„Akkor is lelkes olvasó vagyok, amikor fordítok”

Hizsnyai Tóth Ildikóról, a Komenský Egyetem magyar tanszékének oktatójáról, Madách Imre-díjas műfordítóról mindkettő elmondható.

A nyelvhatáron, Vághosszúfaluban nőtt fel. Mennyire volt ez a kétnyelvű közeg meghatározó?

Akkor még azok a szlovákok is megtanultak magyarul, akik beházasodtak a faluba, úgyhogy ezt nem érzékeltem. Része volt a mindennapjaimnak a szlovák nyelv, gyakran hallottam, de csak az iskolában tanultam meg. Nagyon jó, összevont osztályos kisiskolába jártam, nyolcan voltunk összesen, és a tanító néni már akkor ösztönösen művelte a fejlesztő pedagógiát. Ha elfáradtunk, mesélt nekünk, nyáron kimentünk a Vág-partra az akácfák alá tanulni, észre sem vettem, hogy iskolába járok. Számomra a felső tagozaton a vágsellyei alapiskolában kezdődött az igazi tanulás. A magyar irodalmat mindig szerettem, de még a galántai gimnáziumban sem gondoltam, hogy hivatásszerűen ezzel kellene foglalkoznom. Pszichológus akartam lenni.

Lelkizős alkat?

Rengeteget olvastam, és irodalomból is a lelkizőset szerettem, ahol a szereplők vívódásaiba, érzéseibe is betekintést engedett a szerző. Magamban mindig továbbgondoltam a dilemmáikat, elgondolkoztam azon, én mit tennék a helyükben. Még olyan szakszövegek is érdekeltek, amelyeket csak félig-meddig értettem; talán épp a kétnyelvű közeg hatása volt, hogy ez nem feszélyezett. Megszoktam, hogy nem értek minden szót, de az összefüggésekből és a metakommunikációból mindig összeraktam a szöveget. Talán túlságosan sokat gondolunk a kimondott dolgokról – szerintem az igazi megértéshez sokkal fontosabb a szituáció, amelyben elhangzik, na és persze a közlő szándéka.

Ez már tényleg pszichológia a javából...

Mint ahogy abban is van pszichológia, kivel mikor hogyan beszélünk, mennyire tudunk egymásra hangolódni, milyen lelki, szociális és műveltségi korlátok akadályoznak abban, hogy megértessük magunkat, és megértsük a másikat. Nagyon érdekesek például a beszédünkben megjelenő fogalmi metaforák is, amelyek mögött a felmenőink évszázadokra visszanyúló tapasztalata, világnézete húzódik meg. Nemrég például a budapesti könyvfesztivál kapcsán hallottam egy szlovák irodalmártól, hogy az ottani bemutatkozásnak nagyon jónak kell lennie, mert a nagyvilágba mennek. Ez a szófordulat abból a korból eredhet, amikor a szlovák kőművesek és drótosok Budapestre vándoroltak munka után. Aki azt mondja, hogy útjaink elválnak, az egész életet útnak képzeli el, ahol gyakran használják, hogy jaj, csak szégyenben ne maradjunk, ott a látszatnak élnek, és folytathatnám. Végül azért nem jelentkeztem pszichológiára, mert biológiából és oroszból is kellett volna felvételizni. A szlovák–magyar szakot választottam, de nem tanár vagy író akartam lenni, hanem irodalomkritikus.

A nyolcvanas évek közepén járunk. Mennyire volt akkor inspiráló közeg a pozsonyi magyar tanszék?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy voltak itt nagy egyéniségek, mint Zeman László tanár úr és a cseh származású Jaroslava Pašiaková, egy igazi prágai úri hölgy. Szerencsére ösztöndíjakkal ki lehetett jutni Magyarországra, rám például akkora hatással volt a szegedi tartózkodás, hogy legszívesebben maradtam volna. Ott láttam csak igazán, mennyi minden hiányzik nálunk. Ahogy visszajöttem, rögtön filozófiai olvasókört akartam szervezni, de itt még az is gond volt, hogy kinyissák nekünk a könyvtárat. Ötödévben prágai ösztöndíjas is lehettem, ott írtam a diplomamunkámat a cseh és a magyar irodalom összehasonlításáról.

Ezek szerint még mindig nem akart tanítani.

Zalabai Zsigmond hívott az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Először szerkesztőként dolgoztam, később tanulmányokat írtam, majd Grendel Lajos biztatására kezdtem fordítani. A kritikáról lemondtam, mert rájöttem, hogy ahhoz rengeteget kell tudni. Harminc-negyven évig tart a felkészülés, ha az ember nem csak azt akarja leírni, hogy neki miért tetszett vagy nem tetszett egy mű. Ma már tudom, hogy a fordítás is ilyen, mert azonosulni kell az elbeszélővel, ki kell találni a hangját, ugyanakkor a szerző stílusára is rá kell hangolódni.

Mennyire köti a fordítót az eredeti szöveg? Sok szófordulat, szólásmondás vagy kulturális összefüggés nem adható vissza egy az egyben.

Ilyenkor a szöveg hangulata a fontos. Én akkor is lelkes olvasó vagyok, amikor fordítok, azzal a különbséggel, hogy a mozit, amit a képzeletemben kivetítek magamnak, le is jegyzem. Először csak elolvasom a könyvet, és hagyom, hogy hasson rám. Az első fordítást egy lendülettel szoktam megcsinálni; ilyenkor arra ügyelek, hogy a szöveg minél pontosabb legyen. De ezt hagyom egy kicsit állni. A szerkesztéskor már csak ezzel a szöveggel dolgozom, nem hasonlítgatom össze az eredetivel, hanem tulajdonképpen újra megírom. Azt vallom, hogy egy kis új ízt adhat a fordító is a műhöz: kitalálhat neveket, helyettesíthet szófordulatokat, mert ettől lesz a szöveg a másik nyelven is élő és hiteles.

Mi van azzal, ami lefordíthatatlan, mert a megértéséhez irodalmi és történelmi utalásokat, társadalmi szokásokat is ismerni kellene?

Úgy kell megoldani a szöveget, hogy az olvasó az összefüggésekből is értsen. Nem vagyok híve a lábjegyzeteknek, egy szépirodalmi műnek önmagában kell megállnia, még akkor is, ha fordítás. Minden szövegnek több rétege van, és nem kell, hogy mindegyik mindenki számára feltáruljon.

A szerzők menyire skrupulózusak, aggodalmaskodók?

Inkább érdeklődők. Peter Pišťanek volt az első szlovák szerzőm, ő be is vallotta, hogy érdeklődött utánam. Pavel Vilikovskýt sokat fordítottam, vele nagyon jó a kapcsolatom, azt is meg tudjuk beszélni, ha valamit változtatok. Rendkívül nagyvonalú író, talán azért, mert ő maga is fordított. 

Léteznek a műfordításban is olyan állandó párosok, mint a filmszinkronban?

Léteznek, de nem szabály, hogy ennek így kell lenni. Vilikovskýt is sokan fordítottak előttem, és jelenleg szintén fordítják mások is.

A kilencvenes évek elején ön kezdeményezte, hogy a Pozsonyi Magyar Intézetben legyen magyarnyelv-tanfolyam szlovákok számára. Mi volt a tapasztalata, könnyebben tanultak azok, akiknek a családjuk révén volt valami közük a magyar nyelvhez?

Ez a tény inkább abban játszott szerepet, hogy rászánták magukat a nyelvtanulásra, később már az volt a döntő, hogy szükségük volt a magyarra. Nem szokták rögtön elmondani az érintettségüket, ez csak később derült ki. Az egyik diákomnak például mindkét szülője magyar volt, de szlovák közegbe költöztek, és a gyereket nem tanították meg magyarul. Egyetemistaként magyar fiúba szeretett bele, és az ő kedvéért kezdte újratanulni az anyanyelvét. Egy pszichológus lányt a szülei szlovák óvodába írattak, és attól kezdve egymás között sem beszéltek magyarul. A lány egy amerikai útja során nem mert megszólalni angolul, holott jól bírta a nyelvet. Ő ezt azzal magyarázta, hogy érzelmileg leblokkolt, mert gyerekkorában megfosztották az anyanyelvétől. Amikor hazajött, az volt az első dolga, hogy beiratkozott hozzánk. De jártak a tanfolyamra idős pozsonyi polgárok is, akik kedvtelésből tanultak magyarul, menedzserek és hivatalnokok, akiknek a munkájukhoz volt szükség nyelvismeretre – nagyon érdekes és sok tekintetben inspiratív társaság volt. A legfontosabb, amit megtanultam tőlük, hogy a megértés alapfeltétele, hogy elfogadjak valamit, és helyet csináljak neki az életemben, a gondolkodásomban. 

Azért az elszomorító, hogy magyar családokból is milyen szövevényes utak vezetnek vissza a magyar nyelvhez.

Sok furcsa családtörténetet hallottam ennek kapcsán, ezért tudom azokat is becsülni, akik magyar identitásúnak tartják magukat, holott nem beszélnek magyarul. Már ez is vállalás, és a munkám révén tudom, hogy nem csak magyarul lehet jó hírét kelteni a magyar nyelvnek és kultúrának.

Viszont az említett lelki blokk is azt tanúsítja, hogy az anyanyelv a legbiztosabb alap.

Ez vitán felül áll. Akik vegyes házasságban élnek, azok döntsék el, milyen nyelven fognak beszélni, milyen közegben akarnak élni, melyikük a domináns, és ennek alapján válasszanak iskolát. De ahol mindkét szülő magyar, ott azt is tudatosítani kell, hogy a nyelv nem csak kommunikációs eszköz, hanem az ismeretszerzésé, a világhoz fűződő kapcsolatunké is. Egy kisgyerek nem tudja, hogy ő valamilyen nyelven beszél, egyszerűen csak kifejezi az érzelmeit és a szükségleteit a legtermészetesebb módon, ahogy tudja, az anyanyelvén. Ettől a biztonságérzettől fosztják meg azokat a gyerekeket, akiket sokkszerűen szlovák iskolába íratnak.

Az egyetemen leendő tolmácsokat tanít. Ez még nehezebb lehet, mint a műfordítás.

Nehezebb, mert a tolmácsolás a pillanat művészete, nem lehet sokáig gondolkozni a megfelelő kifejezésen. Ráadásul a tolmács nem tudja, mi lesz a szöveg végkicsengése, mégis úgy kell visszaadnia, hogy a részeknek legyen értelmük. Ezért a kezdőknek, akik megrémülnek a feladat nagyságától, azt szoktam tanácsolni, hogy ne ragaszkodjanak a pontossághoz, csak folyamatosan, szépen beszéljenek magyarul. Amikor ez már megy, könnyebb hűen visszaadni a szöveget. Ennek a fordított változata az órákon az, amikor a szinkrontolmácsoláskor csak azt a szót fordítják, amelyet hallanak. Az ilyen gyakorlatokkal azt a kondíciót és önbizalmat szerzik meg a diákjaink, amely a tolmácsnál alapfeltétel.

Létezik arra valamilyen szabály, mekkora gondolati egységeket kell fordítani az egymás után következő tolmácsoláskor?

Nincs, de a tolmács kérheti, ha nem protokolláris eseményről van szó. Minél nagyobb ez az egység, annál lazábban lehet fordítani. Ez főleg azoknál a nyelveknél nagy előny, amelyeknek a szerkezete merőben más, mint a magyar nyelvé.

Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Szlovákia volt a díszvendég. Ön is kivette a részét az előkészületekből?

Nagyon sok művet kellett lefordítani hiánypótlásként, és a budapesti Szlovák Intézetben a Fordítói Szalonok keretében workshopokat, börzéket tartottunk. Az Országos Széchényi Könyvtárban könyvkiállítást rendezett a pozsonyi Információs Irodalmi Központ (LIC), ennek én voltam a kurátora.

Érdeklődnek annyira a magyarok a szlovák irodalom iránt, mint amennyire a szlovákok ismerik a magyart?

Nincs igazán nagy érdeklődés, hellyel-közzel ismerik a szlovák írókat, mert világirodalmi mércével mérnek. A szocializmus idején sok közepes színvonalú szlovák művet fordítottak le magyarra, sokan talán ezért is bizalmatlanok, és most újra el kell hitetni velük, hogy vannak itt figyelemre méltó alkotások.

A pedagógussztrájk aktív támogatója, résztvevője volt. Mit tart a hazai oktatás legnagyobb problémájának?

Hogy maradi, nem kreatív, a látszatnak dolgozik, nem a valódi kihívásoknak. Mindenkit levizsgáztat, mindent számon kér, és papíron kimutat, csak épp utólag kiderül, hogy a gyakorlatban alig használható tudást nyújt. Funkcionális analfabéták tömegei hagyják el az iskoláinkat, most pedig jön az újabb generáció, amely már digitális demenciában szenved. Hiába rendelkeznek a gyerekek a legmodernebb kütyükkel, ha azokat nem tudják ismeretszerzésre használni. Nem tudnak keresni a világhálón, nem látják az összefüggéseket az iskolában tanultakkal, nem szelektálnak a rengeteg információ között. Pedig semmi nem hasonlít jobban az élethez, mint a világhálónak nevezett virtuális világ. Interaktív, színes, többközpontú, csak használni kellene tudni. Ha gyorsan nem találjuk ki ennek a módját, nemhogy tanítani nem leszünk képesek a következő generációt, de szót sem értünk vele.