A meteorológus, akinek elege lett

A közösségi oldalak tele vannak kíváncsiskodókkal, hogy mi lesz a Magyar Televízió népszerű meteorológusával, aki jó tíz éve köszönt ránk a képernyőről. Hiába követelték vissza sokan, az átszervezés után mégis eltűnik a képernyőről?

Magyarázd már el, mi az, hogy rendelkezési állományba helyeztek.

Van az MTV-vel egy keretszerződésem, amely december 31-éig érvényes. Arról szól, hogy az MTVA alkalmazottja vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül képernyőn is szerepelek. Tehát gyakorlatilag az MTVA bármilyen más műsora is felkérhetne. Pillanatnyilag a Hírcsatorna az, amely nem tart rám igényt, hogy miért, azt tőlük kell megkérdezni. Valami nem tetszett nekik, nem tudom, mi.

Érdekes, hogy a palóc kiejtésed, melyet annak idején sokan a szemedre vetettek, lett később a védjegyed. Azzal együtt lettél népszerű.

Hogy hány évet tölt el az ember egy munkahelyen, nem számít. A tájszólás sem. Igazából teljesen mindegy, ki milyen egyéniség, más tényezők döntenek. Hogy milyenek, nem mondom el, mert csúnyákat mondanék.

Németh Lajos kollégád már néhány éve kerek perec kimondta: a tudós emberek kimennek a divatból, a képernyőre hosszú lábú csinibabák kellenek.

Inkább úgy mondanám, nem feltétlenül az számít, hogy cici legyen, meg szép láb, hanem bólogató fej és olyan száj, ami nem sokat jár. Nem feltétlenül csak hölgyek vannak ott, hanem férfiak is.

Ez nemcsak tévés, hanem valahol társadalmi betegség.

Így van. Ennek vagyok az egyik áldozata, és rajtam kívül jó pár ember. Nem kaptam el ezt a vírust, nem szoktam bólogatni, sokat jár a szám, mert vannak elképzeléseim, vannak meglátásaim, van kritikám és önkritikám is. Utóbbiból nagyon sok van, de másokra nézve is van jogos bírálatom, s ezt a többség nem szereti. De megváltozni nem fogok, 34 éves korban ez már lehetetlen.

Nem is, példa van rá sok.

Bízom benne, hogy előbb hagyom itt ezt az országot, mint hogy kényszer hatására megváltozzon a személyiségem szükségleteim kielégítése végett.

Annak idején kijelentetted, hogy ha most volnál 15 éves, a tévés jelentések miatt nem kattannál rá a meteorológiára. Mondja ezt egy népszerű tévés időjós.

Maradjunk inkább a meteorológusnál… Ezt most is tudom állítani. Az a helyzet, hogy az eredeti álmom a vasút, minden e körül forog, ebbe kapaszkodom, ha bármilyen nehézségem van, rosszkedvű, lehangolt vagyok. Egyrészt Szlovákia borzasztóan hiányzik; nekem ott valahol valószínűleg levágták a lábamat, amikor ide átjöttem, mert őrületes kötödésem van hozzá. Nekem az a légkör hiányzik, meg a vasút. Ettől a két dologtól nem tudok szabadulni, ami itt van, azt nem vagyok képes megszokni. És nem is segítenek abban, hogy megszokjam. Nem tudom, hogyan fejtenék meg a pszichológusok, de pici túlzással azt mondanám, hogy nem tartozom ide, ebbe a közösségbe.

Visszatérve az időjósra: ez valóban furcsa jellemzés, mert a meteorológia manapság komoly tudomány. Mennyire lehet előre megbízhatóan jelezni, hogy mi várható?

A meteorológia eljutott a csúcsra; egy idő után nem lehet sokkal többet fejleszteni, mint amennyit fejlődött az elmúlt egy-két évtizedben. De soha nem lesz százszázalékos az előrejelzés: se egy napra, se egy hétre, se egy hónapra. Megbízhatósága, különösen ebben a térségben, ahol mi élünk, napról napra változik. Egyszer azt lehet mondani, hogy egy napra előre látunk, máskor meg nem látunk előre egy órára sem pontosan. Ami számunkra probléma, az a kommunikáció, az alacsony színvonalú. Nem abba az irányba fejlődik a közmédia, hogy a közérthetőség, a magyarázat, a nézők tisztánlátása legyen a cél ebben a szakmában, hanem a látvány, a néphagyományszerű megközelítése a dolgoknak, a külcsín, a szenzáció, a kínos jelenetek, erre építik a népszerűséget. Ez Szlovákiára is jellemző; a cseheknél már kevésbé van így, és példát lehetne venni a CNN-től meg a BBC-től, tőlük a Makó–Jeruzsálem távolságnál is messzebb vagyunk.

Térjünk vissza a gyerek Andrishoz, akit a vonatok vonzottak. A csalódás ellenére azért maradsz a meteorológiánál, vagy még valami motoszkál?

A vasút azért esett, mert színtévesztő vagyok – enyhe fokozat, de elég ahhoz, hogy ne feleljek meg a mozdonyvezetői vizsgán, meg egyébként is komolyabb lelki és fizikai állapot szükségeltetik hozzá; ez nekem, mióta Pesten élek, elveszett. Otthoni energikus életvitelem eltűnt, az idegrendszerem kicsit megtépázódott, nem lennék alkalmas ilyen munkára.

Szavaidból folyton kicseng, hogy nem érzed magad jól Budapesten. Miért választottad mégis az ELTE-t? Hiszen tandíjat is kellett fizetned.

Valójában ez nemcsak most jelentkezett nálam. Mindig tudtam, hogy honvágyam van, nem szerettem soha sokáig távol lenni a szülőktől, a szülőföldemtől, attól a helytől, amelyhez a szép emlékek kötnek. Ahhoz viszont, hogy ilyen képem alakuljon ki Magyarországról, sok mindennek kellett történnie. Amikor elkezdtem az egyetemet, ez még nem élt bennem, sikerélmény volt, hogy felvettek, hogy átjöttem Magyarországra, hogy magyarként magyarul tanulhassak, aminek most már nem látom jelentőségét. Ilyen szempontból a szüleimmel is sokat vitatkoztam, hogy az öcsémet irányítsák szlovák közegbe, hogy tanulja meg az államnyelvet. Ilyen szempontból szélsőséges vagyok.

Ezzel nem értek egyet: az unokabátyám és magam is magyar gimnáziumba jártunk, ő Prágában elméleti atomfizikát végzett, én magyar szakos létemre 16 évig dolgoztam az akkor legnagyobb szlovák napilapnál.

Ehhez jó nyelvérzék is kell. Én örültem volna, ha sokkal jobban tudok szlovákul: akkor meteorológus lehetnék akár Pozsonyban.

Az ELTE színvonala azért közismert.

Ez is megérne egy misét. Az egyetemi oktatásban mélységesen csalódtam, természetesen ami a meteorológiát illeti. Azt én inkább autodidakta módon tanultam meg, matematikából, fizikából, ami soha nem volt az erősségem, viszont tömör oktatást kaptunk, amelynek a felét nem használjuk. Sokkal többre számítottam. Nem az volt a célom, hogy legyen egy diplomám.

A tandíj a szüleidet terhelte, vagy magad tudtad előteremteni?

Eleinte képtelen voltam munkát vállalni, mert rengeteget kellett tanulnom, kemény időszak volt a vizsgafelkészülés.

Mikortól tudtad vállalni a tévés munkát?

2003-ban kezdtem a Hír tv-ben, ott voltam egy évig, utána kerültem az MTV-be.

Hamar megszoktad a nagyvárosi életet?

A mai napig nem szoktam meg. Kinyújtom a kezem jobbra, balra, van lehetőség, de nem tudok vele mit kezdeni, mert nekem valószínűleg nem kell. Ami nekem kell, az egy jó kis séta a természetben, ahol lehetőleg minél kevesebb az ember, s azok is olyanok, mint én, akik átadják magukat a természetnek, kikapcsolódnak, és élvezik a világ szépségét. A nagyvárosiban nem látok szépet.

Ez nemcsak a honvágy, valami más is van benne. Maga Reisz András.

Valószínűleg. Eredetileg a szüleim is hegymászók, erdőimádók. Én minden olyan helyet kerülök, ahol koncert vagy tömeg van, mert idegesít, ha sok ember, az ő sok problémájuk vesz körül. Az, hogy nem tudnak viselkedni. Ha pihenni szeretnék, csak a magam sajátos módján tudok, a természetben, vagy odahaza felülök a vonatra, s megyek Pozsonyba, onnan Kassára, vagy teszek egy nagy körutat. Beülök az első osztályra, s élvezem azt, amit nem tudok csinálni.

Fülek és Budapest között is vonaton közlekedsz?

Nem, most már meg is szűnt a határforgalom, meg hát nagyon lassú.

Milyen gyakran jutsz haza?

Ha sikerül, egy hónapban egyszer; kocsival ez megoldható. Ha nem tudok vonattal vagy biciklivel utazni, akkor csak autóval megyek. A tömegközlekedést, mióta megvan a jogosítványom, nem használom, mert rájöttem, hogy nekem az autó gyógyszer. Mindennap be kell venni, s akkor jobb lesz. Enyhén társadalmi beteg vagyok...

Mindenki olyan, amilyen. Pesten viszont, ha jól tudom, biciklin közlekedsz.

Persze, amennyire csak tudok, és lehetőség van, igen. Ha jó az idő, mindig kerékpárra ülök. Az a legolcsóbb, meg kell nekem a feszültség levezetése.

Az edzésadagod már meg is van, benevezhetnél a Tour de France-ra.

Sajnos nem, mert van egy betegségem, az asztma, amely jelentősen lecsökkentette a tüdőkapacitást, főleg mióta ebben a rossz levegőben élek. Nem nagyon bírok már olyan sokat, mint régen. De Fülek környékén, ha hazamegyek, azért a napi 50-60 kilométert megteszem – persze, szépen komótosan.

Szigorú környezetvédő hírében állsz. Állítólag a villanyt is lekapcsolgatod, s nemhogy nem dobod el a szemetet, összeszeded más után is.

Nem is értem, ezt miért kell mondani. Ha ilyen kampányfilmeket láttam – mert most már évek óta nem nézek tévét, kivéve a Dallast számítógépen, mert az a kedvenc sorozatom –, kinyílt a bicska a zsebemben, mert baromság. Egyrészt a klímaváltozást ez nem befolyásolja, aki meg nem kapcsolja le a villanyt, az akkor sem fogja tenni, ha mondjuk neki. Az ismerőseim között is van egy-két ember, akinél megy a tévé, számítógép, mosógép, villany, minden egyszerre – ettől meg tudok őrülni. Ha ilyen helyen vagyok, megyek utána, és oltom le a villanyt mindenütt. Egyrészt zavar a fény, másrészt van bennem egy olyan érzés, hogy ami fölösleges, azt ne használjuk.

Otthon gyertyafényben üldögélsz?

Van szabályozható fényű lámpám, s nagyon halványan felkapcsolom, az bőven elég. Nem is értem például, hogy egy kisebb szobába minek tesznek föl csillárt. Minek ég ott harminc égő?

Még tanítasz az ELTE-n?

Most már nem. Egy kolléganőmet helyettesítettem néhány évig, most a Meteorológiai Szolgálatnál vagyok, s várok még esetleg egy hívást valamelyik tévéből, hogy menjek nekik időjárást jelenteni. A fene se tudja, hogy mi lesz, még lehet, hogy összejön.

A tanítás tetszett?

Igen, ott kompenzáltam a hiányt, azt, amit nem kaptam meg diákéveim alatt. Próbáltam olyan stílust bevezetni olyan tartalommal, amely a meteorológiát olyan köntösbe helyezi, amilyenben az öt év alatt valószínűleg nem látták volna. Picit jobban megismertetni velük a légköri jelenségeket: kevesebb elvontság, kevesebb matematika, több gyakorlat, olyan érdekesség, amiért érdemes az órát látogatni.

Anélkül, hogy a magánéletedben turkálnék, ki az a Júlia?

Az volt az első igazi nagy szerelmem. Ha még nem derült volna ki, egy nagyon népszerű dízelmozdony, mely csak Szlovákiában létezik, s jelenleg Privigyén van a depója. Nem tudom, milyen kötöttség, de a vonatozásaim nagy részét Szlovákiában szoktam lebonyolítani; igaz, hogy mostanában már Csehországba is átruccanok. Tavaly Choceňben voltam, ott van egy webkamera, amelyen élőben követhető, ahogy röpködnek át a vonatok a pályaudvaron. Igazándiból ez az én magánéletem. Nálam a barátnőkkel való séta meg fagyizás a nyugdíjas évekre van elhalasztva, bár ha megmarad az ingyenes utazás, biztos, hogy a nyugdíjas éveimet is vonaton fogom tölteni.

Bár most némi csalódottság érezhető a szavaidból, nemrégiben még azt nyilatkoztad, hogy »azt kaptam az élettől, amire vágytam, a helyemen vagyok«. Kitartasz a kijelentéseid mellett?

A beszélgetés után jogos a kérdés. Inkább nem mondanék rá semmit, mert amit mondanék, talán még nekem is fájna egy picit. De bármi legyen is, amit mondok, az mind az én hibám. Az, hogyha most nem úgy érzem magam, mint kellene, nem olyan hévvel végzem a munkámat, mint tíz évvel ezelőtt, inkább az én tehetetlenségem miatt van, mert ebből bármikor ki lehet lépni. Nagyon sok bölcs ember vesz körül, s mindig azt mondják, nincs lehetetlen, nincs olyan munkahely, amelyet ne lehetne otthagyni. S olyan ember sincs, akit ne lehetne otthagyni. Én valahogy mindig kitartok egy munkahely mellett, egy ember, egy ország mellett, s nem merek rajta változtatni. Pedig valószínűleg kellene. De összességében, ha összefoglalom az elmúlt néhány évet, több volt az, amikor valamiféle hiányt éreztem a napjaimban. Most sok mindenre gondolok, s bízom benne, hogy rövidesen vadidegen országba, vadidegen emberek közé kerülök. Mert harmadik betegségem az ismertség. Nem azt mondom, hogy hű de milyen nagy sztár vagyok, de nekem már ez is sok, ami most van. Nem tudok vele mit kezdeni.