A festészet családi szenvedély

A parókus atya, Kecskés Ferenc, akinek egy balesetet követően nemrég műtötték a térdét, s még mankóval jár, tapintatosan a háttérben marad. Nem akar zavarni.  

Belépve a parókiára, rögvest szembetűnik, hogy a folyosó és a szobák fala telis-tele képekkel, főleg olajfestményekkel – kisebbel-nagyobbal. Főleg tájképek és csendéletek. Az asztalon hatalmas orgonacsokor tarkállik fehéren, lilán a vázában, csak arra vár, hogy megörökítsék. Az ötlettel már elkéstem, vendéglátónknak és édesapjának, a bélyi Remák Antalnak jóval előtte eszébe jutott. Anita tőle kapott kedvet a festegetéshez, még gyerekkorában, s 1998-ban kiállítása is volt Nagykaposon.

Megfogta az olajfesték illata

„Láttam apukámat, és megtetszett. Szinte belém ivódott az olajfesték illata – emlékezik, miközben leül kedvenc képe elé. – Eleinte nem igazán sikerült, csak próbálgattam. A családban hagyomány a festés, a keresztapámnak még sokkal jobban megy, mint nekünk.” A papa – talán csak a rend kedvéért – mindjárt közbeszól, hogy az öccse pedig tőle leste el, hogyan kell bánni az ecsettel.

Vendéglátónk sorra bemutatja a képeket, mindegyikhez fűz egy-két mondatot. Melyik mikor jött létre, s hogyan. Van, amit maga festett, a többit az édesapja. „Általában én kirajzolom, megfestem, aztán apuka egypár ecsetvonással kiigazítja. De nem mindig, van, ami csak az enyém ” – teszi hozzá büszkén, s azt is, hogy az őszinte bírálatért nem szokott megsértődni. Ami nem semmi, mivel a művészek érzékenyek a bírálatra. Anita személyes élményeit viszi vászonra, az utazások során elraktározott emlékek elevenednek meg a későbbiek során, például a római Colosseum és hasonló csodák, de a képtárakban tett látogatás is sokszor megihleti. Így keletkezett a Dali-reprodukció.

Apai büszkeség

Amikor ott jártunk, Remák Antal már nagyon készült a bodrogközi és Ung-vidéki amatőr képzőművészeket tömörítő királyhelmeci Ticce Klub legközelebbi találkozójára. A nyugdíjazott villanyszerelő, aki valamikor a vasútnál dolgozott, szintén gyerekként vette kezébe az ecsetet, és büszke a lánya szenvedélyére. Nem tagadja, hogy kezdettől fogja a kezét, de ezt nem javításnak veszi. „Újítottunk a képeken” – így fogalmaz. Azt mondja, főleg a színezés szorult pici korrekcióra. A lánya, jó diákként, csak azután engedi megnézni a képeit, hogy a papa jóváhagyta őket. Nem is tagadja, hogy mindig így volt. Ennek egyszerű a magyarázata: „Jók a meglátásai, jó színeket használ.” Az édesapa szenvedélye nemcsak a lányára ragadt át, hanem néhány barátját is elcsábította. Ahelyett azonban, hogy most irigykedne rájuk, kihúzza magát, mikor elmondja, hogy „egyesek szebben csinálják, mint én”. Nemhiába: ügyes volt a tanítómester, ügyesek a tanítványok. Az elkészült képek zömére emlékeznek, pedig java részüket elajándékozták. Néhánytól viszont nem tudtak megválni, azok ott lógnak a falon Bélyben vagy Anitáéknál és a nővérééknél Királyhelmecen.

Igazgató az óvodában

Anita az eperjesi görög katolikus hittudományi egyetemen végezte tanulmányait hittan és etika szakon. A lelkiatyával, aki Dobráról származik, gyerekkoruk óta ismerték egymást, később együtt jártak egyetemre, bár nem egy évfolyamba. Férje felszentelése után öt évig Mátyócon volt lelkész – innen az ismeretség Czap Magduskával.

„Az egyetem elvégzése után Nagykaposon, Csicserben és Mátyócon hittant tanítottam, de nem volt könnyű az én hittan–etika szakpárosításommal: nap mint nap ingáznom kellett az iskolák között. Később a Nagykaposi Magyar Tannyelvű Alapiskolában oktattam etikát, hittant és történelmet. Azután, hogy elkerültünk Pólyánba, a királyhelmeci szakközépiskolában helyezkedtem el, gépírást, hittant és etikát tanítottam, s besegítettem a helyi lelkiatyáknak a gimnázium és az alapiskola görög katolikus tanulóinak a hitoktatásába.

Az élet úgy hozta, hogy 2012 szeptemberétől itt helyben igazgató lettem az óvodában, amelynek a község a fenntartója. Tizenhat gyerekünk van. Magyarul és szlovákul is foglalkozunk velük, mert három-négy apróság szlovák környezetből jött hozzánk, szlovák az édesanyjuk. Én magam nagyon fontosnak tartom, hogy gyerekek már pici korukban elsajátítsák a szlovák nyelvet. A fogékonyak hamar tanulnak. És kreatívak. Imádnak rajzolni, festeni, krétával, ceruzával, festékkel. Legjobban azt szeretem, ha ujjal festenek...” Szerencsére mire hazakerülnek, ennek nem marad nyoma, mert a vízfestéket a maszatos kézről könnyen lemossa a víz.

Két gyerek plusz egy

Pólyánba 2002-ben kerültek, s jól érzi itt magát a kis család, amely hétvégenként öttagú. A két gyerekhez – Kreszcensz 14, Flóra 12 éves – egy újabb kis jövevény társult. „A kislányom egy osztályba jár Csengével, aki gyermekotthonban él. A történet úgy kezdődött, hogy együtt ültek, és nagyon összebarátkoztak. A lányom folyton könyörgött, hogy hozzuk haza Csengét. Aztán egyszer egy egyházi táborba szerettük volna elvinni, velünk jött, s azóta hétvégenként és szünidőkben itt van nálunk – tudom meg a tisztelendő asszonytól. – Kicsit szomorú, ha el kell búcsúznia, de úgy veszi, mintha kollégiumba menne.”

A festőszenvedély – minden jel arra mutat – örökletes. „A gyerekek mindannyian művészeti iskolába járnak, Flóra legutóbb már külön állványt kért magának, Csenge pedig mindenben követi a nagyokat. Egész szépen megy neki is. Ezenkívül nagyon érdekli őket a fényképezés. Ügyesek, legutóbb az iskolában egy fotópályázatra is beneveztek.

A tiszteletes asszonynak a család, a munkája mellett esténként, éjszakánként jut ideje kedvtelésére. Bár vannak művészek, akik kimondottan igénylik a nappali fényt, Anita mindennapjaiba nem férne bele ez a szenvedély. Kivéve talán a nyári szünidőt, amikor ki-kiülnek a nagy diófa alá, vagy kirándulnak a gyerekekkel, s ilyenkor viszik magukkal a festőállványt. Míg a férj horgászik, vagy bóklászik a természetben, ők megörökítik a táj szépségeit.