A diagnózis: meggyógyulni!

„A nap, amikor megtudod, hogy rákod van, életed talán legnehezebb napja, de nem az utolsó.”

Amikor valakivel közlik a hírt, hogy gyógyíthatatlan beteg, az első és egyetlen kérdés, amelyet akkor és ott feltesz: „Miért pont én?!” Aztán már csak találgatni tudunk, mi játszódhat le benne. Szorongás, tanácstalanság, zavartságérzés? Tagadás? Elfogadás? Menekül, és úgy érzi, ez vele nem történhet meg? Düh és harag mindenkivel szemben, aki körülötte él, aki segítséget nyújt számára? Alkudozik, terveket sző, vagy új gyógymódokban keresi az esélyt?

Talpra állni!

A 25 éves Béci négy évvel ezelőtt lett beteg. Mára már nyoma sincs a sok szenvedésnek, melyen keresztülment. Mosolygós, vidám, élettel teli fiatalember ül velem szemben.

Érettségi után egy csehországi autógyárban kezdett dolgozni. Nem számított a távolság, örült, hogy van saját jövedelme, nem kell a szüleire támaszkodnia. Az öccse még tanult; tudta, ezzel is segít. Élte a fiatalok mindennapjait, és a hobbijára is tudott időt szakítani. Mindig szerette a szépet, a festészet is érdekelte, és szívesen barangolt a természetben.

Az első tüneteknél csak enyhe megfázásra gyanakodott. A hőemelkedést is tudta kezelni egy ideig. Aztán jött a láz, a levertség, gyengeség, az orrvérzés és a fogyás. Úgy döntött, hazajön, és itthon jár utána a tünetek okának. Felhívta édesanyját, hogy tudassa vele, valami baj van. Felszállt az első menetrend szerinti autóbuszjáratra, és amikor leszállt róla, anyja nem hitt a szemének. Fia, akit egészségesen indított útnak, néhány hónap alatt teljesen megváltozott. Rengeteget fogyott, alig volt jártányi ereje.

Másnap felkeresték a háziorvosuk rendelőjét, hogy elkezdjék a kivizsgálást. Csakhogy minden időbe tellett, hisz külföldi betegbiztosítása miatt egy egyszerű vérképre is várnia kellett. Miután meglett, háziorvosuk közölte, hogy gond van, azonnal keressék fel a hematológus szakorvost. Az ő közbenjárásával kerültek 2013. március 18-án a kassai onkohematológiára. A szülőkkel és természetesen magával a beteggel is őszintén beszéltek. A diagnózis akut limfoid leukémia – ALL. (Akut leukémia során a fehérvérsejtek érési folyamata egy bizonyos ponton megszakad. Az éretlen fehérvérsejtek – akut limfoid leukémia esetén a limfociták – kóros mértékben felszaporodnak, és kiszorítják a csontvelőben lévő többi normális sejtet. Az alacsony vörösvérsejtszám következtében légszomj alakulhat ki, majd fertőzés, láz jelentkezhet az elégtelen fehérvérsejtszám miatt, a vérlemezkék alacsony száma pedig vérzékenységet eredményezhet. Tünetei: fáradtság, sápadtság, orr- és fogínyvérzés, könnyen megjelenő véraláfutások.) Nem kaptak sok esélyt a túlélésre.

Béci meg akarta osztani barátaival a hírt. Facebook-oldalán blogot indított, és úgy tervezte, mindenről beszámol. Nem volt benne rossz érzés, talán fel sem fogta a történtek súlyát, egyszerűen úgy vette, mint egy betegséget, amelyből meggyógyul. Mert meg kell gyógyulnia! A barátok reakciója egyre jobban dühítette. Ő maga sem hitte el, amit olvasott. „Szó szerint a földet rakták rám! – meséli még most is hitetlenkedve. – Múlt időben írtak rólam, hogy mennyire jó fiú voltam, és hogy fogok majd hiányozni, hogy sohasem felejtik a barátságunkat, és hasonlók. Rettenetesen csalódott voltam: hisz még itt vagyok! Megszüntettem az oldalt, és azt mondtam a szüleimnek, hogy megmutatom mindenkinek: sikerülni fog! Harcolni fogok, és meggyógyulok!”

Egyéves küzdelem

Már kezdetben több mint húsz kilót fogyott, így teljesen legyengülten kezdték el kezelni. Jött a kemoterápia, a vérpótlás, sugárkezelés, s jött a további gyengeség és leépülés. Negyvenöt kilóra fogyott, a szájában és torkában kialakult fekélyek miatt képtelen volt enni. Egy fertőzéstől bedagadt a fél keze, így megszakították a terápiát, hogy ezt a problémát orvosolják először. Rettenetes fájdalmai voltak, de sohasem panaszkodott. Végül megúszta a kézműtétet. Teljes két hónapig kapta az első kemoterápiát. Ez alatt az idő alatt voltak azért szép pillanatok is. Kialakultak máig tartó barátságok, lassan kezdte visszanyerni régi önmagát. Az osztály alkalmazottai is hamar szívükbe zárták, sokat beszélgettek vele, úgyhogy ha maszkban kellett lennie, a szeméről is felismerték. Mosolyogva emlékszik vissza, hogy egy alkalommal, mikor már csak kontrollvizsgálatokra jártak, a vasútállomáson ráköszöntek egy nővérkére, és az hirtelen nem ismerte meg. Erre ő eltakarta az arcát, hogy a nővér csak a szemét lássa, és az örömében felkiáltott: „Béci, ez te vagy?” Nevettek és sírtak egyszerre a boldogságtól.

De vissza még a terápiákhoz. Két hónap elteltével kapott először háromnapos „kimenőt”. Természetesen szigorú szabályokhoz kellett tartania magát: rendszeres gyógyszerszedés, diéta és mindennemű fertőzés elkerülése. Aztán újabb két hónapos kemoterápia várt rá. Neki is kihullott a haja. Meg kell kérdeznem, mit érzett, mire gondolt, amikor a reggeli megszokott mozdulatnál kezében maradt egy csomó haj. Válaszképpen megvonja a vállát, és csak ennyit mond: „Felhívtam anyáékat, és lazán közöltem velük, hogy hullani kezdett a hajam. Mit tehettem mást, tudtam, hogy nem kerülhetem el a kemoterápia mellékhatásait.” Volt, hogy egy teljes hónapra hazaengedték, de vérvételre menniük kellett közben. Minden utasítást megtartottak. A legnehezebb talán a diéta volt. Nem ehetett például grépfrútot, csokoládét, ketchupöt, mustárt, tejféléket, magvakat, szőlőt, hagymát, a kenyérből is mértékkel, húst csak főzve. Sonkát, sajtféléket csak vákuumos csomagolásban vehettek. Volt külön evőeszköze, tányérja, pohara.

Lassan befejeződött a kassai kezelés, amely felkészítés volt a Pozsonyban történő csontvelő-átültetésre.

Esély az életre

Augusztus végén közölték velük, hogy Béci fizikailag és az eredményei alapján is készen áll a műtétre. Akkori kezelőorvosa mindenben a segítségükre volt. Szeptember 18-án csörgött a telefon, és közölték velük, hogy utazhatnak. Kérdés sem fért hozzá, ki legyen az első számú donor. Bár meg kell, hogy jegyezzük, akadtak jelentkezők, akik tiszta szívből segíteni szerettek volna. Rögtön az első vizsgálatok után kiderült, hogy öccse, Szabolcs lesz a megmentője. A beavatkozás előtt még elvégeztek néhány vizsgálatot, Béci újabb sugárkezelésen esett át, gyógyszereket kapott, hogy gyengítsék az immunrendszert. Öccse otthon ötnapos kúrán esett át, kapta a vörösvérsejt-termelést elősegítő injekciókat. Október 1-jén aztán megtörtént, amire mindannyian nagyon vártak. A szülők üvegfalon keresztül nézhették, hogyan fogadja Béci a testvére által adott segítséget.

Mindezek után jött az újabb várakozás, újabb szövődmények, gyengeség, szájüregfekély, evés- és beszédképtelenség s a másodszori hajhullás. Pozsonyból másfél hónap múltán engedték haza. Nem biztatták, de nem is mondtak le róla. Várták, mit hoz az első száz nap, aztán a következő száz. Otthonról tíznaponként kellett Kassára utazniuk vérvételre, infúziókra. A pozsonyi kontrollvizsgálatok is egyre jobb eredményeket mutattak, így lassan csökkentették a gyógyszeradagot. Fél év elteltével, 2014 áprilisában teljesen leállították a gyógyszeres kezelést. Eleinte havonta, most már csak félévente járnak kontrollra.

Emberségből jeles – bukott

Még tartott a gyógyszeres kezelése, de minden papírt le kellett adniuk a munkaügyi hivatalban, és közben havonta vitték az igazolást arról, hogy beteg. Egy alkalommal hivatalos értesítést kaptak, hogy jelentkeznie kell a hivatalban. Béci akkor még csak arcmaszkban közlekedhetett, így értetlenül álltak a hivatalban, hogy mit is akarnak tőle tulajdonképpen. Az ügyeket intéző férfi rájuk nézett, és csak annyit mondott: „Máris menjenek haza.” Béci édesanyja meg is köszönte az emberségét.

Egy másik történet: szintén arcmaszk, még soványan épp egy vizsgálatról utaztak haza, s megálltak ebédelni egy étteremben. Fiatal pincérlányok azonnal kiszúrták maguknak a „fura kinézetű” srácot. Összedugták a fejüket, súgtak egymásnak valamit, aztán hangosan kacagni kezdtek. Kiszolgálás helyett jól szórakoztak a beteg fiún. Ők türelmesen vártak, hátha megjelenik valaki az asztaluknál. Mindhiába, mígnem édesanyja megelégelte a dolgot, és erélyesen közbelépett. Hívatta az étterem vezetőjét, természetesen hiába, végül egy idősebb pincérnő lépett oda hozzájuk, és elnézést kért az incidensért. Mikor távoztak, a két fiatal lány már nem volt sehol.

Ahogy telt az idő, Béci egyre jobban érezte, hogy nem találja a helyét, dolgozni szeretett volna. A kérdés csak az volt, milyen munkát tudna elvállalni. Vegyszerekkel nem dolgozhat, nehéz fizikai munkát szintén nem végezhet. Az állásinterjún minden simán ment mindaddig, míg rá nem tértek az egészségi állapotára. Akkor jöttek a kifogások, a miért nem és a mi van, ha megjegyzések. Keserűen vette tudomásul, hogy otthonához közel nemigen talál állást. Jól érezte magát, nem értette, miért félnek tőle annyira. De egyet tudott: nem adja fel!

Egy évvel korábban tett egy fogadalmat, hogy meggyógyul, és megnyerte a csatát. Újabb ígéretet tett hát magának: dolgozni fog! Böngészni kezdte az álláshirdetéseket, és bár tudta, hogy messze lesz a családjától, mindennél jobban vágyott rá, hogy újra teljes életet éljen. Egy nyugat-szlovákiai céghez jelentkezett. Az első megbeszélésen tudta, hogy ott a helye. Esélyt kapott az újrakezdésre. Eleinte cikizték a munkatársai, hol dolgozott korábban – talán a szülein élősködött? Béci vette a lapot, és válaszolgatott is viccesen, míg egy alkalommal aztán elmondta történetét, jelképesen térdre kényszerítve ezzel a többieket. Hirtelen elismeréssé, vállveregetéssé változtak a vicces megjegyzések.

Valóra vált álmok

Munkájának köszönhetően rengeteg helyre eljutott: Norvégia, Észtország, Litvánia, Németország, Belgium és Franciaország, csak hogy néhányat említsünk. Utazásai alkalmával sok újat és szépet fedezett fel, s egy idő múlva kezdte úgy érezni, hogy ezeket meg kell örökítenie. Fényképezni kezdett. Egyre csodálatosabb fotókat készít, és újra nyitott egy Facebook-oldalt, ahol most már a felvételeit osztja meg barátaival, ismerőseivel. Kérdésemre nagyon is határozottan mondja: „Természetesen vannak további álmaim. Szeretnék olyan iskolába jelentkezni, ahol elsajátíthatom a mesterfotózást. Munkám mellett szívesen megvalósítanám ezt is. És biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!”

Orvosuk óvatosan bánik a szavakkal. Azt, hogy meggyógyult, még nem mondják, de minden egyes alkalommal boldogan fogadja őket, igazi sikerélmény neki a kezelés végkimenetele. Béci erőt adott betegsége alatt szüleinek, ő volt, aki biztatta őket, és most erőt ad mindannyiunknak, bebizonyítva, hogy soha egyetlen pillanatra sem szabad feladni a reményt.