-ből 29-en jelentünk meg, egy Svédországból köszöntött bennünket telefonon, és sajnos 6 osztálytársunkat, akárcsak szeretett osztályfőnökünket, Simon Ferencet és tisztelt igazgatónkat, Herdics Jánost már elveszítettük.

Nagy örömmel üdvözöltük egymást, beszámoltunk életünkről, örömeinkről, bánatunkról, s felelevenítettük a feledhetetlen csínytevéseket. Bizony, az ember életében nem mindennapi esemény fél évszázad, főleg, ha 50 évvel ezelőtt koptattuk az iskolapadokat, s szorongtunk az érettségi vizsgák előtt. Melyik tételt is húzom? Sikerült? Nem hozok szégyent magamra, iskolámra? A nagybetűs életbe kilépve (ahol már nem védtek tanáraink, iskolánk) valamennyien kamatoztatni tudtuk azt a tudást, amit almamáterünkben kaptunk. Igen, bebizonyítottuk, hogy magyar érettségivel is helyt tudunk állni az egyetemeken, a főiskolákon, a munkahelyünkön. Valamennyien boldog, elégedett és sikeres emberek lettünk, akik tudunk egymásnak, egymás sikereinek is örülni.

Egriné Tamaskovics Szonja, Komárom

Kedves Vasárnap!

A vasárnap mindig várva várt ünnep, így várom a Vasárnap újságot is. Sajnos, öt éve már egyedül. Köszönöm.

Balázsi Valéria, Nagycétény